Keveredés...

Ma reggel, amikor vittem Sacinak hátra az abrakot, megláttam Kecét az istálló ajtajában feküdni, és előtte feküdt valami barna. Saci abrakolása után siettem oda az istállóhoz, hogy lássam, mi is az ábra. Hát megláttam, bár ne láttam volna! De nem akarok előreszaladni...
Bementem, Kece lába előtt két barna gida feküdt, távolabb még egy. Még vizesek voltak, nemrég születhettek. Gyorsan hívom Gézát nagy örömmel, hogy Kecének hármasikrei vannak, még sosem voltak, csak egy vagy maximum kettő gida. Gyorsan mentem, hogy előkészítsem a boxot nekik, amikor is megláttam Propi hátulján, hogy bizony ő is szült. Reggel volt még, lassan esett le csak a dolog, hogy a három egyforma gida közül az egyik Propié. De melyik? Ez itt a tízezer forintos kérdés. Sorban odavittem neki mind a hármat - mind a hármat egyformán utálta. Na, szép. Mondom, jó, akkor most először megcsinálom az állandó munkákat, aztán majd kitalálok valamit. Megetettem, megitattam, szereztem ajtót a boxokra ahelyett, amit összetörtek a játékos kedvű kecskéim, és Propit bevittem a belső boxba, Kecét a külsőbe. És néztem nagyon a gidákat. Barna mind. De mintha az egyik egy lehelletnyit világosabb lenne...csak éppen, mintha a fény játszana. És nagyobb is egy picit a másik kettőnél. Úgy okoskodtam, hogy az ikrek egyformák és kisebbek, mert ikrek. Aki egyedül van, az nagyobb, mert nincs vetélytársa a növekedésben. Hát fogtam ezt a gidát, és kineveztem Propi gyerekének. Mivel mindhármat egyformán utálta, mindegy is volt. Aztán tőgyre tettem őt. Eleinte Propi nem hagyta, aztán rábeszéltem. Jól beszívott a kicsi, mehetett pihizni. Mentem a másik kettőhöz, őket is megetettem. Oké. Akkor jöhetnek a mamák. Abrak, széna, víz. Rendben. Most már nekem is jöhet a reggeli. Délelőtt kinéztem rájuk, minden oké volt. Délután is. Sőt, Propi kölyke szopott egyedül. A másik kettő kicsit gyagya, de mentségükre legyen mondva, hogy a mamájuk tőgye elég vastag, nehezen bekapható. Azért megoldották. De csak amikor segítettem. Valahogy engem kapcsolnak össze az "élelem" címszóval. Amíg boxon kívül vagyok, nincs semmi, fekszenek békésen. De ahogy belépek, felpattannak, és rohannak - hozzám. És nekem kell tőgyre tenni őket, amit aztán szinte letüdőznek :). Lefekvés előtt még kinézek rájuk. Remélem,rendben lesznek!
És egy videócska, ahol az alig párórás kis lelenc, a Propi kinevezett kölyke bohóckodik :) Cuki!

A tegnapi gidák...

...re-MEK-ül érzik magukat, egy kisfiú és egy kislány lett. Tegnap este későn még kinéztem rájuk, mindkettő ácsorgott, szólongatták egymást meg a mamájukat.

Több ellés nem volt aznap.
Ámde - meglepetéééés - ma reggel 9 körül megellett Kistarka. Én éppen piacon voltam, a lányaim telefonáltak. Épp végeztek az állatok ellátásával, amikor kipotyogtak a gidák :) És hármasikrek lettek! :D És mind él és virul! Egy fiú és két kislány lett. Jól vannak, szopnak, aranyosak. Kistarka már sokadszor anyuka, gyakorlottan terelgeti nagyszámú utódait. :D Nagyon helyesek! :D

Hát nyarat éppen nem csinált...

