Újrakezdés?

 Már sokan és nagy bölcsességeket leírtak az elmúlt napokban, a maradjotthontól a leálltagazdaságig. Már tudjuk, mennyire nehéz a kisgyerekes/nagyobb gyerekes családok élete az online tanítás beindulásával a home office mellett. Tudjuk, hogy nagyon sok gyerek és család, akik szociális hálóba gabalyodtak, most családsegítői látogatás nélkül, ki tudja, milyen helyzetbe kerültek. Vannak szivecskék az ablakokban, hálából a közért dolgozók felé, és egyre jobban bontakozik a társadalmi felelősségérzet, egyre több téren. Tudjuk, hogy nincsenek szentmisék, és hogy otthon imádkozunk a családunkkal. Vannak ötleteink a szabadidő eltöltésére, és hallgatjuk a híreket az újabb eseményekről, amelyek kirázták megszokott világunkat a gatyájából. Én nagyon kishal vagyok a bölcselkedéshez, de egyre erősödik bennem egy gondolatcsemete.
 A magam részéről jóideje elborzadva nézem azt a fogyasztás- és műanyagélet mennyiséget, minőséget, ami nap, mint nap a szememfülemorromeszem elé került, és látom magam előtt a lejtőt, ami utat enged annak a szekérnek, amelyen robogunk lefelé, egyre kevesebb reménnyel, hogy megálljunk.
 Aztán egyszercsak itt egy nagy kő, a szekér nekiszalad, felborul és megáll, mi pedig kalimpálva, orrunkat beverve, kék és zöld foltokkal próbálunk felkászálódni, miközben igencsak szídjuk azt a bizonyos követ. Pedig milyen áldott egy kő!
 Aki ismer régóta, tudja, hogy az egyszerűség, a csinálommagam, a természetes és műanyagmentes élet híve vagyok, de nem elvakultan, nem elvből, hanem örömből. Mert látom Istent a Teremtésében, látom, hogy milyen gazdag és élő az a bölcsesség, amellyel létrehozott és fenntart mindent, és hogy ez mekkora örömöt jelent Neki, és jelenthetne nekünk is, ha hagynánk! Részt vehetnénk, kooperálhatnánk Vele a teremtésben, amikor elültetünk pohárkába paradicsomot, paprikát, uborkát.

Például. De lehetne a sort még folytatni, és nemcsak a kertes házban élőknek. Mert az erkélyen is megterem minden cserepekben, ügyesen. Sőt, még a nyuszi is tudna szaporodni ketrecben, a tisztántartott állatnak nincs szaga. Szalma, széna kapható, abrak is, a használt almot pedig zsákban le lehet vinni a virágágyásba - meghálálja majd. De el is lehet tenni zárt dobozba, és felhasználni a következő ültetéshez. Így megvan a körforgás a mi kis Teremtésünkben.
 Egy szó, mint száz, nem biztos, hogy újra kellene építeni azt a szekeret!
 Mi lenne, ha gyalog mennénk tovább? Látva, érezve, szagolva, örülve. Lassan. Meg-megállva, rácsodálkozva. Nem fogyasztási őrületben, felmentve magunkat a felelősség alól, ami az életmódunkkal együttjáró hulladékhalmok magunk mögött hagyásáért terhel. Tudom, hogy a munkahely stresszes lehet, a főnök követelőző, a kollégák intrikusak  - mégis azt mondom, ha nem a facebook vagy egyéb izé elé ülök le, hanem megnézek egy naplementét, a növényeimet és az állataimat, ha nem akarok egy sokadik felsőt vagy cipőt, órát, kabátot vagy kütyüt, rájövök, hogy az élet lassabban élve valóban ÉLET, ÖRÖM, BÉKESSÉG. Megtalálom benne a teremtő szándékot, azt a szeretetet, amellyel életre és örömre hívott Isten mindannyiunkat. Nem élvezetekre, hanem örömre.
 Adjunk esélyt egy új kezdetnek, egy új útiránynak! Célnak, amit döntésből követünk, nem pedig azért, mert az út és a lejtő arrafelé zötyögtet. Adjunk teret az életnek! Meghálálja!

A Rend illata

Eltelt egy év. Vagy több is.
Volt állatmentes telem.
Volt újra állatfarm.
Aztán újra állatmentes.
Aztán újra gazdaság.
Volt francegyemegdenincsidőmsemmire.
Volt nincskedvemmégélniseolyanfáradtvagyok.
Volt dekárvoltabbahagynigondolkozhattamvolnamásmódon.
Volt hazaakarokmenni.
Volt deizgalmasezamunkadeazérthiányzikagazdaság.
Volt teljesenalkalmatlanvagyokatanításra.

Aztán néma csönd.

De ahogy egyszer, évekkel ezelőtt írtam, a csönd is dolgozik. És hogy csak az tud ilyen mély válságot megélni, aki szenvedéllyel szereti azt, amit csinál. És a csönd dolgozott, mint egy automata mosógép. Amikor beteszi Isten a szennyest, válogatás nélkül, ömlesztve, ráteszi az időt, ami múlik, mint mosóport. Ráteszi a könnyeket, a nevetést és a célokat, mint öblítőt. Aztán elindítja a programot, és a gép dolgozik. A szennyes forog. Hol forró vízben fuldoklom, hol kapok egy kis levegőt a víz leengedésekor. Hol megforgat a program, hogy azt sem tudom, hol a fent és a lent, hol újra jön a hideg zuhany és a fuldoklás. Aztán az öblítés. És újra a centrifuga. Akkor már úgy érzem, nem bírom tovább. És még gyorsabbra vált a program, mert érzékeli, hogy könnyebbek a dolgok. Akkor már csak ökölbe szorítom a szemem, és reménykedek, hogy nem fog minden kijönni belőlem. És egyszer csak csillapodik a forgás. Még egy-két rendező fordulat, és a mosogép vidám kis dallammal jelzi, hogy vége, a maga részéről befejezte a munkát.
És jön Isten, kinyitja az ajtót, és szemrevételezi az eredményt. Kiderül, hogy mi volt az értelme az egésznek :) Vizesnek érzem magam, nagyon-nagyon törődöttnek, forog a gyomrom, nem tudom, hol a fent és a lent, mi ment ki és mi maradt belőlem. Még nincs vége. Még meg kell száradni. És csak utána jön az, hogy hol és miben veszi majd hasznomat. De tisztább lettem. Tisztábban látszanak a dolgok. Nincs görcsös akarás. Nincs a mindenáron - nem is lenne rá erőm :) .
Most csak a nézekkiafejembőlhogymivoltez van. És egy megkönnyebbülésféle. De még nincs vége. Nincs vége.

