Keveredés...

Ma reggel, amikor vittem Sacinak hátra az abrakot, megláttam Kecét az istálló ajtajában feküdni, és előtte feküdt valami barna. Saci abrakolása után siettem oda az istállóhoz, hogy lássam, mi is az ábra. Hát megláttam, bár ne láttam volna! De nem akarok előreszaladni...
Bementem, Kece lába előtt két barna gida feküdt, távolabb még egy. Még vizesek voltak, nemrég születhettek. Gyorsan hívom Gézát nagy örömmel, hogy Kecének hármasikrei vannak, még sosem voltak, csak egy vagy maximum kettő gida. Gyorsan mentem, hogy előkészítsem a boxot nekik, amikor is megláttam Propi hátulján, hogy bizony ő is szült. Reggel volt még, lassan esett le csak a dolog, hogy a három egyforma gida közül az egyik Propié. De melyik? Ez itt a tízezer forintos kérdés. Sorban odavittem neki mind a hármat - mind a hármat egyformán utálta. Na, szép. Mondom, jó, akkor most először megcsinálom az állandó munkákat, aztán majd kitalálok valamit. Megetettem, megitattam, szereztem ajtót a boxokra ahelyett, amit összetörtek a játékos kedvű kecskéim, és Propit bevittem a belső boxba, Kecét a külsőbe. És néztem nagyon a gidákat. Barna mind. De mintha az egyik egy lehelletnyit világosabb lenne...csak éppen, mintha a fény játszana. És nagyobb is egy picit a másik kettőnél. Úgy okoskodtam, hogy az ikrek egyformák és kisebbek, mert ikrek. Aki egyedül van, az nagyobb, mert nincs vetélytársa a növekedésben. Hát fogtam ezt a gidát, és kineveztem Propi gyerekének. Mivel mindhármat egyformán utálta, mindegy is volt. Aztán tőgyre tettem őt. Eleinte Propi nem hagyta, aztán rábeszéltem. Jól beszívott a kicsi, mehetett pihizni. Mentem a másik kettőhöz, őket is megetettem. Oké. Akkor jöhetnek a mamák. Abrak, széna, víz. Rendben. Most már nekem is jöhet a reggeli. Délelőtt kinéztem rájuk, minden oké volt. Délután is. Sőt, Propi kölyke szopott egyedül. A másik kettő kicsit gyagya, de mentségükre legyen mondva, hogy a mamájuk tőgye elég vastag, nehezen bekapható. Azért megoldották. De csak amikor segítettem. Valahogy engem kapcsolnak össze az "élelem" címszóval. Amíg boxon kívül vagyok, nincs semmi, fekszenek békésen. De ahogy belépek, felpattannak, és rohannak - hozzám. És nekem kell tőgyre tenni őket, amit aztán szinte letüdőznek :). Lefekvés előtt még kinézek rájuk. Remélem,rendben lesznek!
És egy videócska, ahol az alig párórás kis lelenc, a Propi kinevezett kölyke bohóckodik :) Cuki!

Hármasikrek harmadik napja :)

Háttérben a malac vacsorakövetelő kiabálásával :)

A tegnapi gidák...

...re-MEK-ül érzik magukat, egy kisfiú és egy kislány lett. Tegnap este későn még kinéztem rájuk, mindkettő ácsorgott, szólongatták egymást meg a mamájukat.

Több ellés nem volt aznap.
Ámde - meglepetéééés - ma reggel 9 körül megellett Kistarka. Én éppen piacon voltam, a lányaim telefonáltak. Épp végeztek az állatok ellátásával, amikor kipotyogtak a gidák :) És hármasikrek lettek! :D És mind él és virul! Egy fiú és két kislány lett. Jól vannak, szopnak, aranyosak. Kistarka már sokadszor anyuka, gyakorlottan terelgeti nagyszámú utódait. :D Nagyon helyesek! :D

Hát nyarat éppen nem csinált...