,,,talán mert nem fecske, hanem kecske. És nem is egy, hanem egyből kettő.  :)
Az úgy volt, hogy reggel kimentem ellátni az állatokat. Már majdnem készen voltam, amikor valami megérzésből kifolyólag visszamentem benézni az ólba. Egyedül Sanyi kecske feküdt bent, aki egy kis vendégjátékos nálunk, és neve ellenére nem fiú, hanem lány. Elsőre nem láttam rajta feltűnő dolgot, kivéve, hogy az egyik hátsó lába kinyújtva, nekifeszülve volt a földön. Valami derengett erről a testhelyzetről...aztán hirtelen kigyulladt a lámpa a fejem felett! Hát persze, ellik! És úgy is volt! Egy kis nózi, és EGY lábacska kandikált ki a hátuljából. Tolta szegény, erőlködött, de a kicsi csak nem akart kibújni. Ráadásul első ellése volt, ilyenkor még ugye nem a járt úton jön a kicsi. Gyors buksisimi a leendő mamának, megnyugtattam, hogy jó kezekben van, mindjárt kihúzzuk azt a cseppkét, és nekiálltam megkeresni a másik lábacskát, de az bizony hátulra maradt - nem csoda, ha nehezen bújt kifelé. Ráadásul csúszott az istenadta, nem igazában volt rajta fogás. Szegény Sanyi meg kínlódott, már felállt végül, próbálta valahogy kitolni a kicsit. Tett pár lépést, én térden utána, hogy "állj meg vándor!". Aztán mondom, lesz, ami lesz, megfogtam azt az egy lábacskát és húztam kifelé, mert már egy kis rózsaszín nyelvecske s megjelent, kilógott a pici szájából. Végre sikerült derékig kihúzni egy nagy kecskenyöszörgéssel, aztán még egy húzás, és kint is volt. Szép nagy gida, prüszkölt rendesen, már emelte is a kis fejét. Letettem a földre, györsan megtöröltem a nóziját, és elmentem mellőle, hogy a mamája megnézhesse. NEm nagyon akart visszajönni, úgy kellett odavezetnem. Akkor megszagolgatta, aztán csak elkezdte nyalogatni. Na jó, mondom, sínen vagyunk, előkészítem a boxot nekik. A véletlenek napja volt ez a mai. Visszanéztem Sanyira, hát épp abban a pillanatban kipottyant belőle valami nagy és fekete. Hoppá! Egy ikertesó! Gyorsan odatettem a másik mellé, orrtörlés, aztán otthagytam őket egy picit. MEgcsináltam a boxot, átvittem a két kicsit és az újdonsült mamát. Szerencsére jól vette az akadályt, és hamarosan lábon álltak a picurkák, egy fiú és egy kislány. A következő rájuk nézéskor a kisfiú már önállóan szopott, a kislányt még etetni kellett. Egyelőre jól vannak, reméljük, rendben lesz az éjszakájuk is!

Ééééés túlvagyunk...

Ma reggel, a fejés után odamentem Propihoz megszemlélni a hátsó fertályát, és úgy találtam, hogy megértett a beboxolásra. Mivel épp bealmáztak a kecskéim, nem akartam elzárni őt a lehetőségtől és az almától, így aztán megvártam, míg Géza hazaér egy fél óra múlva, és megkértem, hogy zárja be Propikát, mert szülni fog.
Géza ki is ment, be is csukta, aztán délután kiment valamiért, hát esmét megkértem, kukkantsa meg Propit. És addigra ketten voltak :). Egy erős, hangos és száraz kecskefiúcska ugrált mellette, felváltva mekegve és cuppogva. :)

Szóval túlvagyunk az idei elletésen!!! :D Háromszoros hurrá és egy nagy koccintás :D

Megérkezett :)

Na, nem is olyan nagy busz, de megérkezett hajnalra. :) Most nem három, csak kettő, de szép nagyok, egészségesek, egy kisfiú meg egy kislány, ahogy illik :D. Reggel még vizesek voltak kicsit. Szóval Kisfehér is megellett végre, most már csak Propikát várjuk, de ő még nem nagyon látszik kitőgyelni, csak a pocakja nő. Hát majd elérkezik az is.

Gazda vagy tulajdonos?

Nagyon érdekes dolgot hallottam ma egy kedves kecskés "kolléganőmtől". Az ellő kecskemama miatt a többi kecske kijött az istállóból az ellés idejére - így vették észre ők is este az ellést, mert az összes kecske a kifutóban feküdt. Ezt tapasztalatból én is tudom - az ellő kecskemamát tiszteletben tartják a többiek, nem bizgetik, nem bántják, teret adnak neki. Aztán megszagolják a pici jövevényt, hogy oké, hozzánk tartozol, befogadtunk. És továbbmennek a dolguk után. Vagyis néznek bambán ki a fejükből. Mert ez a dolguk.
Ez valahol annyira gyönyörű számomra! A tisztelet, amivel az Élet felé megnyilvánulnak. Természetesen nem tudatosan, mert bár sokmindent el lehet mondani a kecskékről - és sok más állatról szintén - hogy okos, kedves, barátságos, stb, de a tudatosságot nem lehet feltételezni, mivel állat. És ez a hozzáállás elvárható az embertől is, aki foglalkozik velük. Mármint az Élet tisztelete. :)
És egy másikról is hallottam, aki gyakornokokat fogadott a kecskéi ellése mellé, holott ez az esemény - ahogy az előbb is mondtam - nagyon intim, belső dolog, még az állatnál is. És idegent beengedni oda...emlékszem, a kecskéim eleinte még a lányaim közellétét sem fogadták el az ellésnél, sem Gézáét, mert csak én foglalkoztam velük, engem ismertek. Volt, hogy nehezen is ment az ellés, mert ott kukucskáltak a lányok. Később aztán bővült ez a kör, mert a lányok is fejnek, Géza is tud fejni, és most már ő is gondozza őket. Őt is elfogadják, ott lehet ellésnél. Ez megtiszteltetés, nagy megtiszteltetés.
És itt az Egymillió forintos kérdés:
Melyikük a Gazda és melyikük a Tulajdonos?