Egy dolgot tudok biztosan. Hogy nem újrakezdem. Hanem hogy folytatom. Nem ott, ahol abbahagytam. Valahol. Ahova kerülök.
Az emberiség úgy élt túl, hogy alkalmazkodott. Most jégkorszak van, bundát hordok. Most meleg van, hát fűszoknyát. Most tél van, húst eszek és hagymát, teával. Most nyár van, paradicsomot, sajtot, zöldfélét. Rend a Rendben.
Egy dolgot biztosan látok. Azt a célt, ami a kezdet kezdetén is a szemem előtt lebegett. A Teremtés rendjét. A mindennekmegvanamagaidejét. A mindennekmegvanamagahelyét.
Száradok, és feltörnek az öblítő illatai -  a nevetés, a könnyek, a célok. Száradok, forog velem a világ, de csupa illat körülöttem a levegő.
A Rend illata.

Mély meghajlással...

...veszem tudomásul, és örvendezem a történteken, amit a Meglepetések Istene ajándékba készített nekem!
Ha valaki elmeséli nekem ezt, nem nagyon hittem volna...
A hét közepén felhívott egy fiatalember, Attila, hogy hozzá kerültek a régi kecskéim kicsit kacifántos úton. Aki megvette tőlünk, érthetetlen módon pálcikakecskéket csinált belőlük, majd eladta az egészet egy lókupecnek. Aki Attila ismerőse volt, és akitől ő megvett jópár kecskémet.
 A sors keze volt, hogy néhányuk - a viharosnak nevezhető fizetek/nem fizetek ügyletek alatt - nem került átírásra, itt kerültem én a képbe, hogy az eladott kecskék papírjait rendezzük. Így tudtam meg, hogy mi történt szegény, féltve őrzött, dédelgetett állományommal. Helyben futottam az idegességtől!
 Nos, a történet itt két szálra szakadt. Az egyik a papírok rendezésén futott elég gyorsan a végkifejletig, mivel csak egy MVH-s szállítólevelet kellett átadnom neki a kecskék fülszámát bejegyezve. Így egy kis kerülőt tettek a kecskék, de végleges helyükre értek nagy örömömre, mert ott tényleg jó helyen, gondos kezek közt vannak.
 A másik szál azonban elvarratlan volt, mert volt egy-két kecske, aki még a kupecnál maradt.
 Nagy szerencsémre érző szívekre és fülekre találtam náluk, Attila és felesége megbeszélték, hogy az egyik kedvenc kecskémet, Kecét, aki már hozzájuk került, eladják nekem, és még egyet tudtunk elhozni a felvásárlótól. Így most - bármilyen hihetetlen - ismét van két kecském, méghozzá két szép, kedves, fülszámmal ellátott, régi barátom :)
Nem sikerült mindenkit megtalálni, de reméljük, a többiek is jó gazdára leltek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Akik visszakerültek, biztosan. Többet nem engedem ki őket a kezemből!
Ismét kecskézem :D

Ketten hatfelé...

A mai napon a kecskéim a szokásosnál is jobban hozták a kecskeformájukat. Mintha érezték volna, hogy ma rendben kellene mennie a dolgoknak, hogy a nagy csapat gyerkőc, aki látogatóba jön, élére vasalt kecskéket láthasson. Hát a kecske, na az sosem lesz élére vasalt. Szóval reggel már megkergettem őket a seprűvel mérgemben, mert nem és nem akarták az amúgy mindennapos rutint. Innen a cím: Ketten hatfelé. Aki nem tartott kecskéket, csak mint életszerűtlen, túlzó szólást tartja számon ezt a kis mondatocskát. De aki ismeri a kecskék természetét, tartott kecskéket, és nem rabszolgaként, az pontosan tudja, mire gondolok. A kecske képes egyedül egyszerre többfelé kezdeni futni. Ezt nem lehet leírni, látni, tapasztalni kell. Felvenném videóra, de akkor éppen mindig action van, amikor ez lejátszódik és kisebb gondom is nagyobb a videózásnál.
Na, ma este tetőzött a mérgem, és megint meghajtottam őket, hogy bemenjenek a helyükre, és ezáltal szabaddá váljon az út a többi állat etetéséhez. ( Ugyanis amíg ők szabadon vannak, egyszerűen megeszik a többieknek adott eledelt, függetlenül attól, hogy előtte már jókora fángli árpát, kukoricát zabáltak be. ) Szóval hiába is kergettem őket, pontosan tudták, hogy mit akarok, és szándékosan elkerülték. Vagy - ami még bosszantóbb - az egyik bement, de a másik NEM. Ezért nem tudtam becsukni a bentlévőre a kaput. Mire is látom, hogy az KISÉTÁL!!!! És nemsokra rá bemegy a MÁSIK! Vérlázító pimaszsággal! Na, erre ragadtam seprűt, hogy Mákos komát jobb belátásra bírjam. Persze nem sikerült. Kijött viszont érdeklődve Kávé, hogy mi folyik itt, és így aztán tomboló mérgem láttán ketten hatfelé szaladtak. De nem ám ijedtükben, nehogy valaki azt gondolja! Nem menekülés volt, de nemám! Egyszerű "Adjunk a képire" társasjáték kecske módra, négylábonszökelléssel, egyéb finomságokkal. Persze, hogy ők futnak jobban rövidtávon, és hát végül átmentek a szomszéd udvarba, aki volt olyan kedves, hogy a rendelkezésükre bocsátott némi gazzalegyebekkel benőtt területet. Na, gondoltam, most ráfaragtatok, és rájuk csukva a kerítést, elmentünk bibliaórára. De még nincs vége.
Estére hazajövénk. A két kecske ott állt a kerítés mellett, látszólag szeppenten. Na, gondoltam, most aztán majd kezes bárány módra beszaladnak a helyükre. Ja persze, ahogy azt Móricka elképzeli. Kinyitom a kerítést, végre megtalálják a hazavezető utat, és mi az első dolguk? Ugrabugra és futás, ketten hatfelé. Be is ígértem nekik egy bájos nyakörvet holnapra. Az tuti. Rajtam aztán nem fognak ki!
És hát ahogy így cseppet sem békésen hajkurászom őket, egyszer csak leesett valami nekem odabent, hogy ez a helyzet hasonlít. És rá is jöttem, mire.
Ugye a kecske egy okos, ravasz, öntörvényű állat. Hát rájöttem, hogy Isten azért teremtette a kecskét az embernek, hogy az ember megértse, milyen is ő Istennek. És arra gondoltam, hogy a kecsketartást kötelezővé kellene tenni minden keresztény embernek, mert már egy év kecsketartás után is megértenék, hogy hogyan is viselkedünk mi Vele. Mert a kecske mindent megzabál, csak a saját érdekével törődik. Szereti a gazdáját, kötődik is hozzá, de csak érdekből, és ha teheti, a saját agyatlan feje után megy. Azt hiszi, hogy okosabb a gazdájánál, és minden nap be is próbálja bizonyítani neki. Aztán persze ráfarag. Mint ma este. És azt hiszik, nyertek. Aztán holnap majd rádöbbennek.
És hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért ) egyszerűen lehetetlen komolyan haragudni rájuk. Mert annyira okosak, és annyira öntörvényűek és annyira buták! A kutya, a macska tudja az ember akaratát, és többnyire szót is fogad. A kecske tudja az ember akaratát, és mindig megpróbálja felülírni azt a sajátjával. És kell, hogy járjon a gazda agya, kell, hogy egy lépéssel előrébb járjon, mert hamar maga alá gyűri őt a kecske. Azt meg ugye, nem szabad hagyni.
 Hát ez egy társasjáték, "Ki nevet a végén?". Csak ennek picit jobb a vége. Mindenki nevet. Gazda és kecske, és velük az egész Teremtés.

