Pillanatképek egy másik világból...

Biztos, hogy mindenki, aki eddig is olvasta a történeteimet, tudja, hogy nyár végén új kalandba indultam, megszüntetve teljesen a régit, a gazdaságot.
Igaz, hogy azóta "visszakúsztak" a kecskék, ahogy Géza fogalmazta, de az új kaland attól új is, kaland is. Egy olyan nagyon más világ, hogy csak visszatartott levegővel, majdnem suttogva tudok mesélni némely dolgokról, személyekről, mert áhitatos csend és mély tisztelet jár azoknak, akik ezt az utat járják, legyenek azok gyerekek vagy szülők, illetve a nekik segítő személyek.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amit leírok, alkalmas lehet a személyes nyugalmunk, komfortérzetünk, belső kis világunk felkavarására. Ugyanakkor inkább a mély tiszteletet,békét,áhitatot - és persze a mindennapok humorát fogják meglátni azok, akik veszik a bátorságot - és egy nagy levegőt, hogy lebukjanak velem a víz alá. Mutatok pár pillanatképet egy elzárt, mégis nagyon élő világból. Kérem, hogy aki elég bátor hozzá, vegyen egy nagy levegőt, és engedje el magát - én pedig megmutatok egy részletet abból, mi van a felszín alatt. És hogy én hogy látom, hogy élem meg ezt a mindennapokban...
Autisták. Amikor ezt a szót halljuk, esetleg felrémlik bennünk az esőember homályos alakja, és bölcsen bólogatunk - igen, igen, tudom, mi az. Nos, én nem tudom, de tanulom, és dolgozom velük, köztük - és azokkal a nagyszerű emberekkel, akik vállalták a segítésüket. És a szülőkkel, akik igazi hősök, függetlenül attól, hogy mennyit tudnak, vagy mennyit képesek beletenni a gyerekeik nevelésébe. Már az a puszta tény, hogy vállalták őket a mai világban, elegendő ahhoz, hogy csendben és mély tisztelettel nézzek rájuk!
AZ ELSŐ NAPON, amikor beléptem az osztályba, fülembe csengett kedves barátnőm szava, ahogy rám néz, majd a kollégáira, és így szól: " Ne mondjatok neki semmit! " Akkor mondta ezt, miután jelentkeztem felvételre a régi - új munkahelyemre, Martonvásáron a fogyatékos gyermekekkel foglalkozó iskolába.
Rettegtem! Azt hallottam( nem a barátnémtól), hogy az egyik fiúcska köpköd, megtép, és alkalmasint ordít. A másik csak simán megtép, a harmadik szorongat. A negyedik nonstop beszél, danol, sikít...Soroljam?
Rettegtem. A mai eszemmel már látom, hogy mennyire kár volt :) Hogy ezek a gyerekek nem azok, akiknek látszanak. Akiknek látják őket. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy komolyabban betekinthettem ebbe a világba. Mert kívülről csak az látszik, amit leírtam. És ez tényleg alkalmas arra, hogy megzavarja a nyugalmunkat. Ez a világ a "Jár nekem" világa. És nem szeret szembenézni azzal, hogy a mentális, értelmi vagy fizikai egészség nem járandóság. Hiszen még elsőbbséget sem adunk egymásnak az utakon! Képtelenek vagyunk a nagyvonalúságra! Nem tudjuk elengedni a másikat az úton, "nehogy már én térjek ki az ő útjából! "
Ezek a gyerekek, a "mi gyerekeink" egy más utat mutatnak. Egy rejtett világot. Kintről ez nem látszik, ehhez le kell merülni. Mert jól csak a szíveddel látsz. Jól csak a szíveddel láthatod, hogy a törődött, ferde, deformált testükben milyen gyönyörű és ép az Istenképiség. Csak a testük sérült, és az értelmük. Az Istenképiségük sértetlen és ragyogó.
Pillanatképek...
A murvás mellékutca közepén törökülésben ülő, moccanni nem akaró gyerkőc...
A ferde gerincével is boldogan sétáló, nehezen artikuláló fiatalember, aki mindenkire jókedvűen köszön az utcán: "Hia!"...