,,,talán mert nem fecske, hanem kecske. És nem is egy, hanem egyből kettő.  :)
Az úgy volt, hogy reggel kimentem ellátni az állatokat. Már majdnem készen voltam, amikor valami megérzésből kifolyólag visszamentem benézni az ólba. Egyedül Sanyi kecske feküdt bent, aki egy kis vendégjátékos nálunk, és neve ellenére nem fiú, hanem lány. Elsőre nem láttam rajta feltűnő dolgot, kivéve, hogy az egyik hátsó lába kinyújtva, nekifeszülve volt a földön. Valami derengett erről a testhelyzetről...aztán hirtelen kigyulladt a lámpa a fejem felett! Hát persze, ellik! És úgy is volt! Egy kis nózi, és EGY lábacska kandikált ki a hátuljából. Tolta szegény, erőlködött, de a kicsi csak nem akart kibújni. Ráadásul első ellése volt, ilyenkor még ugye nem a járt úton jön a kicsi. Gyors buksisimi a leendő mamának, megnyugtattam, hogy jó kezekben van, mindjárt kihúzzuk azt a cseppkét, és nekiálltam megkeresni a másik lábacskát, de az bizony hátulra maradt - nem csoda, ha nehezen bújt kifelé. Ráadásul csúszott az istenadta, nem igazában volt rajta fogás. Szegény Sanyi meg kínlódott, már felállt végül, próbálta valahogy kitolni a kicsit. Tett pár lépést, én térden utána, hogy "állj meg vándor!". Aztán mondom, lesz, ami lesz, megfogtam azt az egy lábacskát és húztam kifelé, mert már egy kis rózsaszín nyelvecske s megjelent, kilógott a pici szájából. Végre sikerült derékig kihúzni egy nagy kecskenyöszörgéssel, aztán még egy húzás, és kint is volt. Szép nagy gida, prüszkölt rendesen, már emelte is a kis fejét. Letettem a földre, györsan megtöröltem a nóziját, és elmentem mellőle, hogy a mamája megnézhesse. NEm nagyon akart visszajönni, úgy kellett odavezetnem. Akkor megszagolgatta, aztán csak elkezdte nyalogatni. Na jó, mondom, sínen vagyunk, előkészítem a boxot nekik. A véletlenek napja volt ez a mai. Visszanéztem Sanyira, hát épp abban a pillanatban kipottyant belőle valami nagy és fekete. Hoppá! Egy ikertesó! Gyorsan odatettem a másik mellé, orrtörlés, aztán otthagytam őket egy picit. MEgcsináltam a boxot, átvittem a két kicsit és az újdonsült mamát. Szerencsére jól vette az akadályt, és hamarosan lábon álltak a picurkák, egy fiú és egy kislány. A következő rájuk nézéskor a kisfiú már önállóan szopott, a kislányt még etetni kellett. Egyelőre jól vannak, reméljük, rendben lesz az éjszakájuk is!

Ha valaki keresne...

...megtalál minket a bolondokházában. Miért?
Nos, kihoztam a három lánygidát a kertbe legelni. Ez olyan nekik, mintha valaki hosszú menzai ebéd után váratlanul egy falusi esküvői vacsorán találja magát. Nem ragozom...
A háromból kettő neki is állt. A harmadik...nos, ő nem. Az egésznapos elfoglaltsága abból állt, hogy ordított. Amikor berekedt, akkor meg sikoltozott. Ő Cofika kislánya, Masni. Szerintem Cofikát már nem kell bemutatni, ő az, aki fejés közben váratlanul rádöbben, hogy halálos veszélyben forog az élete, megugrik és felkenődik a fejőállás sarkába. Mégis mit várunk akkor a gyerekétől? Ő az, ott a fenyőfa törzse mellett...

Meleg, puha szalmán...

Na, ma elzártam a kecskéimet. Hosszan tanakodtam, hogy kit hova, kivel...Ötször újraterveztem, aztán a kivitelezés után ( mert első variációban nem akartam megkötni őket) a kétórás munka végén Bogyi egyszerűen kinyomta az ajtót, és kisétált. Épp befejeztem a reggelit...Úgyhogy öltözhettem át a sáros cuccomba, és mentem vissza telepíteni. Dia meg is kérdezte, hogy a kecskéim legális vagy illegális bevándorlók? Végül megkötöttem őket egy-egy barátságos, beszalmázott, sármentes sarokba. Saci érdeklődve figyelte az eseményeket - végre valami mozi a szobafogságában. Aztán cinkos módon megpróbálta elrágni Őzi madzagját, amivel az oszlophoz kötöttem őkelmét. Végül letett róla, mert nem érte el a fogával, csak a nyelvével, de azzal jól eláztatta. Közben kiderült, hogy összecseréltünk két gidát (olyan egyformák), és véletlenül egy kisfiút sóztunk Bikkmakk nyakába. Úgy derült ki, hogy megszólalt a gida, és az anyja a szomszéd ólból válaszolt. Hűűű, azanyját! Akkor gyorsan Dia kezébe nyomtam, hogy eredj a másik ólba, hozz egy ugyanilyet, csak lányba. Hozott. És talált, süllyedt, az volt a Bikkmakké. Szóval most alszanak, csend van és meleg, puha szalma a sáros, mocskos és hideg föld helyett. Nincsenek teljesen kibékülve a helyzettel, de a kicsik jól érzik magukat az ólak közepén ugrálva, aztán együtt megkajálnak a mamival és egy kis alvás hozzábújva... Szóval szép a világ...