Mindennapok újratöltve...

Tavaly a nyúlól felügyeletét látták el, légymentesítve. Idén átköltöztek a fejőállásba. Először nem örültem. Majdnem tettem is róla. Aztán mégis. Porta- és őrző-védő szolgálat, 24 órában. És nincsenek legyeim :D
Ők pedig a gidák, Csoki és Tejszín, akik nagyon szeretnek ágyban reggelizni :D

Reggeli utáni szuszogás az ágyban:

És egy kis főzöcske. :D Csirkemell fokhagymás paradicsommal és füstölt kecskesajttal sütve. Nyammmm :D

 Ezekből pedig trappista lesz, csak egyszerűen. Még az is lehet, hogy a móka kedvéért leviaszolom :)

Két mennydörgés közt... :)

Sokan somolyogtak...

...a bajszuk alatt tavasszal, amikor hazahoztam két kecskét.
Télen ugye eladtam a kecskéimet, levágtuk a többi állatot, nagyon nehéz döntés volt. Sokáig magam sem tudtam, mit akarok. Nyugalmat...de ilyen áron? Azt hittem, igen. Hogy mindenki hagyjon békén. Hogy elmegyek napi 8 órában dolgozni. Csak ne lássak többet sajtokat.
Hosszú volt a tél, és nagyon gyötrelmes. Napról napra változott az elképzelésem a jövőt illetően.
Tudom, hogy ez megint agónia, és nem ezt szoktátok meg tőlem, de azt gondolom, hogy aki nem megy át időnként ilyen válságokon, az nem szereti szenvedélyesen azt, amit csinál.
Márpedig én szenvedélyesen szeretem. Az állatokat, a veteményest, a gazdaságot. A lekvárt, a lecsót, a paradicsomot, a túrós batyut. A fagyit kecsketejből :) .
Lassan kitisztulnak a dolgok. Újra birtokba vettem a fejőállást. Géza helyreállította nekem.

 Már tudom, hogy nem engem zavar a kötöttség, ami az állatokkal jár. Már tudom, hogy elvesztem, amikor a kiskecske beleszuszogott a tenyerembe. Elvesztem, amikor bevittük Lili unokámmal az első tojást, és csak szorongatta a kis kezében, hogy el ne törjön :) . Amikor a malac sikkantgatásait hallom a frissen vetett ágya feletti örömében, ami egy új bála szalmát jelent neki. És amikor a hagymácskák fejei, mint kis katonák, kidugták a fejüket a földből. Ez az élet. Itt, a Sajtteraszon.
Persze egy kis újrastratégiálásra szükség lesz, mert nem lefutott a dolog. De ez éppúgy hozzátartozik egy szerelemhez - nemcsak emberrel, hanem munkával is - mert nem elválni kell, hanem újragondolni. Nem elfutni, ellökni, felszámolni, hanem hagyni, hogy levegőhöz juss, hagyni, hogy hasson rád a hiány, hagyni, hogy teljen az idő. Elviselni a feszültséget, és meglátni, hogy mi születik belőle a fájdalmak közepette. Most már tudom. És kivárom :)

Kérés és ajánlat :)

Kedves Gyúróikecske - kedvelők! 
Szeretnék kérni és ajánlani :)
Kérni, hogy az általam kitalált és használt fantázianeveket - legyen az termék vagy bármi egyéb név, ötlet, stb - ne használjátok fel, mert ezek az én szellemi termékeim, ráadásul még nem zártam le a vállalkozásomat, csak a sajtot és így a piacokat hagytam el!
Az ajánlatom pedig, hogy van még kecske -és tehénsajtom itthon. Piacra már nem viszem, de itthon még lehet belőle venni, ha valakit érdekel. Tehénsajt csak a készlet erejéig, kecskéből lesz valamicske utánpótlás - lévén két kecske marad fejésben. És amit nem iszunk meg/nem sütöm el sütibe/nem viszik el babáknak - nos, abból csinálok egy kis sajtot, szap-pankát.
Azért hívjatok, mielőtt elindultok :)

Esti pillanatképek...

avagy egy vacsora malac módra, egy tavalyi búza, amely "még a fejét ki sem hányta", egy "jólvigyázzkicsilábhovalépsz" :) , egy kis kecskebunyó, mint frontelőzetes, és ráadásként egy manólakás bejárata a kertünkben :)

"Tartsd rajtam a szemed!"

