Sokan somolyogtak...

...a bajszuk alatt tavasszal, amikor hazahoztam két kecskét.
Télen ugye eladtam a kecskéimet, levágtuk a többi állatot, nagyon nehéz döntés volt. Sokáig magam sem tudtam, mit akarok. Nyugalmat...de ilyen áron? Azt hittem, igen. Hogy mindenki hagyjon békén. Hogy elmegyek napi 8 órában dolgozni. Csak ne lássak többet sajtokat.
Hosszú volt a tél, és nagyon gyötrelmes. Napról napra változott az elképzelésem a jövőt illetően.
Tudom, hogy ez megint agónia, és nem ezt szoktátok meg tőlem, de azt gondolom, hogy aki nem megy át időnként ilyen válságokon, az nem szereti szenvedélyesen azt, amit csinál.
Márpedig én szenvedélyesen szeretem. Az állatokat, a veteményest, a gazdaságot. A lekvárt, a lecsót, a paradicsomot, a túrós batyut. A fagyit kecsketejből :) .
Lassan kitisztulnak a dolgok. Újra birtokba vettem a fejőállást. Géza helyreállította nekem.

 Már tudom, hogy nem engem zavar a kötöttség, ami az állatokkal jár. Már tudom, hogy elvesztem, amikor a kiskecske beleszuszogott a tenyerembe. Elvesztem, amikor bevittük Lili unokámmal az első tojást, és csak szorongatta a kis kezében, hogy el ne törjön :) . Amikor a malac sikkantgatásait hallom a frissen vetett ágya feletti örömében, ami egy új bála szalmát jelent neki. És amikor a hagymácskák fejei, mint kis katonák, kidugták a fejüket a földből. Ez az élet. Itt, a Sajtteraszon.
Persze egy kis újrastratégiálásra szükség lesz, mert nem lefutott a dolog. De ez éppúgy hozzátartozik egy szerelemhez - nemcsak emberrel, hanem munkával is - mert nem elválni kell, hanem újragondolni. Nem elfutni, ellökni, felszámolni, hanem hagyni, hogy levegőhöz juss, hagyni, hogy hasson rád a hiány, hagyni, hogy teljen az idő. Elviselni a feszültséget, és meglátni, hogy mi születik belőle a fájdalmak közepette. Most már tudom. És kivárom :)