Telik - múlik..

...az idő, és annyi minden történik, hogy csak úgy kapkodom a fejem, hogy merre is forduljak. Ott hagytam el a dolgot, hogy megvolt a Ward - bál, a borkóstoló.
 Aztán megint csak gidák, mindenhol gidák. Megellett Csucsuka, Vicus (aki tavaly  nagyon szerencsétlenül elvetélt, hogy az állatorvos alig bírta kicibálni belőle a halott kisgidát). Mindketten ikreket szültek, szép, erős csemetéket.

Sajnos azonban a megpróbáltatások nem értek véget. Péntek reggel arra mentünk ki, hogy Petra megellett, Bogyikának pedig szabályos epilepsziás rohamai vannak, vagy legalábbis annak tűntek. Habzó száj, görcsroham, eszméletvesztés - egyik a másik után. Gyorsan telefon Pápai doktornak, nekem persze még fejni kellett volna, és 9-re átérni Válba, tanfolyamra. Gézának pedig piac Törökbálinton 12-től. Szerencsére hamar ideért, Bogyika kapott néhány szurit, aztán Géza mondta, hogy menjek, majd ő figyeli Bogyit. Napközben telefonok - hát, nem sokkal volt jobban. Délután megyek haza, Géza piacon, a lányok voltak otthon, és megint nálunk a doktor úr - ezúttal Őzi ellett, és a két gida egyszerre próbált kijönni. Hát nem ment. Az egyiket vissza kellet tolni, rendezni a sorokat, majd kihúzni őket sorban. Az első sajnos nem élt, mire lámpavilágot látott, de a második igen! Volt öröm! Persze a mamája úgy be volt bódítva - értelemszerűen, mert szegénybe könyékig bele kellett nyúlni - hogy nem nagyon tudott mit kezdeni a kicsivel. Amúgy is picit gyengus volt, és megsérülhetett a kis lába a haddelhadban, mert bár szépen tartotta magát, a mamája noszogató nyalogatása híján nem állt lábra, dacára az én nyalogatás-imitáló masszázsomnak. De addigra már hullafáradtak voltunk, így a gida némi hezitálás után bekerült a szobába cumisüveggel, hogy majd ott lábra állítjuk. Végül hajnali öt körül sikerült is megállni a lábain pár másodpercre egyedül. Mivel én piacra mentem, megetettem a picit a cuclisüvegből és kivittem a mamájához, aki már kiért a bódulatból, és rettentően megörült másodszülött magzata visszaszerzésének. Délben még a lányok megetették a kicsit, estére megtanult állni és szopni. És hát a reggel másik nagy pillanata Bogyi volt, aki magához térve álldogált a fejőállás közepén, amelyet a tatárdúlta földekhez tett hasonlóvá. Minden szék, párna, szerszám és vödör a földön felborítva, leszórva, letaposva...Szerencsére este a takarmányos zsákok száját bekötöztem elővigyázatosságból, így legalább azokban nem tudott kárt tenni. Tényleg csoda volt, hogy felépült - Pápai doktor este még odasúgta, hogy készüljünk föl lélekben az elaltatására. Nem valószínű, hogy túléli a dolgot. És hát úgy is nézett ki. Nem reagált a simogatásra, a szavamra, csak fúrta be a fejét a nem létező lyukba a fal sarkában...De mégis túlélte, hála a doktor úr kitartásának és szakértelmének! Nagyon fájó lett volna elveszíteni őt, nemcsak mert fiatal, hanem mert egy tündéri természetű kecske. Ragaszkodó, hálás, barátságos...Ma este is, amikor kimentem hozzájuk fejni, úgy jött utánam, mint az árnyékom. Csak áll a lábom mellett - ha mozdulok, ő is, ha nem, áll mellettem türelmesen és észrevétlenül. Ilyenkor érzem, milyen felelősség Gazdának lenni. Aggódni, segíteni, vele lenni a bajban - aztán látni a háláját. :)
Sajnos Petra kicsije reggelre elpusztult valamiért - nem is értettem igazán, mert erős gida volt, szopott, állt, rendben volt. Hát ez egy ilyen dolog.
 Uhhh, ez az évkezdet megint kitesz magáért! De már csak két kismama van hátra, Kisfehér és Propi. Aztán már csak az óvodában kell gyönyörködnünk márciusig :)