Jó ideje nem voltam képes leülni írni. Nem az időhiány miatt, bár az is belejátszott néha. Nagyon néha. Most volt időm. Nyugalmam. Nem volt állatnyüzsi, fejés, kiengedem és becsukom, megetetem és kialmozom. Eleinte hiányzott. Aztán nagyon belejöttem. Volt persze sajt, de messze nem az a mennyiség, mint eddig. Olvastam. Takarítottam. Főztem. Sütöttem. Agymostam a számítógéppel. És gondolkodtam. De nem és nem akart tavaszodni. Március vége van, már csomó minden földben kéne legyen, ehelyett reggel még mindig fagy van. És semmi sincs földben. De tegnap végre eljutottunk a határszemléig. :)
Mosoly, de mégsem...Jaaaaaj, de össze van dúlva minden hátul! Nagyon is tükrözi azt a lelkiállapotot, amelyben késő ősszel otthagytam a kertet, lelkemnek ezt a kis darabkáját! Az istállókat elkezdtük bontani. Szerencsére csak elkezdtük, de így is épp elég lesz, mire megreparáljuk, átszervezzük. A fakerítéseket felszedte és összevágta Géza, nyomában csak köveket hányó kerek lyukak maradtak. Kifordított sziklakövek, amelyek a kecskék körömkoptatói voltak. Széttúrt trágyadombok...Vígasztalan egy látvány volt. Ahogy körbenéztem, nem voltam benne biztos, hogy van ekkora erőm, lelkesedésem, lényeglátásom, kitartásom, hogy rendbe tegyem az őszi-téli állapotokat... Mert pl mivel is kezdjem?
De ma, egy alvásnyi idő után már látom, hogy mi az első lépés. Az első dolog, hogy a fagyok végeztével, húsvét után elültessem, amit el kell ültetni gyorsan. Répát, hagymát, gyökeret... Aztán jöhet a többi. És az állatok. A malacka már megszületett, április közepére várjuk ide, új otthonába. Aztán a többiek. Kevés állatka, de sok fajtából. Liba, némakacsa, gyöngyös, fürjek...Nyuszi. És kecske.
Most még el sem tudom képzelni, hogy újra kizöldül, rendbe rakódik, ami rendetlen. De a rend mindig a rendetlenségből nő ki, és én végtelenül hálás vagyok ezért az elmúlt pár hónapért, ha mégoly feldúlt volt is lelkileg és fizikailag egyaránt, mert végre kezdem látni, hogy mit akarok, illetve hogy mit nem akarok. Látni, hogy mi és hol csúszott félre és megbocsátani a mulasztásokat. És felemelni a szememet a földről az Égre.

Évértékelés helyett...

