2018. január 1., hétfő

Évértékelés helyett...

Hetek, hónapok óta fogalmazom. És változtatom a fogalmazást, mert változik az elképzelésem. Még most sincs teljesen kész, de az évvége - éveleje jó alkalom, hogy megosszam mindenkivel azokat a gondolatokat, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatnak. Kezdem az elején.
MAJDNEM ABBAHAGYTAM!!!!! Így, csupa nagybetűvel!
Nyolcadik éve csináltuk a gazdálkodást, és besokalltunk. Nem egyszerűen csak meguntuk, nem! Megpróbálom elmagyarázni a megérthetetlent. Mert még számunkra is az.
Kb nyolc éve kezdtem el a gazdálkodást. Pár kecskével, állatkával. Összevissza istállókkal. Tapasztalat és tudás nélkül. Nem voltak rosszak a sajtjaim, de azért a maival nem lehet összehasonlítani. Ma már tudom Domsitz Matyitól, hogy sokszor inkább élményt vásároltak nálam, ami a sajtok ízéhez adódva lelkesedést eredményezett, mert látom, nagyon is látom, hogy bizony egyszerű és nem túl választékos volt a sajtkészletem.
Lassan nőtt a kecskelétszám, bejöttek más állatok is a képbe. Aztán jött egy bumm, amikor Géza elvesztette a munkáját, és úgy döntöttünk - lelkesedésünkben vagy tapasztalatlanságunkban, immár kár lenne elemezni az okokat - hogy maradjon itthon ő is, csináljuk ketten. Nagyon rossz döntés volt. Az egyik legrosszabb, amit életünkben hoztunk. És ezt leginkább azért mondom el, hogy akik még rózsaszín ködben látnák a gazdaéletet, azok is lássák a nemmindigkékeget, ahogy mondani szoktam. Szóval pocsék döntés volt, mind anyagilag, mind energiaügyileg, mind magánéletileg, bár ez az a része, ami nem annyira tartozik a nyilvánosságra. Anyagilag azért, mert bizony idő volt, amíg olyan szintre hoztuk a vállalkozást, ami el tudott tartani minket, lévén nem egy kis családról van szó. És ez nagyon komoly veszteségekkel járt. A harmadik évre már megéltünk, sőt, elég jól éltünk belőle, de az első két évet nyögtük még sokáig. A legfőbb szempont azonban az energia, vagy nevezhetném életerőnek is. Ez az a pont, ami miatt majdnem abbahagytam. Mert hiába minden szépség és jóság és kedvezmény és előny és természetesség, az ember bizony vágyik arra, hogy legyen megállás. Márpedig nem volt. Mert az első két évben kapkodásszerűen meg kellett ragadni minden lehetőséget, ami pénzt hozott. Ugye, milyen profán az élet a mosolygós színfalak mögött?
Mennyire vágytunk arra, hogy csak egy hétig ne kelljen állatokkal, sajttal bíbelődni! Hogy gondolni se kelljen rá! Ha hiszitek, ha nem, amikor néha előfordult, hogy eldőltem délután egy félórás szunyókálásra, félálomban éreztem, hogy jár a kezem a fejés mozdulatával... Mintegy önkéntelen tikk. Nem egyszer, nem kétszer ébredtem erre. Vagy aludtam bele ebbe.
Szóval kétemberes volt a gazdaság, sőt háromemberes, mert már alkalmazottunk is volt, aki besegített - egyedül nem ment volna. És itt jön be csak egy szempillantásig a magánéleti része: egy asszony nem jó, ha a férje főnöke.( Géza pedig - minden jó tulajdonsága mellett is - nem menedzsertipus.) Márpedig itt én voltam a főnök, és ezt nagyon nehéz volt kezelni. Elválasztani a munkát a magánélettől - hiszen annyira át- meg átszőtte az életünket a munka, ami az otthonunkhoz kötődött, hogy gyakorlatilag ez lehetetlenné vált. A harmadik év végén úgy döntöttünk, hogy Géza munkahelyet keres - és talált is szerencsére gyorsan. Ez tehát megoldódni látszott. De nem láttuk előre - és ezt úgy kell érteni, hogy belülről, ebből a túlfeszített idegállapotú, mindenidőtlefoglaló mókuskerékből - egyszerűen nem voltunk képesek átgondolni, hogy amit eddig ketten csináltunk megfeszítve, az most egymagamra marad. És maradt is. A piacok, a gyártás egy része...Pár hónap után már rosszul voltam a sajtforgatás gondolatára is esténként, pedig azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a feszültséget. Lehetett...
Ekkor - némi háttérrosszallásra - megszüntettem pár piacot. Nyilván a bevétel rovására. De ha nem teszem, hát... ebbe nem szeretnék belegondolni.
És dolgoztam, még mindig rengeteget. Jött a nyár, amikor a piacok üresek, de az állatok tejelnek nagyon is, és gyártani kell, etetni kell, de bevétel nincs. Az űrt a csoportok töltötték be, de ez nyilván megint plusz energiát jelentett. Nyár végére már alig volt bennem élet.