Ki kopog? :)

Tegnap Bikkmakk futott célba egy kislánnyal. Ő Nyakas lánya. A mai befutó pedig Zizi, két gidával. Csucsukának két napja akkora tőgye van, hogy alig bírja el, de még mindig nem ellett meg! Akik pedig már óvodába járnak, azaz kint vannak a boxból: Tarka a három lányával, Kece a két gidájával, Nagyfehér a kisfiával, és Cofika a kislányával. És habár őt még nem terveztem kiengedni, de a kislánya kilógott többször is a boxból, a mamája meg idegbajt kapott, így végül engedtem az erőszaknak, és kint hagytam őket. smile hangulatjel:)  Holnap fotó :)

Estére azért produkáltak némi zűrzavart, mert Zizi megunta az anyaság 

fáradalmait, és egyszerűen meglépett a boxból. Szerencsére Géza észrevette és visszapaterolta a gyerekei mellé, akik boldogan rávetették magukat a hiányolt mamára. Mindkettő ügyesen szopik. És plusz jó hír, hogy Nyakas kisfia is önellátóvá vált, úgy tűnik, mert már hiába visszük neki a cumisüveget, csak fintorog és nem eszik, viszont szemmel láthatóan tele a pocija - tehát önkiszolgál :)

smile hangulatjel

12, azaz egy tucat :)

Pontosan ennyi a ma élő gidáim száma. Akik már nem vonszolják hordóhasukat: Nagyfehér, Tarka, Nyakas, Csucsuka, Kisfehér, Kece és Bogyi. Heten, pedig nem gonoszok. :) Nyakas kisfia, akit halottnak hittünk, de nem volt az, él és remekül van. Sőt, sikerült újra kiszoktatni az istállóba, most már éjszakára is. Igaz, szopni nem engedi a mamája, etetni kell üvegből...Szerencsére már sok a gida kint, így tud kint ugrálni. Legtöbbet a tesójával "játszik", aki jóval nagyobb és erősebb nála, úgyhogy ez csak a tesónak játék, a kis Manómnak nem biztos, de mégis - amikor a tesóka nem figyelt rá, ő kezdte el bizgetni, aztán meg menekült. :) Szóval él, egészséges, jól táplált és szalad, mint egy kis fürge patak. Nyoma sincs a lábában a kezdeti gyengeségnek.
Kisfehér megint hármat ellett, de sajnos a harmadik kicsi tényleg kicsi volt és gyenge, így reggelre ő elhagyta kezdeti pályafutását, és az örök legelőkre távozott. Reméljük, ott a mindig zöld füvön és a napsütésben jól érzi magát :) Szép kis fehér gida volt, sajnálom!
És itt egy kis ugribugri videó a szép tavaszi télvégénkhez :)

Anyuka lettem :)

Na neeeeem, nem igazából! De mégis. A kis kófic, aki alig élt, reggelre tényleg elég csehül nézett ki, hát behoztuk őt a melegbe. De nem is a meleg a lényeg benne, hanem a rendszeres táplálkozás, amit kint a saját szülőanyja nem biztosított. Mert ugyanis világgá ment a kis csavargó, kimászott az ajtón, annyira pici volt - és amikor visszatettük, az anyja elkezdte ütni, kergetni, nem engedte szopni. Nekem meg menni kellett mindig ki, hogy etetgessem. Na, ez aztán pont hiányzott a napirendemhez! Szóval végül behoztuk. Evett, aludt egy hatalmasat, aztán lábra állt és felfedezőútra indult a konyhában. Illetve előbb még bőségesen meglocsolta a szőnyeget - talán virágnak nézte...Habár annak biztos nem, mert akkor megette volna! Mert kecske. Még ha kicsi is. Szóval most bent van a lakásban, ami elég rossz ötlet, mert nehéz lesz újra kivinni, a tavaszt meg nem szeretném megvárni egy kecskegidával a konyhámban. De az is rossz ötlet lett volna, ha hagyom elpusztulni...Szóval rossz és rossz között... És íme a pici:

Amerre megyek, jön utánam, és ha nem lát, kiabál, mint egy kisbaba. Szóval anya lettem :)
És még egy kép, még a Főnökasszony gidáiról, mert éjfélkor nem tudtam fotózni.

Ja, és Kece ellik éppen, fogadok,  hogy ő is éjfélre fog szülni! Amilyen pechem van...