Hetek, hónapok óta fogalmazom. És változtatom a fogalmazást, mert változik az elképzelésem. Még most sincs teljesen kész, de az évvége - éveleje jó alkalom, hogy megosszam mindenkivel azokat a gondolatokat, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatnak. Kezdem az elején.
MAJDNEM ABBAHAGYTAM!!!!! Így, csupa nagybetűvel!
Nyolcadik éve csináltuk a gazdálkodást, és besokalltunk. Nem egyszerűen csak meguntuk, nem! Megpróbálom elmagyarázni a megérthetetlent. Mert még számunkra is az.
Kb nyolc éve kezdtem el a gazdálkodást. Pár kecskével, állatkával. Összevissza istállókkal. Tapasztalat és tudás nélkül. Nem voltak rosszak a sajtjaim, de azért a maival nem lehet összehasonlítani. Ma már tudom Domsitz Matyitól, hogy sokszor inkább élményt vásároltak nálam, ami a sajtok ízéhez adódva lelkesedést eredményezett, mert látom, nagyon is látom, hogy bizony egyszerű és nem túl választékos volt a sajtkészletem.
Lassan nőtt a kecskelétszám, bejöttek más állatok is a képbe. Aztán jött egy bumm, amikor Géza elvesztette a munkáját, és úgy döntöttünk - lelkesedésünkben vagy tapasztalatlanságunkban, immár kár lenne elemezni az okokat - hogy maradjon itthon ő is, csináljuk ketten. Nagyon rossz döntés volt. Az egyik legrosszabb, amit életünkben hoztunk. És ezt leginkább azért mondom el, hogy akik még rózsaszín ködben látnák a gazdaéletet, azok is lássák a nemmindigkékeget, ahogy mondani szoktam. Szóval pocsék döntés volt, mind anyagilag, mind energiaügyileg, mind magánéletileg, bár ez az a része, ami nem annyira tartozik a nyilvánosságra. Anyagilag azért, mert bizony idő volt, amíg olyan szintre hoztuk a vállalkozást, ami el tudott tartani minket, lévén nem egy kis családról van szó. És ez nagyon komoly veszteségekkel járt. A harmadik évre már megéltünk, sőt, elég jól éltünk belőle, de az első két évet nyögtük még sokáig. A legfőbb szempont azonban az energia, vagy nevezhetném életerőnek is. Ez az a pont, ami miatt majdnem abbahagytam. Mert hiába minden szépség és jóság és kedvezmény és előny és természetesség, az ember bizony vágyik arra, hogy legyen megállás. Márpedig nem volt. Mert az első két évben kapkodásszerűen meg kellett ragadni minden lehetőséget, ami pénzt hozott. Ugye, milyen profán az élet a mosolygós színfalak mögött?
Mennyire vágytunk arra, hogy csak egy hétig ne kelljen állatokkal, sajttal bíbelődni! Hogy gondolni se kelljen rá! Ha hiszitek, ha nem, amikor néha előfordult, hogy eldőltem délután egy félórás szunyókálásra, félálomban éreztem, hogy jár a kezem a fejés mozdulatával... Mintegy önkéntelen tikk. Nem egyszer, nem kétszer ébredtem erre. Vagy aludtam bele ebbe.
Szóval kétemberes volt a gazdaság, sőt háromemberes, mert már alkalmazottunk is volt, aki besegített - egyedül nem ment volna. És itt jön be csak egy szempillantásig a magánéleti része: egy asszony nem jó, ha a férje főnöke.( Géza pedig - minden jó tulajdonsága mellett is - nem menedzsertipus.) Márpedig itt én voltam a főnök, és ezt nagyon nehéz volt kezelni. Elválasztani a munkát a magánélettől - hiszen annyira át- meg átszőtte az életünket a munka, ami az otthonunkhoz kötődött, hogy gyakorlatilag ez lehetetlenné vált. A harmadik év végén úgy döntöttünk, hogy Géza munkahelyet keres - és talált is szerencsére gyorsan. Ez tehát megoldódni látszott. De nem láttuk előre - és ezt úgy kell érteni, hogy belülről, ebből a túlfeszített idegállapotú, mindenidőtlefoglaló mókuskerékből - egyszerűen nem voltunk képesek átgondolni, hogy amit eddig ketten csináltunk megfeszítve, az most egymagamra marad. És maradt is. A piacok, a gyártás egy része...Pár hónap után már rosszul voltam a sajtforgatás gondolatára is esténként, pedig azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a feszültséget. Lehetett...
Ekkor - némi háttérrosszallásra - megszüntettem pár piacot. Nyilván a bevétel rovására. De ha nem teszem, hát... ebbe nem szeretnék belegondolni.
És dolgoztam, még mindig rengeteget. Jött a nyár, amikor a piacok üresek, de az állatok tejelnek nagyon is, és gyártani kell, etetni kell, de bevétel nincs. Az űrt a csoportok töltötték be, de ez nyilván megint plusz energiát jelentett. Nyár végére már alig volt bennem élet.
Szeptember végén egy kedves, régi ismerős házaspár meghívására Írországba utaztunk, majdnem egy hét nyugalomra. Séták, gyönyörű tájak, némi angol (sajnos azt kellett konstatálnom, hogy míg a sajtokról vígan elcsevegek a magyarul nem beszélő vendégeimmel a piacon, a mindennapi élet témakörhöz hozzá sem tudtam szólni :) - nem baj, legalább látom, hol kell fejlődnöm ) - kettesben Gézával... Csodás volt! El sem tudom mondani, mennyire más volt, mint az elmúlt majdnem nyolc év! Csak az értheti, aki megtapasztalta ezt. Leugrani a mókuskerékről... Tudom, sokakban felmerül, hogy eddig miért nem tettük meg? Megmondom. Az állattartó gazda, mint vállalkozószerű emberke, annyiban különbözik más vállalkozóktól, hogy nem zárhatja kulcsra az istállót, hogy majd jövök egy hét múlva. Nem elég egy raktár, ahova bezárom az árumat, aztán majd folytatom, ha hazaértem. Bizony. A tejelő állat karácsony este és újév reggelén is tejel. És nem érti, hogy most kéne pár nap szünet, aztán majd folytatjuk. És az sem mindegy, kire bízom rá. Nagyon nem. Mert lehet, mire hazaérek, egy lefogyott, koszos, begyulladt tőgyű állományt kapok vissza. Márpedig ezt nem kockáztathatom, hiszen ők a megélhetésem egész évre. Nem egyszerű eset. Próbálkoztam, voltak jószándékú segítségeim, de volt, aki csak ideiglenesen vállalta, volt, aki szerette volna, de nem ment, és vissza kellett mondanom, volt, aki ínhüvelygyulladás miatt maga mondta vissza... Ajj, de sokat őrlödtem akkoriban! És Írországban hoztunk egy döntést: elég volt! Ez így nem mehet tovább!
Az első, finomítatlan gondolat az volt, hogy teljesen abbahgyni mindent. Állást keresni, eladni házat, állatot, eszközöket - mindent felszámolni. Persze, amikor kipihentebben hazaérkeztünk, már nem látszott olyan feketének az égbolt, sőt, itt-ott mintha a nap is átvilágított volna rajta, de ez azért még egy nagyon nyers állapot volt. Nagyon - nagyon nyers. Eladtuk a malackánkat, a másikat levágtuk, eladtuk a libusokat, odaajándékoztuk a tyúkokat-kakaskát. Nem volt már munka, csak a sajt. Ez sem volt kevés, De viselhetőBB volt.
És akkor megértettem, hogy én nem akarok állatok nélkül élni, mert ők az életem szoros részei. Hogy nemcsak végletek vannak. Végre kiláttam a helyzetből, és ráébredtem, mit kell tennem.
Aztán jött a karácsonyi sajttál - mizéria, ami minden nehézsége ellenére igen jól esett! Több, mint ötven sajttál készült karácsony előtt, ráadásul nagyon sokakat el is kellett utasítanom -  és ez ráébresztett, hogy igenis ez az én utam. De meg kell találnom a módját, hogy hogyan. Gazdálkodj - okosan! :) Mint a társasjáték, csak itt minden élesben megy. És akkor nyomtam egy újratervezést. Rájöttem, hogy menni fog ez - kicsiben. Két piaccal, helybe jövő vásárlókkal, esetleg kiszállított termékekkel. Kevesebb állattal. Önetetőkkel, önitatókkal. Hogy ne kelljen már este nyolckor azon agyalni a vendégségben, hogy még be kell csukni, meg kell eteteni, meg kell fejni, össze kell szedni, be kell hordani, soroljam? Hogy létezik teljes élet a gazdálkodásban is, csak a mértéket kell beállítani, és eszközöket kell találni - vagy kitalálni hozzá.
Nem tudok állatok nélkül élni. Nem tudok kiskert nélkül élni. Ezek a Teremtés csodái számomra. Maga az élet. A születés, a növekedés csodái. A természet körforgásának csodái. Bevinni a tojást a sütihez. Megfőzni a húst, a zöldséget a családnak.  A friss zöldhagymát és a retket a húsvéti sonkához.Kirántani az első cukkinit nyár elején... Nincs az az utazás, nincs az a ruha, játék vagy szórakozás, nincs az a fizetés, amire ezt elcserélném!
És persze a mérték. Amibe belefoglaltatik az egy hét kikapcsolódás valahol. Legfeljebb nem tejelési időszakban.
Kirándulás. Színház. Olvasás. Balaton. Bográcsozás. Barátok. Minden a maga helyén.
Mert ideje van a munkának, és ideje van a pihenésnek. Kell, hogy ideje legyen a munkának! És kell, hogy ideje legyen a pihenésnek!
Egyszerűség. Azt hiszem, megtaláltam a kulcsszót! :) 

Amikor épp nem sajtozok, szappanozok...

...akkor is a saját magam által készített ételekkel dolgozom :).
A mai ebéd - na, ki találja ki az összetevőkből?