Szeptember végén egy kedves, régi ismerős házaspár meghívására Írországba utaztunk, majdnem egy hét nyugalomra. Séták, gyönyörű tájak, némi angol (sajnos azt kellett konstatálnom, hogy míg a sajtokról vígan elcsevegek a magyarul nem beszélő vendégeimmel a piacon, a mindennapi élet témakörhöz hozzá sem tudtam szólni :) - nem baj, legalább látom, hol kell fejlődnöm ) - kettesben Gézával... Csodás volt! El sem tudom mondani, mennyire más volt, mint az elmúlt majdnem nyolc év! Csak az értheti, aki megtapasztalta ezt. Leugrani a mókuskerékről... Tudom, sokakban felmerül, hogy eddig miért nem tettük meg? Megmondom. Az állattartó gazda, mint vállalkozószerű emberke, annyiban különbözik más vállalkozóktól, hogy nem zárhatja kulcsra az istállót, hogy majd jövök egy hét múlva. Nem elég egy raktár, ahova bezárom az árumat, aztán majd folytatom, ha hazaértem. Bizony. A tejelő állat karácsony este és újév reggelén is tejel. És nem érti, hogy most kéne pár nap szünet, aztán majd folytatjuk. És az sem mindegy, kire bízom rá. Nagyon nem. Mert lehet, mire hazaérek, egy lefogyott, koszos, begyulladt tőgyű állományt kapok vissza. Márpedig ezt nem kockáztathatom, hiszen ők a megélhetésem egész évre. Nem egyszerű eset. Próbálkoztam, voltak jószándékú segítségeim, de volt, aki csak ideiglenesen vállalta, volt, aki szerette volna, de nem ment, és vissza kellett mondanom, volt, aki ínhüvelygyulladás miatt maga mondta vissza... Ajj, de sokat őrlödtem akkoriban! És Írországban hoztunk egy döntést: elég volt! Ez így nem mehet tovább!
Az első, finomítatlan gondolat az volt, hogy teljesen abbahgyni mindent. Állást keresni, eladni házat, állatot, eszközöket - mindent felszámolni. Persze, amikor kipihentebben hazaérkeztünk, már nem látszott olyan feketének az égbolt, sőt, itt-ott mintha a nap is átvilágított volna rajta, de ez azért még egy nagyon nyers állapot volt. Nagyon - nagyon nyers. Eladtuk a malackánkat, a másikat levágtuk, eladtuk a libusokat, odaajándékoztuk a tyúkokat-kakaskát. Nem volt már munka, csak a sajt. Ez sem volt kevés, De viselhetőBB volt.
És akkor megértettem, hogy én nem akarok állatok nélkül élni, mert ők az életem szoros részei. Hogy nemcsak végletek vannak. Végre kiláttam a helyzetből, és ráébredtem, mit kell tennem.
Aztán jött a karácsonyi sajttál - mizéria, ami minden nehézsége ellenére igen jól esett! Több, mint ötven sajttál készült karácsony előtt, ráadásul nagyon sokakat el is kellett utasítanom -  és ez ráébresztett, hogy igenis ez az én utam. De meg kell találnom a módját, hogy hogyan. Gazdálkodj - okosan! :) Mint a társasjáték, csak itt minden élesben megy. És akkor nyomtam egy újratervezést. Rájöttem, hogy menni fog ez - kicsiben. Két piaccal, helybe jövő vásárlókkal, esetleg kiszállított termékekkel. Kevesebb állattal. Önetetőkkel, önitatókkal. Hogy ne kelljen már este nyolckor azon agyalni a vendégségben, hogy még be kell csukni, meg kell eteteni, meg kell fejni, össze kell szedni, be kell hordani, soroljam? Hogy létezik teljes élet a gazdálkodásban is, csak a mértéket kell beállítani, és eszközöket kell találni - vagy kitalálni hozzá.
Nem tudok állatok nélkül élni. Nem tudok kiskert nélkül élni. Ezek a Teremtés csodái számomra. Maga az élet. A születés, a növekedés csodái. A természet körforgásának csodái. Bevinni a tojást a sütihez. Megfőzni a húst, a zöldséget a családnak.  A friss zöldhagymát és a retket a húsvéti sonkához.Kirántani az első cukkinit nyár elején... Nincs az az utazás, nincs az a ruha, játék vagy szórakozás, nincs az a fizetés, amire ezt elcserélném!
És persze a mérték. Amibe belefoglaltatik az egy hét kikapcsolódás valahol. Legfeljebb nem tejelési időszakban.
Kirándulás. Színház. Olvasás. Balaton. Bográcsozás. Barátok. Minden a maga helyén.
Mert ideje van a munkának, és ideje van a pihenésnek. Kell, hogy ideje legyen a munkának! És kell, hogy ideje legyen a pihenésnek!
Egyszerűség. Azt hiszem, megtaláltam a kulcsszót! :) 

1 megjegyzés:

Adrienn Káró írta...

Hú, már megijedtem! Nagyon finom volt a karácsonyi sajttál! Köszönjük szépen, nekünk sokat tett az ünnephez! Reméljük, lesz még hasonló, de csak akkor, ha mellette pihenésre is jut elég időtök! ;)