Egy kecske sem csinál nyarat :)

Ami jól látszik abból, hogy meglehetősen tél van. Pedig egy kecske már van. Igaz, icike-picike, és a mamája legeslegelső csemetéje, de már van. Fiú, de nevet még nem kaphat, azt ki kell érdemelni az első túlélt éjszakával. Másnap elnevezzük.
Reggel, amikor kimentem etetni, láttam a mamáján, hogy ebből bizony csemete lesz. De hogy mikor, az első ellésnél nem egyértelmű. Mindenesetre Gézával rendbe tetettem a kisólat, beszalmázva, beitatózva, tele szénarács - de nem tettem be Bogyikát, mert féltem, hogy az ismeretlen ólra nem jól reagálna, és az ellés vagy a pici megsínyli a dolgot. Így hát csináltam egy búcsúfotót még indulás előtt(Pestre kellett ma mennem), és a lelkére kötöttem, hogy nagyon körültekintő legyen, aztán elhagytam a pályát. Íme a fotó még egyben - sok nem látszik, csak az áhitatos tekintete, ahogy felnéz rám, a Gazdájára. :)

Aztán én elmentem, és dél felé járt már az idő,a mikor is eszembe jutott, hogy 'hűaBogyika'! Rákapcsoltam a hazafelé projektet az autóra, és amikor hazaértem, kilőttem a kocsiból, be átöltözni (odakint bokáig ér a sár szó szerint), és futóra! Először csak hallgatóztam, ahogy átevickéletm a sártengeren, és a szememmel kerestem Bogyit a kecskék között, de sem füllel, sem szemmel nem találatm. Végre elértem az istállót, beléptem, és megpillantottam a tündéri kis apróságot Bogyika alatt, aki már állt, szemmel láthatóan nem értve a helyzetet, de roppantul bosszankodva. Szerencsére tisztára nyalta a kicsit, már szinte száraz volt, és békésen üldögélt a mamája mellett. Bogyika szeretett volna valahol máshol lenni, valamikor máskor, és el is indult, amikor meglátott, de a pici felmekegett, erre Bogyi - mintha pányvával visszarántották volna - visszafordult hozzá, és megszagolta. A kicsi erre vett egy nagy lendületet, és első próbálkozásra felállt, nem esett orra, nem borult fel - kicsit ingadozott ugyan, de állt. És elindult keresgélni, akad-e valami harapnivaló ebben a világban. Csakhogy a mamája nem tudta, hogy itt bizony ő a harapnivaló, és nem nagyon tetszett neki a dolog. Különösen azért, mert a méhlepény épp távozóban lévén, valószínűleg erősebb fájásokat produkált, amitől Bogyi nem volt boldog. A kettő együttes hatása kissé agresszívvá tette - így esett, hogy amikor egy békés, összhangzatos élőképet akartam felvenni videóra az anyáról és gyermekéről, Bogyi kissé elrontotta az idillt, mert átment tyúkba, és kikapirgálta a szalmát a kisgidájával együtt.

Lehet, hogy nem ez volt az első eset, mert a kicsi szó nélkül tűrte, és megpróbált újra lábra kapni a hanyattesésből - úgy látszik, ezt a hanyatteséses műveletet apatikusan ennek a világnak a velejárójaként szemlélte - szóval közbe kellett avatkoznom. De megnyugtatásul elmondhatom, hogy immár a méhlepény eltávozott, a fájások abbamaradtak, és a mama, picijével együtt jól van. Időközben átkerültek a kisólba, amit Bogyika elég rossz néven vett, de majd belejön. A kicsit rá kellett cuppantanunk közös erővel a mamájára, mert az - még tapasztalatlan lévén - nem tudta, hogy a szopás neki is jó, mert megkönnyebbül a tőgye a feszüléstől. Géza lefogta a mamát, én pedig a kicsi szájába dugtam a mamája tőgyét, amit azonnal és mohó cuppogtatás közepette letüdőzött, de végül sikerült a szopás, és egy cuki tejbajusszal hagytuk abba  a műveletet. Közben Bogyi is rájött, hogy mire való a gida, és onnantól már nem kapirgálta, hanem csak nyalogatta és finoman böködte. Szóval jelentem, mindenki elégedett, megtanulta a dolgát, és várjuk a reggelt - persze egy késő esti razziát még tartunk náluk, aztán meglátjuk. Elég erősnek látszik a pici, ki is pocakosodott, minden esélye megvan a túlélésre. És íme a család:

"Mennyország ajtaja...