Kecskecomb sütve, sok-sok finom fűszerrel. Segítek, nem szabályosan sütöttem, hanem sütőben.
Aztán fokhagymás joghurtöntet, saját joghurtból:

Ismét segítek, még egy csípős szósz is kellett volna, de mi nem kedveljük annyira :)
ÉS amiből biztos, hogy mindenki rájön:

Tortilla, házilag gyúrva, sütve :) Hát igen, a végeredmény így elég laktató is lett, mert ez bizony lisztből készült :)
És íme a kész remekművem, azaz a fincsi ebéd:

Gyros bizony, kecskehúsból, saját tortillával, saját szósszal. Sajnos a zöldségek már nem sajátok, de meg kell mondjam, nyáron mindegyik megtalálható volt a kertemben :) Tehát az is lehetett volna házi, csakhát most jutott eszembe ez a finomságos ebéd.  :)
A kézügyességem még a régi, sajnos mindig négyes voltam technikából :) . De az íze pazar - volt :D

Szap-Pankák ismét :)

Itt van az új szappanszezon, kezdődnek az őszi - téli bőrproblémák. 
Új Szap-Pankákkal jelentkezünk, már készülnek a jobbnál - finomabb lehetőségek. :)
Tegyétek próbára! 
A piacokon 600 Ft/db, a blogról rendelve csak 500 Ft/db. Karácsonyig értékes nyereményekkel, játékokkal nyerhettek kecsketejszappant, kecsketejkrémet vagy épp finom sajtokat! :)
Tartsatok szemmel, érdemes!

Telik és múlik...

... a nyár. Melegek és hűvösek váltakoznak, emberek és állatok szenvedik. És van, aki nem is bírja. Mint szegény kis mókus-Makink, a kedves és barátságos, csíkos mókusbarátunk, Rita,aki egy hete eltávozott az élők sorából. Ahogy Zsolti fiam fogalmazta, "elment megkeresni a Nagy Makkot" Megsirattuk, régi, kedves barátunkat gyászoljuk benne! Kb 8 éve volt a családunk része, béke poraira...
A meleg a kecskéket is megviseli, de szerencsére ezen a részen nem volt veszteségünk. Csökkent ugyan a tejmennyiség, de legalább mind élnek!
Akiket nem visel meg túlságosan az idő, azok a libusok. Már rég kinőtték a lilikekort, nagyok és hangosak, bár még csak kamaszkorban vannak. Még nem őrzik a házat, de hamarosan várható lesz ez is. Reszkessetek, betörők! :D

Malackáink növögetnek,  már komoly, méretes darabok. Na, nekik melegük van.
A nyár mindig a sajtok ideje is. Mert tej van, piac nincs. Jó sok sajtom ül már viaszban, és most egy új fajtába kezdtem, alig várom, hogy beérjen. Goudát csináltam, kecsketejből. Kicsit macerás, kicsit sokáig tart, de bízom benne, hogy megéri a fáradtságot! A képen már a sós lében fürdőznek.

A másik tervem a kékpenészes, hamarosan annak is nekifogok. Ha addig ropogósra nem sülünk a melegben. :)

Üdv a Gyúróikecskék várában :)

ÉS ismét egy csoportot üdvözölhettünk a Gyúróikecskék portáján, ezúttal Csepelről. Egy tábor szemelte ki uticélul, illetve napi programként a portánkat, és jöttek nézni, szagolni, tapintani, játszani velünk. Bizony, szagolni is, mert nem csak friss, kerti illatok lengedeznek egy állatfarmon, minden igyekezet ellenére, és ez azoknak, akik nem szokták meg, bizony kellemetlen is lehet. Számomra - de szerintem már sokan hozzászoktak az eltérő véleményeimhez - otthonos és kedves az állatok illata. Na jó, nem mondom, hogy én nem érzem, hogy büdös. Persze, büdös. De kellemesen büdös :)

Szóval megvolt a megérkezéssel járó tortúra, bevonulás, lepakolás.

Egy gyors tízórai után felmentünk megnézni az állatokat. És persze, ha zsiráfom vagy vizilovam lenne, az sem lehetett volna érdekesebb, mint - a kiscicák. Ismét :) De azért a kecskék etetése továbbra is kedvenc.

Kicsit meséltem az állatokról, életükről, elnevezésükről, aztán pár szót - már a nagy diófa árnyékában - Gyúróról, és egy egészen picit a munkánkról is. 

Ennyi ülés pont elég is volt, úgyhogy gyorsan csapatokra osztódtak a gyerekek - kicsik és nagyok vegyesen kerültek a csoportokba - és egy kis versenyt rendeztünk, ügyesség, emlékezet, gazdaismeret , bajvívás tárgykörökben. Az egyik csapat kipecázta a sátor melletti tóból a halakat.

Közben a másik csapat először Hamupipőkéset játszott - azaz háromféle takarmánymagot válogatott szét időre - majd egy pár kvízkérdésre válaszoltak ügyesen.

Eközben a harmadik csapat építkezett, de nem is akárhogyan - vaktában :)

Egy előre felépített minta alapján kellett - vakon, csak a kezüket használva - felépíteni ugyanazt a várat. A többiek segíthettek szemmel - szóval, de kézzel nem. :) Ügyes dolgok születtek!

A feladatok közti időben kicsit ugráltak a bálaváron, ami bizony ügyességet igényelt!

A három helyszín után együttesen a diófa alá vonultak, megvívni egymással. A lovagi torna hangos sikert aratott, különösen a jól játszó pároknál.

A jó ebéd után eredményt hirdettünk. Ezután következett a kecsketejszappan díszítése, ami már nem versenyre ment, de szintén sikere volt - gyönyörű darabok születtek :)

És hát a programok közti szünetek is kellemesen teltek, kinek - kinek érdeklődési köre, vérmérséklete és életkora szerint :)

Egyöntetű vélemény alapján egy remek napot töltöttünk együtt a gyerekekkel, felnőttekkel, és bízom benne, hogy mindenki megtalálta azt, ami széppé és izgalmassá tette a napját. A kecskék és a cicák biztosan :)

További szép nyarat mindannyiuknak! 

Ismét családi nap :)

Családi nap a Gyúróikecskénél

Ismét megnyitja kapuit a kecskefarm egy vidám családi együttlétre J Sok szeretettel látjuk vendégül azokat a kedves - régi és új - érdeklődőket, vásárlókat, akik szívesen megnéznék a helyet, ahol kedvenc sajtjaik, szappankáik készülnek! Azokat, akik kíváncsiak kedvenc blogtörténeteik helyszínére, és szívesen megismerkednének azok szereplőivel! És azokat is, akik még nem ismernek minket, de kíváncsiak egy falusi udvar életére! Töltsük együtt a napot játékkal, beszélgetéssel, állatsimogatással, közös ebéddel! A programról bővebb információ a www.gyuroikecske.blogspot.hu és a facebook oldalon lesz olvasható.

Időpontja: 

2017. május 27. 10.00 – 17.00.

(esőnap: június 3. )

Helyszín: 

2464. Gyúró, Thököly u. 26.

"...záporral önt nyakon Április, a léha..."

