Tegnap délután-este éppen gyártottam a burratáimat, közben énekeltem magamnak, amikor bejött Dia a konyhába, leült a kisszékre, hogy akkor ő most hallgatja az énekemet. A kedvence a Harangok dala (
https://www.youtube.com/watch?v=lYblxfA6uRg) és az István, a királyból Réka. Koppány és István (
https://www.youtube.com/watch?v=P-xEHHHCrH4 ) Szeretem ezeket a dalokat én is, és dolgozni énekszó mellett könnyebb, mint ha azon nyögdécselek, hogy jajdebeszakadahátammindjárt...És hát ezek az énekek alkalmat adnak a beszélgetésekre is, amikor az ember lánya elkezd magyart faragni a gyerekéből. Illetve folytatja a magyarfaragást, mert a kezdet az első elringatáskor volt, amikor is a magyar népdalok és gyermekdalok hangzásvilágával, ritmusával a fülében alszik el a gyermekecske, s alakul benne láthatatlanul egy olyan valaki, aki olyan, mint Koppány volt - hűséges és becsületes, mert hiszi, amiért küzd. Olyan, mint István volt - rugalmas és kemény, mert célja van, és az a cél a közérdek, nem a saját kényelme. Olyan, mint a hősök, akik nemcsak szavalták, de élték is, hogy "sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer..." És olyan, mint az anyaföld - ringat, éltet, táplál - és eltakar. Van valami a magyar népdalokban, gyermekdalokban, ami bennem a pusztában vágtató lovak szilajságát, a szélben hajladozó, arany búzamezőt, a kaszáló parasztot és a fürgén szaladó, friss patakot juttatja eszembe. És bízom benne, hogy ahogy a gyerekeim esze egyre jobban rányílik a világra, egyre jobban felismerik majd azt a végtelen sok kulturális értéket, amit az évszázadok halmoztak fel bennünk, nekünk.
Vannak, akik már hallották, hogy van egy vendégünk Amerikából - Elizabeth, aki sajtozni jött hozzám, hozzánk. Elmesélte, hogy a dédnagyszülei magyarok voltak, és Budapesten éltek, egy saját vállalkozásuk volt, jeget szállítottak . Aztán három éven át nem fagyott be a Duna, és a vállalkozás bedőlt, ők pedig kimentek Amerikába. Elizabeth megmutatta a fényképüket, és amikor ránéztem a két idősödő ember arcára, megdöbbentem. "So Hungarian" - Annyira magyar! Ezt mondtam neki, ha jól emlékszem, és tényleg! Sosem láttam őket, mégis a mieink voltak.
Én még a kommunizmusban gyerekeskedtem, nem volt sok lehetőségem megismerkedni Magyarország értékeivel. Később, épp a népdalokon és hősökön keresztül döbbentem rá, hogy magyar vagyok, és ez egy különleges hely a világban. Talán nem a leghálásabb, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb. Szilaj. Céltudatos. Kemény. Önfeláldozó. Termékeny. Ezek a szavak jutnak eszembe, ha a magyarságomra gondolok.
És a gazdaságom. A gazdagságom - no persze nem anyagi értelemben. Erről is beszélgettünk a lányokkal - a mai világ globalizációs törekvéseiről, hogy Magyarország csak felvevő piaccá váljon. Nagyon felháborodtak, amikor megértették, mire megy ki a játék. Dia rakétatámadással fenyegetőzött, Panna nem emlékszem, mivel. Aztán elmagyaráztuk nekik, hogy nem rakéta kell ide, hanem sok gondolkodó magyar. És hogy mi bizony egy rakétatámadás vagyunk a globalizáció ütközetében. A magyar gazda, aki két kezével élelmiszert készít. Ez bizony egy forradalom. Harc a magyarokért. Mert amikor azt írom a blogom bemutatkozásában, hogy vigyázat, fertőző a szemléletem, ezzel harcba hívok másokat is. És hányan, de hányan voltak már itt megnézni minket, a munkánkat, az életünket. És most már közülük is vannak forradalmárok. Remélem, az ő munkájuk és kitartásuk is fertőző lesz - ez bizony forradalom. És szabadságharc.
Március 15. margójára...Mert "Kik szabadon éltek, haltak, szolgaföldben nem nyughatnak..."