Telik - múlik..

...az idő, és annyi minden történik, hogy csak úgy kapkodom a fejem, hogy merre is forduljak. Ott hagytam el a dolgot, hogy megvolt a Ward - bál, a borkóstoló.
 Aztán megint csak gidák, mindenhol gidák. Megellett Csucsuka, Vicus (aki tavaly  nagyon szerencsétlenül elvetélt, hogy az állatorvos alig bírta kicibálni belőle a halott kisgidát). Mindketten ikreket szültek, szép, erős csemetéket.

Sajnos azonban a megpróbáltatások nem értek véget. Péntek reggel arra mentünk ki, hogy Petra megellett, Bogyikának pedig szabályos epilepsziás rohamai vannak, vagy legalábbis annak tűntek. Habzó száj, görcsroham, eszméletvesztés - egyik a másik után. Gyorsan telefon Pápai doktornak, nekem persze még fejni kellett volna, és 9-re átérni Válba, tanfolyamra. Gézának pedig piac Törökbálinton 12-től. Szerencsére hamar ideért, Bogyika kapott néhány szurit, aztán Géza mondta, hogy menjek, majd ő figyeli Bogyit. Napközben telefonok - hát, nem sokkal volt jobban. Délután megyek haza, Géza piacon, a lányok voltak otthon, és megint nálunk a doktor úr - ezúttal Őzi ellett, és a két gida egyszerre próbált kijönni. Hát nem ment. Az egyiket vissza kellet tolni, rendezni a sorokat, majd kihúzni őket sorban. Az első sajnos nem élt, mire lámpavilágot látott, de a második igen! Volt öröm! Persze a mamája úgy be volt bódítva - értelemszerűen, mert szegénybe könyékig bele kellett nyúlni - hogy nem nagyon tudott mit kezdeni a kicsivel. Amúgy is picit gyengus volt, és megsérülhetett a kis lába a haddelhadban, mert bár szépen tartotta magát, a mamája noszogató nyalogatása híján nem állt lábra, dacára az én nyalogatás-imitáló masszázsomnak. De addigra már hullafáradtak voltunk, így a gida némi hezitálás után bekerült a szobába cumisüveggel, hogy majd ott lábra állítjuk. Végül hajnali öt körül sikerült is megállni a lábain pár másodpercre egyedül. Mivel én piacra mentem, megetettem a picit a cuclisüvegből és kivittem a mamájához, aki már kiért a bódulatból, és rettentően megörült másodszülött magzata visszaszerzésének. Délben még a lányok megetették a kicsit, estére megtanult állni és szopni. És hát a reggel másik nagy pillanata Bogyi volt, aki magához térve álldogált a fejőállás közepén, amelyet a tatárdúlta földekhez tett hasonlóvá. Minden szék, párna, szerszám és vödör a földön felborítva, leszórva, letaposva...Szerencsére este a takarmányos zsákok száját bekötöztem elővigyázatosságból, így legalább azokban nem tudott kárt tenni. Tényleg csoda volt, hogy felépült - Pápai doktor este még odasúgta, hogy készüljünk föl lélekben az elaltatására. Nem valószínű, hogy túléli a dolgot. És hát úgy is nézett ki. Nem reagált a simogatásra, a szavamra, csak fúrta be a fejét a nem létező lyukba a fal sarkában...De mégis túlélte, hála a doktor úr kitartásának és szakértelmének! Nagyon fájó lett volna elveszíteni őt, nemcsak mert fiatal, hanem mert egy tündéri természetű kecske. Ragaszkodó, hálás, barátságos...Ma este is, amikor kimentem hozzájuk fejni, úgy jött utánam, mint az árnyékom. Csak áll a lábom mellett - ha mozdulok, ő is, ha nem, áll mellettem türelmesen és észrevétlenül. Ilyenkor érzem, milyen felelősség Gazdának lenni. Aggódni, segíteni, vele lenni a bajban - aztán látni a háláját. :)
Sajnos Petra kicsije reggelre elpusztult valamiért - nem is értettem igazán, mert erős gida volt, szopott, állt, rendben volt. Hát ez egy ilyen dolog.
 Uhhh, ez az évkezdet megint kitesz magáért! De már csak két kismama van hátra, Kisfehér és Propi. Aztán már csak az óvodában kell gyönyörködnünk márciusig :)

Ki kopog? :)

Tegnap Bikkmakk futott célba egy kislánnyal. Ő Nyakas lánya. A mai befutó pedig Zizi, két gidával. Csucsukának két napja akkora tőgye van, hogy alig bírja el, de még mindig nem ellett meg! Akik pedig már óvodába járnak, azaz kint vannak a boxból: Tarka a három lányával, Kece a két gidájával, Nagyfehér a kisfiával, és Cofika a kislányával. És habár őt még nem terveztem kiengedni, de a kislánya kilógott többször is a boxból, a mamája meg idegbajt kapott, így végül engedtem az erőszaknak, és kint hagytam őket. smile hangulatjel:)  Holnap fotó :)

Estére azért produkáltak némi zűrzavart, mert Zizi megunta az anyaság 

fáradalmait, és egyszerűen meglépett a boxból. Szerencsére Géza észrevette és visszapaterolta a gyerekei mellé, akik boldogan rávetették magukat a hiányolt mamára. Mindkettő ügyesen szopik. És plusz jó hír, hogy Nyakas kisfia is önellátóvá vált, úgy tűnik, mert már hiába visszük neki a cumisüveget, csak fintorog és nem eszik, viszont szemmel láthatóan tele a pocija - tehát önkiszolgál :)

smile hangulatjel

Iciri-piciri...