...nyílj ki csak egy cseppet..."
Reggeli etetés után, a sok éhenkórász még mindig az ajtóban áll reménykedve - pedig már jóllaktak :). Habár ez a fogalom a kecskék szótárában nem létezik. :)



















Ez pedig Kisfehér, az abszolút pocakkirálynő. Minden évben hármasikreket ellik - reméljük, most is így lesz! :)

Megkezdődött a fiatalok Mennyországhoz - azaz a fejőálláshoz -  való szoktatása. Ketten hibátlanul betalálnak a fejőállásba a vödrökhöz, de ez a másik kettő csak erőszakkal és csellel vihető be...A maflái :)

Itt a vége, ne fuss véle...

Nos, jelentem, felsóhajthatunk, eljött, amire vártunk - túl vagyunk az elletésen. Megszülettek Nagybarna kicsinyei is - sajnos nem tudom mondani, hogy jó a vége.
Ma délután ellett meg, hármasikrei születtek, de sajnos nem egyenlő mértékben fejlődtek a pocakjában, így az elsőszülött kislány szép nagy gida lett, erős, egészséges, de a második kettő kis satnya, semmi erő nélkül. Az utolsó nemsokra rá el is pusztult, a második még húzza, pedig dörgöltük, noszogattuk, lábra is állt, szopott is már, de valószínűleg hiába.
A lányok el is pottyantottak egy-két könnycseppet, és dühösen mérgelődtek Nagybarnával, hogy miért az a nagy a kedvence, a két satnyát meg semmibe veszi. Nehezen tudtam megértetni velük, hogy a természetnek törvényei vannak, és az állat nem emberi ésszel gondolkodik. Az anya az erősnek ad életet, a kicsiknek kell, hogy legyen erőszakos élni akarásuk, oda kell követelőzniük az anyjukhoz, ki kell tudni túrni a másik gidát, annak pedig tudni kell védekezni. Az életet az erős viszi tovább - ez a természet törvénye, ami a mi csöpögős, sziruppal átitatott és Disneyvel fertőzött világunkban keménynek és kegyetlennek hangzik, de ettől szerencsére a természet nem hatódik meg, nem szégyenli magát és nem változtat a működési elvén.
Persze én is szomorkodom ilyenkor, de az én értésem mögött ott van az a pár éves tapasztalat, hogy az ilyen "megmentésre szoruló" gidákkal mennyi nehézség és probléma és küzdelem van - és legtöbbször a semmiért, mert pár nap múlva úgyis megadja magát a sorsának és elpusztul. Az állatvilágban nincs tejpótló tápszer, nincs emésztést segítő hozzáadott enzim, nincs antiallergén táplálkozás - erő van és akarat, vagy pusztulás. Rend van, és ez nem kegyetlenség. Az Élet él és élni AKAR.

Amikor épp nem mindegy...

Tegnap délután szemlét tartottam a kecskéim fölött. Vigyorogtak rám boldogan. :)

Ma reggel bezzeg nem vigyorogtak. De én sem ám. Mert reggel 8-ra hivatalos ügyben Fehérváron kellett volna lennem. Kicsit késtem. Mert mikor ellenek??? Amikor épp nem mindegy! Reggelre hat csuromvizes, éppcsaklábraállt kecskegida fogadta a férjemet, akit elővigyázatosságból kiküldtem, hogy nézzen utána az állapotoknak, nehogy úgy menjek el, hogy ellés indul. Hát nem is indult. Mert már megvolt. Három is. Őzi, Csucsuka és a Főnökasszony. És mindhárman ikreket. Na persze!
Panna gyorsan visszaöltözött az iskolai ruhából( nem kellett sokat fűzni az agyát, hogy maradjon itthon), berámoltuk a három ikres családot a boxokba, aztán Panna gondjaira bíztam az egész társaságot szopásostul, etetésestől, itatásostul, és elhúztam Fehérvárra.
Mire hazaértem, megszáradtak... :)

Ja, és Kecét kiengedtük az udvarba a kis Zafírral. Remélem, holnap le tudom kapni a kicsi viháncolását! :)

Gida a pocakban...

Habár még mindig semmi a gidák terén, de ma megtapogattam a kecskéim pocakját, hogy egyáltalán rejtőznek-e bennük gidócskák...Ezt már csak ellés előtt lehet érezni, mert akkorra nőnek meg úgy, hogy ki lehet tapogatni a kis csontocskáikat, néha a bucijukat is (vagy a popsijukat, ezt nem lehet eldönteni tapintással)  Nagyon érdekes érzés, amikor a kezem alatt megmozdul egy másik kis élőlény a mamája pocijában. Persze óvatosan nyomogatom, tapogatom őket, így aztán nincs is menekülés a kezem elől Mocorognak, huncutkodnak, készülődnek...