Hát ez az április nem hazudtolja meg április-voltát! Langymeleg, kék ég, finom illatot hozó szellő, aztán mire végzek a fejéssel, már egy viharos szél közepén találom magam! Így kell lennie áprilisban, de azért jó lesz, ha már végre eldönti az időjárás, hogy a télhez, vagy a tavaszhoz akar-e csatlakozni!
 Ez az időszak a fészekrakás, de a születések ideje is. Nálunk is csőstül jönnek az új kis jövevények. Újabb malac-kollégák költöztek be az ólba, méretüket tekintve még aprócskák, lévén pár hete születtek, de a malac-ságnak így is tudják minden csínját-bínját! És be is mutatják!

Na, ezért mondják, hogy ne egyél malac-módra :D
Aztán itt vannak a kiscicák is. Írisz cica vasárnapi meglepetése. 4 cuki kis csíkoska.

Jó hír, hogy a tavaly augusztus óta a hiábakönyörögtembárkinek-föld fel lett szántva végre, és ha sem ősszel, sem tavasszal nem is tudtam elvetni bele a legelőfüvet, legalább idén ősszel már megcsinálhatom, és jövőre ki tudnak menni az állatok a zöldre pár órát. :) Köszönet érte! :)
És hát ami a legfontosabb, hogy megkezdtem a fejést. Volt pár nap siránkozás, anyázás és cirkusz, de végül beletörődtek mindkét oldalról a delikvensek - gidák és mamáik is - a leválasztásba. Kivéve Cofikát. Ugyebár ő az a cseppet sem jófej kecskemama, aki immár ötödik ellése után is hisztérikus jeleneteket rendez MINDEN fejésnél. Már eladtam volna, de pechemre rendkívül jól tejel, így mindig meggondolom magam. Pedig rendszeres a tejben-vajban fürdő paraszt-wellness a fejőállásban, és a múltkor, amikor épp a lábát akartam rögzíteni, úgy hasba rúgott, hogy csak nyekkentem! És persze addigra már úszott minden a tejben... Abszolút tökélyre fejlesztette az ellenállását. Így az én taktikám, hogy a fejét egyenesre felhúzom, mint a peckes hintólovaknak, majd a két hátsó lábát rögzítem a raklaphoz, már majdnem csődöt mondott, ugyanis lendületet véve képes megemelni a raklapot, amin áll, saját magával együtt, és leborulni raklapostul. Sőt, ha ez nem lenne elég célravezető, akkor egyszerűen beleül a fejősvödörbe, mert tartani is fejés közben a teljes súlyát - hát ennyire nem vagyok egy Popej :D, még ha nem is olyan nagytestű őkelme :) .
Ő persze azt hiszi, hogy bosszút áll rajtam. Nem tudja, hogy én az ilyen sztorikból élek :D. Hogy kinevetem őt, mert én vagyok a Gazda, és úgyis mindig előrébb fogok járni, mint ő. És még ha fel is bosszant annyira, hogy egy nagyon cifrát mondok neki nagyon hangosan, még akkor is kinevetem őt is, és magamat is, mert "Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, hiszen nem lesz vége szórakozásuknak! " Így hát jól szórakozok a munkámon. És rajtam keresztül mások is.
Boldog áprilist Mindenkinek! :)

Nem is tudom...

...hogy milyen sorrendben és hogyan meséljem el a történéseket!
Ott hagytam abba, hogy megszületett Petike, a boci. Cuki, aranyos, idétlen. Csakhogy egy boci kevés egy tehénmama tejének az elfogyasztásához, pláne az első hetekben. Így aztán fejni kellett Sacit. Azaz fejni kellett volna. Mert az első lendület, ahogy a bocit etettem, csúsztam-másztam Saci alatt, kiderült, hogy csak a szülés okozta sokk volt, és Saci egyáltalában nem akarta, hogy a bocin kívül más is tejhez jusson!
Namármost a tehén tőgye begyullad, ha nincs kifejve, ezért másnap reggel vödörrel és kötéllel felszerelkezve, nem csekély mennyiségű abrakkal koronázva elindultam, hogy megyek fejni. Mit nekem fejés, hiszen tavaly 17 kecskét fejtem! Aha, de azok kecskék voltak! Ez meg egy tehén!
Na jó, az első kísérlet kudarcot vallott, amikor Saci ugrálni kezdett mellettem, miközben guggolva megpróbáltam megfejni. Sebaj, akkor megkötöm a lábát is. Emlékeztem rá, hogy nyolcasban kell vezetni a lába közt a kötelet - kisebb földrengések árán( ami hol Saci ugrabugrájából adódott, hol az enyémből) - megkötöttem a lábait, és egy oszlophoz rögzítettem. Ekkorra már nagyobb tisztelettel néztem az előttem álló feladatot, és nekigyürkőztem. Leguggoltam Saci mellé, és marokra kaptam a két tőgybimbót az én oldalamon. De Saci az én tehenem, hát nem az a feladomtenyertél fajta. Nem is adta fel. Elkezdett rám dőlni. :)
Akkor még nem tudtam igazán viccesen felfogni a dolgot. Elugrottam alóla, mielőtt rajtam landol 500kg élősúly. És bevallom, elbizonytalanodtam. Saci nyert. Felhívtam Helgát Kajászóról, aki sokkal tapasztaltabb tehénben, mint én, és segítséget kértem. A segítség dél környékén érkezett egy mosolygós, bajuszos férfiembör és Helga személyében. Hárman aztán megfejtük Sacit - de leginkább ők. Én csak egy tőgyét fejtem ki.
Elég kudarcosnak kezdtem érezni a helyzetet, pláne hogy ők hazamentek, én meg ottmaradtam a jóindulatú, ám továbbra is masszívan 500 kg-os Sacival. Délutánra megérlelődött bennem a gondolat, hogy a tehén túl nagy falat nekem. Felhívtam több tehenes ismerősömet is, hátha valaki bevállalná a gondozását. Egyikük megígérte, hogy reggel átjönnek megnézni, és segítenek megfejni. De az esti fejés még akkor is ott volt. Géza estére ért haza a munkából, evett, aztán grabancon ragadtam, hogy megyünk fejni. És mentünk. Ő még nem tudta, hihi, hogy a tehén az nem kecske. Bár Saci méretezése őt kevésbé izgatta, mint engem, de amikor kikönyörögte, hogy hadd fejje ő is - nos, Saci egyből érezte a gyakorlatlan hozzászólást, és nyomban ugrálni kezdett, nem kicsit. Nagy nehezen megfejtem végül, de addigra végképp megerősödött bennem az elhatározás, hogy nem vagyunk azonos súlycsoport. Pláne mert délelőtt egyedül vagyok az állatokra és a fejésre.
Másnap felhívott Helga, hogy na, hogy sikerült, és hát mondtam, hogy hogyan...Délelőtt megjött a felmentő sereg Válból - Éva és Misi megfejték Sacit, aztán beszéltem Helgáékkal, akik bevállalták Saci gondozását a többi tehén mellé. Délutánra már itt is volt az állatszállító, és Saci átköltözött Kajászóra Petikével együtt.
Megsirattuk...
De nagyon nagy súly gördült le a vállamról! Legalább 500 kg! Be kell látnom, hogy bizony vannak korlátaim, és bizony jó is ezekkel szembenézni!
Most még nagyon szomorúan gondolunk az üres istállóra, nagyon hiányzik Sacika, de minden héten elhozzuk majd a tejét, és megsimogatjuk a buciját - az idő pedig teszi a maga dolgát...
Hát így ért véget a tehenes kaland, innentől már csak látogatóba megyünk Sacihoz :( . Nem mindig kék az ég és zöld a fű, vannak ronda, szürke, mosogatólé színű napok is. De a felhők fölött most is kék az ég...