Elegem van a gidák eltűnéséből...
Ma este, mikor hazaértem, kimentem a kecskéket etetni, ellenőrizni. Megetettem Nyakas kisfiát, mert bár szépen erősödik, de szopni nem tud egyedül, mert Nyakas tőgye elég vastag és eléggé földig ér. Aztán benéztem Tarkához, mert szeretem nézni őket. És ahogy nézem, nézem, látom ám, hogy kevesen vannak. Nincs meg a kiskedvenc, a kis rövidfülű. Nézem jobban, oldalfalnál, mindenhol, nincs. Megállt bennem az ütő is. Hol a gida?
Bemegyek a boxba, hogy jobban körülnézzek, és hát pont úgy jártam, mint az iciri-piciri kismacska, aki nem találta az iciri-piciri barmocskáját. Rátaláltam a felfordult ivóvödörre, és bánatomban iciri-picirit fellöktem. És felfordult az iciri-piciri vödröcske, és alatta kuksolt az iciri-piciri kiskecske.
Megörültem az iciri-piciri kecskémnek, és vége van az iciri-piciri mesémnek smile hangulatjel.
Ja, és Cofika is megellett, és a gidája kislány, és jól van :)grin hangulatjel

Rendeződések

Nem mindig áll úgy a széna, ahogy szeretnénk fésülni. Ez az idény sem tökéletes, nincs tavaszi napsütés és felhőtlen kék ég. Van viszont elmúlás és gyász. Kistarka kislánya, Bogyi két csemetéje és az időközben megellett Nagyfehér egyik gidája már a mennyei réten ugrándoznak, kergetőznek. :( Anyukájuk és a mi szomorúságunkra is. A nagy Tarka meg régóta nem tudott lábra állni, amolyan ellési bénulás-féle tünetekkel. Kapja a kalciumot. Mire is ma délután megellett. Mire kimentünk este, már ott mászkált körülötte három nagy, erős gidócska. Csak épp szopni nem tudtak, mert Tarka feküdt. Aztán végül megpróbált lábra állni, némi segítséggel sikerült is, de hamar elfáradt, így a kicsiket végül cumisüvegből megetettem. Olyan huzatuk volt, hogy csak úgy horpadt be a homlokuk, ahogy szívták a cumisüveget.:) A három, alig egyórás gida benyomott egy fél liter tejet, és még bírták volna szusszal :)
Ja, és a genetika tréfája, hogy egyikük kis mogyorófülűnek született. De hogy hogyan csinálta Tarka... a papa núbiai, hosszú fülű, hát sehogy sem jön össze a dolog. De ők összehozták.
És itt van pár sztárfotó róluk :)

Melegfront

Hát igen, a melegfront meghozta az eredényét, kicsit jobban is, mint kéne. :) Az egész istálló boxokból áll jóformán. Négy anyuka alatt kiabálnak a kicsik. Sajnos volt némi elhullás is, de az élők erősek, egészségesek. Remélem, most lesz egy kis szünet, mert már megint a csilláron is kiskecskék ugrálnak :)

Január a kiskecskék hónapja :)

Megnéztem azt a blogbejegyzést, amikor szegény Őzi megkapta az álkapocsigazító ökleléseket, mert párzani merészelt.
És bizony igencsak augusztus eleje volt. Szóval ma, amikor hazaértünk Kőszegről, ahol sok év után végre három napot pihentünk, első utam kifelé vezetett a kecskékhez, megnézni, nincs-e ellésünk. És mostantól minden reggel így lesz, amíg nem végzünk. :)
Vica érdekes jelenséget produkált, a pérája hatalmas, a tőgye duzzadt kissé, de teje nincs és fájásai sincsenek. Viszont ő az, akiből tavaly az állatorvosnak kellett kicibálni a kisgidát, mert koraellés volt, elpusztult a kicsi. Ezért kissé aggódom miatta. Elzártam egy boxba, de egyelőre nincs semmi jele sem, hogy elleni akarna. Fura, ilyet még nem pipáltam. Már többször is figyeltem, még este kimegyek egyszer, aztán reggelre meglátjuk. Az orra nedves és van étvágya. Kiderül.
A többiek is akkora pocakkal sétálnak az udvaron, hogy ki sem látszanak mögüle. És mindnek lent van a hasa és keményebb a tőgye...ha nekem egyszerre kezd el húsz kecske elleni, nem tudom, mit csinálok! Még a nappalinkban is szülőszobát kell berendeznünk :)
Amint elkezdődik, referálok :)

In memoriam...