Fordult a kocka...

Még nincs vége a szegény tenyésztő mepróbáltatásainak. Ma reggelre megint le volt verve egy deszka a kerítésről. Gyanakodva néztem körül, de Balambér a kék madzagja végén épp egy kiszökött gidalányt próbált becserkészni, tehát esélye sem volt annak, hogy ő lett volna megint a tilosban. Tettes híján le kellett zárnom a nyomozást, méghozzá gyorsan, mert ezek a gidák - szégyenszemre - ott köröztek a bak körül, incselkedve és farkincáikat huncutul billegtetve a popsijuk felett. Megint jött a tál kukorica - lassan kezdem azt gondolni, hogy ezért a plusz adag abrakért csinálják a dolgot, látva, hogy mindig megjutalmazom a pimaszságukat...És aztán elkapdostam a kislányokat, amit eléggé zokon vettek a hangjukból ítélve - de hát én vagyok a gazda. Szerintem...

Ez az a nap...

...melyet a gazda rendelt...Azaz én. És hát nem örvendetes a kecskék számára. Vékonyhangú siránkozás az egyik oldalon, vastaghangú a másikon. Anyák és kölykök a kerítés két oldalán, köztük a lécek...Ezt a részét nagyon nem szeretem a történetnek. Ez az elválasztás.
A kicsik a kőól mögötti téren saját etetőt kaptak(amit - megjegyzem - maximálisan ki is használnak, nem győzöm tölteni nekik). Amúgy elég jól érzik magukat, és amikor épp etetek, a mamák hiába kiáltozzák csemetéik nevét, mert azok kb. a fülük botját sem mozgatják.
A legrosszabb a reggeli és az esti fejés időszaka. Ilyenkor fölhangosodik a zümmögő kórus, és ordító kórussá változik. Szegény szomszédaink...Hozzánk ugyanis nem hallatszik le, szerencsére elég messze vannak a kiabálók :)
A mamákat egyébként kevésbé viseli meg az elszakadás. Bambán merednek a semmibe kérődzés közben, bölcsen tudva, hogy ez az élet rendje, bele kell törődni. Na jó, ez a bölcsen tudás csak vicc. Nem tudják ezt bölcsen, csak azt érzékelik, hogy az én kezem lényegesen puhább (minden vízhólyag és bőrkeményedés ellenére), mint a kiskecskék szája-fogazata, nem beszélve a napi két adag finom abrakról. Így aztán ők pár nap után elégedetten veszik majd tudomásul a számukra kedvező változásokat. A kicsik viszont még sokáig kiabálnak...

Hírek...

"Ma este emberevő kecskegidák egy csoportja megtámadott egy kertjükben üldögélő, védtelen kislányt. A gyermeket végül sikerült biztonságban kimenekíteni a vérszomjas fenevadak fogságából! :D
Képes beszámolónk az akcióról:

"A mentőakcióban részt vetteket komoly nevetőgörccsel kísérték vissza a lakásba" :D

Események folyama..

