A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet és halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élet és halál. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 1., hétfő

Rendeződések

Nem mindig áll úgy a széna, ahogy szeretnénk fésülni. Ez az idény sem tökéletes, nincs tavaszi napsütés és felhőtlen kék ég. Van viszont elmúlás és gyász. Kistarka kislánya, Bogyi két csemetéje és az időközben megellett Nagyfehér egyik gidája már a mennyei réten ugrándoznak, kergetőznek. :( Anyukájuk és a mi szomorúságunkra is. A nagy Tarka meg régóta nem tudott lábra állni, amolyan ellési bénulás-féle tünetekkel. Kapja a kalciumot. Mire is ma délután megellett. Mire kimentünk este, már ott mászkált körülötte három nagy, erős gidócska. Csak épp szopni nem tudtak, mert Tarka feküdt. Aztán végül megpróbált lábra állni, némi segítséggel sikerült is, de hamar elfáradt, így a kicsiket végül cumisüvegből megetettem. Olyan huzatuk volt, hogy csak úgy horpadt be a homlokuk, ahogy szívták a cumisüveget.:) A három, alig egyórás gida benyomott egy fél liter tejet, és még bírták volna szusszal :)
Ja, és a genetika tréfája, hogy egyikük kis mogyorófülűnek született. De hogy hogyan csinálta Tarka... a papa núbiai, hosszú fülű, hát sehogy sem jön össze a dolog. De ők összehozták.
És itt van pár sztárfotó róluk :)



2015. szeptember 15., kedd

In memoriam...

 Két hete, a vasárnapról hétfőre váltó óraütéssel egyidőben meghalt Apukám. Sokat gondolkodtam, hogy vajon írjak-e erről vagy sem, végül - ahogy látszik - az írás mellett döntöttem. Azért döntöttem az írás mellett, mert a gazdaság, a farm egy olyan szemlélethez is segített engem, ami messze visz vissza abba az időbe, amikor az élet és a halál a mindennapok része volt. Még nem vagyok benne biztos, hogy át is tudom adni, amit megtanultam belőle, de megpróbálom.
 Késő tavasszal megellett a két ifjonc meglepetés, Kistarka és Propi. Kistarka kölyke, Barka, szép, erős gidalányka lett. Propié egy kis gyenge fiúcska volt. Reggel született, estére meghalt. Amikor megtaláltuk reggel, nem állt a lábán, majdnem halottnak tűnt. Ilyenkor persze vannak praktikák - masszírozás, szárazra törlés, tőgyre tétel - ezek segíthetnek, erőt adnak a rogyadozó lábacskáknak. Aztán vagy megmarad, vagy nem. Ez a kicsi annyira kicsi volt, hogy a sok-sok próbálkozás ellenére sem tudtunk életet lehelni bele. Ez egy nagyon kemény pillanat. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen le tudom írni. Először is érteni kell hozzá azt a szót, hogy Gazda. Nem kisbetűvel, mert az csak tulajdonost jelent - hanem nagybetűvel, mert csak a Gazda az, aki gondoskodik, felelősséget vállal, felkel és kimegy a téli éjszakába is, ha a kicsi állatka még nem teljesen biztos a szopásban, aki simogat vagy nevel a pálcával, és aki búcsúzik. Tudni kell döntést hozni az elengedésről, mert amikor az életben tartás már csak fájdalmas procedúra az állatnak, ami arra hivatott mindössze, hogy néhány órával elodázza a gazda szomorúságát - ilyenkor meg kell tudni hozni a döntést. Tudni kell elengedni. Egy simi a buksira, és könnytől csillogó szemmel, de felállni, megfordulni és elmenni. Átadni a terepet Gézának, aki fájó szívvel, de bevégzi a sorsát a haldoklónak. Az ember haldoklása tanulás, megbékélés, elfogadás. Idő az elengedésre. Az állat a mostban él, számára csak fölösleges kínlódás.  És mégis, ha az ember megérti a szívében(és nem nyálas érzelmekben!!!) ezt, és megtanulja felismerni a döntés pillanatát, és képes dönteni, ez olyan ünnepélyes és magasztos dologgá válik, ami felemeli a szomorúságot a földről az Égbe. Nem szünteti meg, hanem átváltoztatja, átlényegíti. A részeddé lesz, de nem olyan részeddé, amitől szabadulni akarsz, hanem olyan részeddé, amitől kihúzod a hátad, felemeled a fejed, és átéled, mit jelent igazán embernek lenni, Gazdának a Teremtés fölött. Az én állataim a maguk egyszerű alázatában a legjobb tanítómesterek. Megtanítanak rácsodálkozni a láthatóra, megérteni és megtanulni a rendet és elfogadni a megérthetetlent - a halált. Talán sokan legyintenek, hogy persze, az állatnak könnyű, nem emlékszik, nincsenek érzései. Egy frászt nincsenek! Hány reggel facsarodott össze a szívem, amikor a fejőszoba ablakából láttam Propikát, amint azt a helyet járja körbe és szaglássza, ahova a kisgidája kipottyant a születésekor...és még hány reggelen kiabált és hívta a kicsit...Aztán jött szépen a bölcs, öreg Idő nagypapa, szívott egyet a pipáján, végigsimított Propi homlokán, és ő egyszerre rádöbbent, hogy süt a nap, a lucerna édes, és hogy a szomszéd előtt valószínűleg még édesebb - úgyhogy meg kell szerezni tőle. És visszaállt a rend.
 Elfogadni a megérthetetlent, a halált. Apu kórházban halt meg, de a fél család ott volt körülötte imádkozva, figyelve a lassuló jeleket a műszereken, és végül elengedve őt, aki elsőként indult át közülünk, úttörőként.
 És ha így nézzük, már nem elviselhetetlen, nem tragédia. Élet és halál összetartoznak, ikertestvérek, egyik a másik szinonimája. Nem fehér és fekete, hanem színes, izgalmas és várakozásteli mindkettő. Emberi.
 És Isteni.