 Két hete, a vasárnapról hétfőre váltó óraütéssel egyidőben meghalt Apukám. Sokat gondolkodtam, hogy vajon írjak-e erről vagy sem, végül - ahogy látszik - az írás mellett döntöttem. Azért döntöttem az írás mellett, mert a gazdaság, a farm egy olyan szemlélethez is segített engem, ami messze visz vissza abba az időbe, amikor az élet és a halál a mindennapok része volt. Még nem vagyok benne biztos, hogy át is tudom adni, amit megtanultam belőle, de megpróbálom.
 Késő tavasszal megellett a két ifjonc meglepetés, Kistarka és Propi. Kistarka kölyke, Barka, szép, erős gidalányka lett. Propié egy kis gyenge fiúcska volt. Reggel született, estére meghalt. Amikor megtaláltuk reggel, nem állt a lábán, majdnem halottnak tűnt. Ilyenkor persze vannak praktikák - masszírozás, szárazra törlés, tőgyre tétel - ezek segíthetnek, erőt adnak a rogyadozó lábacskáknak. Aztán vagy megmarad, vagy nem. Ez a kicsi annyira kicsi volt, hogy a sok-sok próbálkozás ellenére sem tudtunk életet lehelni bele. Ez egy nagyon kemény pillanat. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen le tudom írni. Először is érteni kell hozzá azt a szót, hogy Gazda. Nem kisbetűvel, mert az csak tulajdonost jelent - hanem nagybetűvel, mert csak a Gazda az, aki gondoskodik, felelősséget vállal, felkel és kimegy a téli éjszakába is, ha a kicsi állatka még nem teljesen biztos a szopásban, aki simogat vagy nevel a pálcával, és aki búcsúzik. Tudni kell döntést hozni az elengedésről, mert amikor az életben tartás már csak fájdalmas procedúra az állatnak, ami arra hivatott mindössze, hogy néhány órával elodázza a gazda szomorúságát - ilyenkor meg kell tudni hozni a döntést. Tudni kell elengedni. Egy simi a buksira, és könnytől csillogó szemmel, de felállni, megfordulni és elmenni. Átadni a terepet Gézának, aki fájó szívvel, de bevégzi a sorsát a haldoklónak. Az ember haldoklása tanulás, megbékélés, elfogadás. Idő az elengedésre. Az állat a mostban él, számára csak fölösleges kínlódás.  És mégis, ha az ember megérti a szívében(és nem nyálas érzelmekben!!!) ezt, és megtanulja felismerni a döntés pillanatát, és képes dönteni, ez olyan ünnepélyes és magasztos dologgá válik, ami felemeli a szomorúságot a földről az Égbe. Nem szünteti meg, hanem átváltoztatja, átlényegíti. A részeddé lesz, de nem olyan részeddé, amitől szabadulni akarsz, hanem olyan részeddé, amitől kihúzod a hátad, felemeled a fejed, és átéled, mit jelent igazán embernek lenni, Gazdának a Teremtés fölött. Az én állataim a maguk egyszerű alázatában a legjobb tanítómesterek. Megtanítanak rácsodálkozni a láthatóra, megérteni és megtanulni a rendet és elfogadni a megérthetetlent - a halált. Talán sokan legyintenek, hogy persze, az állatnak könnyű, nem emlékszik, nincsenek érzései. Egy frászt nincsenek! Hány reggel facsarodott össze a szívem, amikor a fejőszoba ablakából láttam Propikát, amint azt a helyet járja körbe és szaglássza, ahova a kisgidája kipottyant a születésekor...és még hány reggelen kiabált és hívta a kicsit...Aztán jött szépen a bölcs, öreg Idő nagypapa, szívott egyet a pipáján, végigsimított Propi homlokán, és ő egyszerre rádöbbent, hogy süt a nap, a lucerna édes, és hogy a szomszéd előtt valószínűleg még édesebb - úgyhogy meg kell szerezni tőle. És visszaállt a rend.
 Elfogadni a megérthetetlent, a halált. Apu kórházban halt meg, de a fél család ott volt körülötte imádkozva, figyelve a lassuló jeleket a műszereken, és végül elengedve őt, aki elsőként indult át közülünk, úttörőként.
 És ha így nézzük, már nem elviselhetetlen, nem tragédia. Élet és halál összetartoznak, ikertestvérek, egyik a másik szinonimája. Nem fehér és fekete, hanem színes, izgalmas és várakozásteli mindkettő. Emberi.
 És Isteni.

Új, új, új...:)

Hát igen, sokszor látjuk, tapasztaljuk ezt a feliratot a kedvenc mosóporunktól kezdve az összes bolti cikken keresztül mindenfélén.
De most nem árucikkről szeretnék beszámolni, hanem a heti eseményekről.
Először is egy úúúúj - kisgida. :)
Hétfőn született a kislány, le is fotóztam, de csak most értem oda, hogy bevezessem a társaságba.