Kisebb sokkot kaptam reggel... :)

...ugyanis amikor a szokásos állatkiengedős-etetős körutamon a tyúkok kiengedése után elballagtam Saci irányába az abrakostálkával, az a látvány fogadott, hogy Saci bent feküdt az istállóban, elég furán. Aztán mikor közelebb értem, a hátsó fele elvált az első felétől, és odébb ment.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ....
Ott állt egy fekete-fehér boci, tisztára nyalva, kíváncsian pislogva a világra - ami én is voltam pl. Azt se tudtam hirtelen, mit csináljak! Még rettentően nem voltam felkészülve rá! Ma akartam elkezdeni a helyének a készítését, hogy ne maradjon az utolsó pillanatra... Hát nem maradt, mert az utolsó utáni pillanat volt. Kicsit korábban jött, de nem volt koraszülött, sőt! Akkora nagy, hogy majd a derekamig ér.

Mázlimra Saci feltápászkodott, és átment inni a másik ólba. Odatettem az abrakolót is neki, és gyorsan megkötöttem a szarvánál. Utána két kanyar szalma alá, és mehet a boci. Mehetne, de hogyan? Megpróbáltam megemelni - na jó, hát nem bírtam el. És hát nem volt együttműködő. Saci meg a másik oldalon rángatta a madzagját, hogy ide a bébimmel! Gyorsan telefonáltam a házba, kijött Marci, és ketten (!) nagy nehezen átvonszoltuk az óriásbébit a mamájához. Aki gyorsan meg is nyugodott, mihelyst nyelvközelben tudta magzatát. Akkor jött a neheze. Rá kellett venni a bocit, hogy szopjon. Namármost egy gida kb 2-3 kg, nem történet tőgyre rakni. Ez a boci 40-50, és ellenkezik. Nem volt egyszerű, de végül Saci besegített egy jól irányzott lökéssel, és a boci fejjel beleállt Saci tőgyébe. Én meg résen voltam, és gyorsan a szájába nyomtam, sőt, pici tejet is sikerült kinyomni neki. Erre nagy cuppogás, csettegés kezdődött, és némi  dulakodás árán sikerült összehozni egy szopás-félét. Nem voltunk elégedettek, egyikünk sem. A boci duzzogva lefeküdt vacogni, mert még nedves volt picit, én meg elvonultam a kecskéimhez, mert nekik is jár a gazda figyelme abrakkal körítve. Utána visszamentem, megint eljátszottuk a huzakodós játékot, hogy felállsz - nemállokfel, gyereközelebb - nemmegyek, eztkapdbe - ...na ezt nem mondom ki, hogy mit gondolhatott. :) De végül sikerült, kicsit jobban, mint előzőleg. Harmadszorra pedig már majdnem tökéletes volt az összjáték. És amikor 2 körül kimentem ellenőrizni őket, már messziről hangos cuppogást hallottam - a boci egyedül szopott :)
Szóval megvan, édes, idétlenkedik a szalmán, kíváncsi, ugrál, bolondozik, jól érzi magát!
Ja, és kisfiú. A Peti nevet kapta :)

Egy kicsit szomorúan... :(

Olyan szépen indult az ellési szezonunk, hatalmas gidák születtek, erősek, vidámak, sok. Sajnos pár napja vacakolunk megint. Zizi megellett hetedikként múlt héten kedden, és úgy látszott, minden oké. Aztán pár nappal később majdnem éhenhalva hoztam be az egyik gidáját, pedig már gyönyörűen szoptak. Csak az infúzió mentette meg az életét. Két napot töltött itt bent, utána a mamája már nem fogadta vissza. A tesója pedig szintén legyengült valamiért, még nem teljesen derítettem föl az okát. Aztán megellett ma estére Petra, ikrei lettek, de túl korán alighanem, mert mindkettő gida meghalt, Petrának meg egy szem teje sincs. Talán megüthették a hasát... Szegény ott sírt a gyerekei fölött, szólongatta őket, amikor megtaláltam. Leguggoltam megnézni, hátha van bennük élet, de nem volt. Petra erre megbökdösött az orrával, és megrágta a fülcimpámat, és keservesen mekegett a fülembe, hogy csináljak már valamit - de sajnos efölött nincs hatalmam! :( Símogattam szegényt, mondtam, hogy nem tehetek semmit, halottak, de nem akart beletörődni. Kaparta, pofozta őket a lábával, hátha felkelnek... Szomorú volt zsákba tenni a piciket. Nem is értette igazán, hogy mi van. Tompikát kezdte nyalogatni, szólongatni -  a kitagadott kis gidalányt, akit nem ismert el magáénak a mamája, és nem is hagyta szopni. Most becsuktam Petrához, hátha megszereti ő is a gyerekvesztett mamát, az meg megvígasztalódhat örökbefogadott gyerekén. Este még kimegyek etetni Tompikát, akkor meglátom, hogy viselik egymást...
A többi kicsi egyébként jól van, bírják egymást és az életet! Nagyon is!

Hármasikrek harmadik napja :)

Háttérben a malac vacsorakövetelő kiabálásával :)