Egy kicsit régen írtam, nem mintha esemény nélkül maradtam volna. Nagyon is sok volt, kicsit túl sok is. Ennek következtében pl. megtanultam injekciót beadni kecskének - sosem hittem volna, hogy valaha is képes leszek rá...
Emmát, Panna kiskecskéjét feltehetőleg egy kullancs fertőzte meg - szerencsére nem tejelő kecske. A fertőzés egy agyvelőgyulladást eredményezett, aminek következtében Emma egy kissé elvesztette magát. Úgy kezdődött, hogy depisnek nézett ki. Aztán mindig a sarokban állt és az eget nézte, mintha az időjárást fürkészné. Nevettünk volna rajta, ha ezzel párhuzamosan nem felejt el legelni. A szája elé tartott füvet még megette - aznap. Másnap már azt sem. Szerencsére épp aznap jött az orvos a "katolikus kecskéhez", akinek hosszabb ideje izületi gyulladása van, és megmutattam neki Emmát is. Mekkora mák volt! Kiderült, hogy nem az időjárást fürkészi, hanem súlyos beteg. Szerencsére nem fertőző. Kaptam neki - is - egy injekciót, amit öt napig kellett adni neki. Mivel életem első szurija volt, kapásból sikerült neki dupla adagot benyomni. Nem volt boldog tőle. Aznap este rájöttünk, hogy inni sem tud. Kicsit kánikula is volt szegénynek ráadásul. Szerencsére volt egy cuclisüvegem, abból belediktáltam egy liter vizet. Jó szomjas lehetett, mert megitta.
Másnap reggel még élt - jó hír. Gyorsan hívtam az orvost a jó hírrel, utána kimentem megnézni. a vér meghűlt bennem! Ott feküdt az ólban, mint egy darab fa, nyakát kinyújtva a földön. Szólongatom, meg sem mozdul, sem a szemét nem nyitja ki. Első gondolatom az volt, hogy ennek annyi. Aztán gyanús lett a hallgatása. Nem úgy hallgatott, mint egy haldokló állat. Mert az felnéz, próbál reagálni a jelenlétemre - ez meg úgy feküdt ott, mint egy kő. Akár az istálló ajtajához is beszélhettem volna ennyi erővel. És akkor rájöttem: alszik! Három napig ment körbe-körbe az udvaron, ólban, és egyszerűen kikattant az idegrendszere. Visszamentem egy óra múlva - még mindig aludta, de kicsit változtatott a helyzetén, átment egy sarokkal odébb. Később Panna is kiment, akkor már a fejét felemelve feküdt és nézett ki a fejéből zavaros tekintettel. Huh, megkönnyebbültem! Másnap reggel még élt! Hurrá! Ééééééés - bement a fejőállásba, és önállóan abrakolt!!!!! Tisztára boldog voltam! Még a végén sikerül, és életre ápolom! Vizet azért még üvegből adtam neki, elfogadta. De jó!
Másnap reggel - be volt szorulva az etetőbe a szokásos módon - aki nem emlékszik a történetre: befér a feje a rácson, de a szarva miatt kihúzni nem tudja - és onnan pislogott rám, mint aki álomból ébredt. Kiszabadítottam, és életemben először nagyon boldog voltam, hogy beszorult! Még meg is dicsértem :)
Aznap már nem kapott külön vizet. Evett és ivott. Öt napig szúrtam minden nap. Ma már nem kellett - elfogyott a szurija. Ünnepélyesen kidobtam a kiürült fecskendőt. Még nem teljesen a régi, mert még rohangált kicsit körbe - szerintem a szeles idő miatt volt zizi - de eszik, iszik, hallgat a nevére és bújik hozzám, ha meglát. :) Szóval meggyógyult! :)
A másik szúrandó a "katolikus kecske", aki a nevét a lányomtól kapta, ugyanis mindig térdel. :) Fáj a lába. Őt is szúrtam. És ezzel továbbra is párhuzamosan hasmenése lett a hármasikreknek, ott is kellett egy kis odafigyelés, hogy ne jussanak zöldhöz.
Lassan helyreáll a rend...

Reggeli, játék, vacsoraaaaa...

Ez egy nagyon vicces kép igazából, egy  gida reggelizik. Vagyis reggelizne. :) Szegény anyukák, már egyre jobban tiltakoznak a szoptatás ellen - nemcsak azért, mert az én kezem puhább a gida szájánál, hanem mert a gidák megnőttek, és egyre kevésbé van szükségük a tejre. A gidák persze egészen más véleményen vannak. És hogy ki győz ebben a vitában? Mindig más. A mamák "fegyvere az, hogy egyszerűen leülnek, és így a tőgyük kikerül a gidák hatásköréből. A gidák fegyvere az erőszakosság - ahogy az emberek esetében is a gyerekek sokszor a kitartásukkal érik el, amit akarnak. A gida eltolja a mama lábát, és alábújik. :) Így hozzájut a szopáshoz. Tejhez nem annyira, mert most voltak fejve a mamák - de nem is az kell, hanem a megnyugvás, a biztonság, ami egyenlő a mama tőgyével. :) A képen Csucsuka és a kis Cherry.

Reggeli után jöhet a játék. A férjem gyerekkori kis babakádja -  egy őskori, zománcozott darab - a gidák egyik kedvenc helye. Ki-be ugrálnak, löködik egymást, "na, ki a királyt" játszanak, szóval remekül elszórakoznak :)









Aztán pár korty friss vizecske, és uzsgyi vissza lökdösődni. Szerintem a pogó ötletét a kecskéktől lesték el...:)













És végül a szomorú esti búcsú a mamától, és a vidám vacsora jó társaságban, friss falatok a gazditól. Elnézem őket ilyenkor - vajon milyen lenne egy grillcsirkével és salátákkal teli asztal közepén ülve enni? Mert ők pontosan így csinálják...:)