 A neve Barka lett, az apukája, BAlambér és az anyukája, kistaRKA után. Jól átvert engem ez a kecske. Először is úgy indult, hogy teljesen illegális módon kitőgyelt. Aztán pocakot növesztett. Aztán egyre nagyobb tőgyet, hogy már lépni is alig tudott tőle. Akkor megvizsgáltam a pocakját, de nem találtam benne a gidát. Pedig a rendszer szerint már esedékes kellett legyen az ellés. Azután vártam. Aztán majd két hét után megint megvizsgáltam, és egyetlen hajszálnyi jel után megint úgy gondoltam, hogy gida egy szál se, álvemhesség - és megfejtem. Reggel. Aztán este is. És reggelre a kert közepén ácsorgott egy bamba gida magában, mama nélkül, és nem értette. Gyorsan kerestük a hozzá tartozó mamát, meg is leltük Kistarka személyében, aki maga is csodálkozva figyelte az események ilyetén alakulását. Betettük a boxba őket, és kicsit arra számítottam, hogy a mamája nem fogja engedni szopni, de szerencsére - és minden csodálkozása ellenére Kistarka jó mamának bizonyult, és azonnal hagyta a szopást. Olyannyira, hogy már a kicsi rájár mind a két felére a tőgyének, így megkímélve engem a rendszeres fejéstől. Egyelőre. :)
Most még Propit várjuk, aki szintén illegális vemhes, és pocakosodik...
Aztán hét közepére kaptunk egy gyönyörű szép kakast, így a baromfiól pillanatnyilag legénylakássá avanzsálódott, lévén egy gúnár és egy kakas lakhelye. Na, úgy is néz ki :)
Csütörtök reggel pedig a következő látvány fogadott reggel, amikor fejéshez botorkáltam fölfelé az ólba, félig csukott szemekkel még.

Még a pulykakakas is kiszökött. Mázli, hogy van ez a kerítés, mert ha nincs, már nem lenne zöld növény a kertemben, csak sok-sok dagadt kecske.

Balambér volt a tettes, a piszok levert egy deszkát (megint), és utat nyitott hű szerelmeinek. Meg magának is, bár ő csak szemlélni tudta a dolgokat, mert meg volt kötve. De a tartása nagyon királyi és méltóságteljes volt szemlélés közben. :)

A legújabb új pedig a lakás átszervezése, mivel a "Gazdálkodom, tehát vagyok" program finisbe kezd érni, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy még ma este felkerül a program leírása a blogra és a FB-ra is, és ezzel kiderül a meglepetés. Addig is őrületbe kergetem a nálunk dolgozó szakembereket a váratlan ötletekkel és változtatásokkal - legalább szép színes lesz az életük :)

Anyuka lettem :)

Na neeeeem, nem igazából! De mégis. A kis kófic, aki alig élt, reggelre tényleg elég csehül nézett ki, hát behoztuk őt a melegbe. De nem is a meleg a lényeg benne, hanem a rendszeres táplálkozás, amit kint a saját szülőanyja nem biztosított. Mert ugyanis világgá ment a kis csavargó, kimászott az ajtón, annyira pici volt - és amikor visszatettük, az anyja elkezdte ütni, kergetni, nem engedte szopni. Nekem meg menni kellett mindig ki, hogy etetgessem. Na, ez aztán pont hiányzott a napirendemhez! Szóval végül behoztuk. Evett, aludt egy hatalmasat, aztán lábra állt és felfedezőútra indult a konyhában. Illetve előbb még bőségesen meglocsolta a szőnyeget - talán virágnak nézte...Habár annak biztos nem, mert akkor megette volna! Mert kecske. Még ha kicsi is. Szóval most bent van a lakásban, ami elég rossz ötlet, mert nehéz lesz újra kivinni, a tavaszt meg nem szeretném megvárni egy kecskegidával a konyhámban. De az is rossz ötlet lett volna, ha hagyom elpusztulni...Szóval rossz és rossz között... És íme a pici:

Amerre megyek, jön utánam, és ha nem lát, kiabál, mint egy kisbaba. Szóval anya lettem :)
És még egy kép, még a Főnökasszony gidáiról, mert éjfélkor nem tudtam fotózni.

Ja, és Kece ellik éppen, fogadok,  hogy ő is éjfélre fog szülni! Amilyen pechem van...