A séta közben mindefelé tekintgető gyerkőc, aki véletlenül sem néz előre, maga elé, s ezért érthetetlen is, hogy miképpen képes mégis elkerülni minden oszlopot és jelzőtáblát az utolsó pillanatban, mielőtt az orra koppanna rajta... Vajon hány őrangyal váltja egymást sűrű egymásutánban a védelmében? :D ...
Az oroszlánüvöltés, amely azt jelzi, hogy egyiküknek nagyon elege van a hangos sikítozásokból, danolásból...
Hangos sikoltozás, ordítás, danolás...
Kirámolt tusfürdős szekrény, és a helyén csendesen gubbasztó "tettes"...
Ma én tartottam a reggeli "bejelentkező kört", mert a kolléganőm szabadságon volt. Sokat bénáztam, és jókat nevettem magamon, de sokat tanultam a gyakorlatból. Ám azt semmiért sem adnám, ahogy az egyik legfiatalabb(12 éves) csemetével elénekeltük a köszönő dalt, s ahogy a kis feje jobbra-balra ingott a dal ritmusára, és hatalmas, barna szemeivel nézett rám!Aztán később az ölemben ülve dúdolta a dalt, így próbálva rendezni magában a szokatlan helyzetet, hogy én tartottam a reggeli kört.
Aztán amikor egy másik csemete(14), aki nem sokat lát és nem hall, állandóan leül a földre, majd jókat kuncog a bosszankodásunkon, hogy hogyan szedjük fel onnan. Mindegyikünknek megvan a maga módszere erre. De neki nincs más módja nagyon a kapcsolattartásra, mint a tapintás. Hát hogyne csinálná! Az vesse rá az első követ, aki egy zárt és néma szobából nem próbálna mindenáron menekülni valahogy.
Ismét más helyzet. Egy fiatalember(13) eltrappol a vécére, de már későn, és a gatya lehúzásakor kifordul a végtermék a földre. Majd a szűk helyiségben még bele is lép...S eközben mindössze ketten vagyunk a csoportban. Egyikük a reggeli kört tartó kolléganőm, a másikuk - én. Nos, rendbe kell tenni a gyerkőcöt - gumikesztyű, nedves törlő. A helyiséget felmosni, miközben a többiekre is felügyelni kell. Szerencsére jön egy felmentő seregnek tűnő kolléganő, így már vagyunk annyian, hogy megoldjuk a helyzetet. És akkor még a szagokat, egyebeket nem is tudtam prezentálni.
Napirend. Kis, laminált képkockák. Némelyik tépett, gyűrött. Tépőzárral kapaszkodnak a helyükön, és segítenek a gyerekeknek eligazodni abban a világban, ami számunkra olyan sok nehézséget okoz.
Játékok, mesekönyvek - némelyik használtas állapotban, mert vagy szeretik használni, vagy épp egy váratlan helyzet okozta feszültségnek esett áldozatul. Nélkülük azonban egy beszélni nem tudó gyerek semmit sem tudna jelezni kifelé. Így viszont enni, inni kér, játékot szórakozásként, mosdót, sétát, játszóteret, alvást. Folyamatokat.
Gondolatok és ismét csak gondolatok - hogyan tudjuk az életüket még stabilabbá tenni?
Egyszer reprezentáltam otthon, hogy milyen hangokat hallok nap közben az osztályban. Kis csend után Panna lányom megkérdezte: " Anya, biztos, hogy te iskolában dolgozol?" :)
Hát igen :) És őszintén szólva élvezem.
Nem mindig rögtön, azonnal, de nagyszerű dolog köztük lenni. Boldog emberek ők, és nagyon őszinték. Ki mondhatja ezt el a munkahelyéről? Hogy boldog és őszinte emberek veszik körül? :)
Én igen.
Sajátos módon az előző nyolc év nagyon sokat segít a megértésükben. Mint ahogy a gazdaságban is állandóság, nyugalom, rendszeresség  és fegyelem kellett, itt is erre van szükség. Állandóságra. Biztonságra. Nyitottságra. És bátorságra. Sok-sok bátorságra, hogy szembe merjek nézni a mindennapokkal, és meglássam a fa mögött az erdőt :)