Eccsomógida :)

Eltelt egy hét ellések nélkül, a kis Bikfic már kint szaladgál, és őrületbe kergeti szülőanyját, mert soha nincs sehol, ahol a mamája szerint lennie kéne.
Tegnap este - a szobánk átrendezése kellős közepén az összes ablakon egyszerre kopogtatott Dia lányom, hogy menjek gyorsan, mert megellett a Nyakas, az egyik kicsi elpusztult, a másik él. Mentem hát gyorsan, és tényleg megellett a Nyakas, de nem pusztult el a kicsi, csak alig volt benne élet, mert nemigen állt meg a lábán. Szokott ilyen történni, én lábgyengeségnek hívom, a szakneve biztos hangzatos latin, de a lényeg ugyanaz - nem bírja megtartani magát a hátsó lábán. Életre masszíroztam a kicsit, mert a mamája az élő, egészséges kicsijét nyalogatta csak, aki már ott sertepertélt körülötte. Megpróbáltam a tőgyére tenni a mamájának - és láss csudát, akkora ereje volt, mint egy szivattyú. :) Pedig már le akartam csapatni Gézával, hogy ne szenvedjen. De azért lábra nem állt. Beágyaztam a szalmába kicsit, hogy legalább ne fázzon, aztán fél tízkor megint kimentem, mert ez a két gyagya gida nem tanult meg szopni. A mamájuknak - ez tény - vastag, hosszú tőgye van, és ők fent keresgéltek, nem lent, de a lényeg, hogy nem ment. Mivel már ájulásszinten fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy természet-anyánkra bízom őket, és lefeküdtem aludni. Reggel hat után, amikor kimentem, biztosra vettem, hogy a kicsi már nem él. De élt, igaz, nem nagyon, de élt. Tőgyre tettem, szopott, mint a gép megint. A kislány is még mindig gyagya volt, hát őt is megetettem. És lábra állítottam a kis kóficot. És megállt. Na jó, nem stabilan, de megállt. Aztán tett pár lépést. Szuper! Járhatok ki szoptatni három óránként! Este tízkor kellett volna kimennem, de épp sajtban voltam, hát csak éjfélre jutottam ki. A kis család heverészett, és egy másik kis család épp akkor szedte össze magát. Nagyfehér, a főnökasszony, aki egész nap csak készülődött elleni (már én magamban letettem róla, hogy ebből csak reggeli gida lesz), hát gyorsan megellett. Accsudába! Mázli, hogy Bogyi boxa már üres volt, hívtam Gézát, és áthuzigáltuk az újdonsült mamát a boxba, kicsistül. Két leányka született, erősek, egészségesek, lábon állnak, jó kis tömörgyönyör mindkettő :). Egy barna és egy fekete-fehér foltos, de olyan szép, mint ... mint egy kis csodakecskegida! Ezt megtartom, már látom, annyira gyönyörű!
Szóval ezért volt a hallgatás annyira, nem hasvakartam :) Hanem az eccsomógidákat rendezgettem. Ez az egyik legszebb foglalatossága a gazdaéletnek! :)

Egy kecske sem csinál nyarat :)

Ami jól látszik abból, hogy meglehetősen tél van. Pedig egy kecske már van. Igaz, icike-picike, és a mamája legeslegelső csemetéje, de már van. Fiú, de nevet még nem kaphat, azt ki kell érdemelni az első túlélt éjszakával. Másnap elnevezzük.
Reggel, amikor kimentem etetni, láttam a mamáján, hogy ebből bizony csemete lesz. De hogy mikor, az első ellésnél nem egyértelmű. Mindenesetre Gézával rendbe tetettem a kisólat, beszalmázva, beitatózva, tele szénarács - de nem tettem be Bogyikát, mert féltem, hogy az ismeretlen ólra nem jól reagálna, és az ellés vagy a pici megsínyli a dolgot. Így hát csináltam egy búcsúfotót még indulás előtt(Pestre kellett ma mennem), és a lelkére kötöttem, hogy nagyon körültekintő legyen, aztán elhagytam a pályát. Íme a fotó még egyben - sok nem látszik, csak az áhitatos tekintete, ahogy felnéz rám, a Gazdájára. :)

Aztán én elmentem, és dél felé járt már az idő,a mikor is eszembe jutott, hogy 'hűaBogyika'! Rákapcsoltam a hazafelé projektet az autóra, és amikor hazaértem, kilőttem a kocsiból, be átöltözni (odakint bokáig ér a sár szó szerint), és futóra! Először csak hallgatóztam, ahogy átevickéletm a sártengeren, és a szememmel kerestem Bogyit a kecskék között, de sem füllel, sem szemmel nem találatm. Végre elértem az istállót, beléptem, és megpillantottam a tündéri kis apróságot Bogyika alatt, aki már állt, szemmel láthatóan nem értve a helyzetet, de roppantul bosszankodva. Szerencsére tisztára nyalta a kicsit, már szinte száraz volt, és békésen üldögélt a mamája mellett. Bogyika szeretett volna valahol máshol lenni, valamikor máskor, és el is indult, amikor meglátott, de a pici felmekegett, erre Bogyi - mintha pányvával visszarántották volna - visszafordult hozzá, és megszagolta. A kicsi erre vett egy nagy lendületet, és első próbálkozásra felállt, nem esett orra, nem borult fel - kicsit ingadozott ugyan, de állt. És elindult keresgélni, akad-e valami harapnivaló ebben a világban. Csakhogy a mamája nem tudta, hogy itt bizony ő a harapnivaló, és nem nagyon tetszett neki a dolog. Különösen azért, mert a méhlepény épp távozóban lévén, valószínűleg erősebb fájásokat produkált, amitől Bogyi nem volt boldog. A kettő együttes hatása kissé agresszívvá tette - így esett, hogy amikor egy békés, összhangzatos élőképet akartam felvenni videóra az anyáról és gyermekéről, Bogyi kissé elrontotta az idillt, mert átment tyúkba, és kikapirgálta a szalmát a kisgidájával együtt.

Lehet, hogy nem ez volt az első eset, mert a kicsi szó nélkül tűrte, és megpróbált újra lábra kapni a hanyattesésből - úgy látszik, ezt a hanyatteséses műveletet apatikusan ennek a világnak a velejárójaként szemlélte - szóval közbe kellett avatkoznom. De megnyugtatásul elmondhatom, hogy immár a méhlepény eltávozott, a fájások abbamaradtak, és a mama, picijével együtt jól van. Időközben átkerültek a kisólba, amit Bogyika elég rossz néven vett, de majd belejön. A kicsit rá kellett cuppantanunk közös erővel a mamájára, mert az - még tapasztalatlan lévén - nem tudta, hogy a szopás neki is jó, mert megkönnyebbül a tőgye a feszüléstől. Géza lefogta a mamát, én pedig a kicsi szájába dugtam a mamája tőgyét, amit azonnal és mohó cuppogtatás közepette letüdőzött, de végül sikerült a szopás, és egy cuki tejbajusszal hagytuk abba  a műveletet. Közben Bogyi is rájött, hogy mire való a gida, és onnantól már nem kapirgálta, hanem csak nyalogatta és finoman böködte. Szóval jelentem, mindenki elégedett, megtanulta a dolgát, és várjuk a reggelt - persze egy késő esti razziát még tartunk náluk, aztán meglátjuk. Elég erősnek látszik a pici, ki is pocakosodott, minden esélye megvan a túlélésre. És íme a család:

Sajnos...

...nem túl pozitívan indult az idei elléssorozat :(. Ma reggelre megellett Emma, de alighanem túl korán, mert a kicsi teljesen életképtelenül született, holtan. Szegényt a lányok találták meg reggel, amikor mentek ki a kecskéket etetni. Még vizes volt, de nem élt. Szegény Emma vigasztalhatatlan...persze, azért egy falat almáért (kárpótlásféleképpen) hajlandó egy percre abbahagyni a kiabálást. :) Mert kecske.

Itt a vége, ne fuss véle...

Nos, jelentem, felsóhajthatunk, eljött, amire vártunk - túl vagyunk az elletésen. Megszülettek Nagybarna kicsinyei is - sajnos nem tudom mondani, hogy jó a vége.
Ma délután ellett meg, hármasikrei születtek, de sajnos nem egyenlő mértékben fejlődtek a pocakjában, így az elsőszülött kislány szép nagy gida lett, erős, egészséges, de a második kettő kis satnya, semmi erő nélkül. Az utolsó nemsokra rá el is pusztult, a második még húzza, pedig dörgöltük, noszogattuk, lábra is állt, szopott is már, de valószínűleg hiába.
A lányok el is pottyantottak egy-két könnycseppet, és dühösen mérgelődtek Nagybarnával, hogy miért az a nagy a kedvence, a két satnyát meg semmibe veszi. Nehezen tudtam megértetni velük, hogy a természetnek törvényei vannak, és az állat nem emberi ésszel gondolkodik. Az anya az erősnek ad életet, a kicsiknek kell, hogy legyen erőszakos élni akarásuk, oda kell követelőzniük az anyjukhoz, ki kell tudni túrni a másik gidát, annak pedig tudni kell védekezni. Az életet az erős viszi tovább - ez a természet törvénye, ami a mi csöpögős, sziruppal átitatott és Disneyvel fertőzött világunkban keménynek és kegyetlennek hangzik, de ettől szerencsére a természet nem hatódik meg, nem szégyenli magát és nem változtat a működési elvén.
Persze én is szomorkodom ilyenkor, de az én értésem mögött ott van az a pár éves tapasztalat, hogy az ilyen "megmentésre szoruló" gidákkal mennyi nehézség és probléma és küzdelem van - és legtöbbször a semmiért, mert pár nap múlva úgyis megadja magát a sorsának és elpusztul. Az állatvilágban nincs tejpótló tápszer, nincs emésztést segítő hozzáadott enzim, nincs antiallergén táplálkozás - erő van és akarat, vagy pusztulás. Rend van, és ez nem kegyetlenség. Az Élet él és élni AKAR.

A fehér kecskét a gólya hozza?

Ma végre megellett a legnagyobb pocakú kecske, Kisfehér. Két szép gidát hozott neki a gólya, bizony megizzadva, mire megérkezett. Jó nagy gidák lettek ők is. Íme a fotó:

Most már csak két mama várja epedve gidáit, Nagybarna és Vica, aki egyébként Rómeó lakótársa.