Két hete, a vasárnapról hétfőre váltó óraütéssel egyidőben meghalt Apukám. Sokat gondolkodtam, hogy vajon írjak-e erről vagy sem, végül - ahogy látszik - az írás mellett döntöttem. Azért döntöttem az írás mellett, mert a gazdaság, a farm egy olyan szemlélethez is segített engem, ami messze visz vissza abba az időbe, amikor az élet és a halál a mindennapok része volt. Még nem vagyok benne biztos, hogy át is tudom adni, amit megtanultam belőle, de megpróbálom.
Késő tavasszal megellett a két ifjonc meglepetés, Kistarka és Propi. Kistarka kölyke, Barka, szép, erős gidalányka lett. Propié egy kis gyenge fiúcska volt. Reggel született, estére meghalt. Amikor megtaláltuk reggel, nem állt a lábán, majdnem halottnak tűnt. Ilyenkor persze vannak praktikák - masszírozás, szárazra törlés, tőgyre tétel - ezek segíthetnek, erőt adnak a rogyadozó lábacskáknak. Aztán vagy megmarad, vagy nem. Ez a kicsi annyira kicsi volt, hogy a sok-sok próbálkozás ellenére sem tudtunk életet lehelni bele. Ez egy nagyon kemény pillanat. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen le tudom írni. Először is érteni kell hozzá azt a szót, hogy Gazda. Nem kisbetűvel, mert az csak tulajdonost jelent - hanem nagybetűvel, mert csak a Gazda az, aki gondoskodik, felelősséget vállal, felkel és kimegy a téli éjszakába is, ha a kicsi állatka még nem teljesen biztos a szopásban, aki simogat vagy nevel a pálcával, és aki búcsúzik. Tudni kell döntést hozni az elengedésről, mert amikor az életben tartás már csak fájdalmas procedúra az állatnak, ami arra hivatott mindössze, hogy néhány órával elodázza a gazda szomorúságát - ilyenkor meg kell tudni hozni a döntést. Tudni kell elengedni. Egy simi a buksira, és könnytől csillogó szemmel, de felállni, megfordulni és elmenni. Átadni a terepet Gézának, aki fájó szívvel, de bevégzi a sorsát a haldoklónak. Az ember haldoklása tanulás, megbékélés, elfogadás. Idő az elengedésre. Az állat a mostban él, számára csak fölösleges kínlódás. És mégis, ha az ember megérti a szívében(és nem nyálas érzelmekben!!!) ezt, és megtanulja felismerni a döntés pillanatát, és képes dönteni, ez olyan ünnepélyes és magasztos dologgá válik, ami felemeli a szomorúságot a földről az Égbe. Nem szünteti meg, hanem átváltoztatja, átlényegíti. A részeddé lesz, de nem olyan részeddé, amitől szabadulni akarsz, hanem olyan részeddé, amitől kihúzod a hátad, felemeled a fejed, és átéled, mit jelent igazán embernek lenni, Gazdának a Teremtés fölött. Az én állataim a maguk egyszerű alázatában a legjobb tanítómesterek. Megtanítanak rácsodálkozni a láthatóra, megérteni és megtanulni a rendet és elfogadni a megérthetetlent - a halált. Talán sokan legyintenek, hogy persze, az állatnak könnyű, nem emlékszik, nincsenek érzései. Egy frászt nincsenek! Hány reggel facsarodott össze a szívem, amikor a fejőszoba ablakából láttam Propikát, amint azt a helyet járja körbe és szaglássza, ahova a kisgidája kipottyant a születésekor...és még hány reggelen kiabált és hívta a kicsit...Aztán jött szépen a bölcs, öreg Idő nagypapa, szívott egyet a pipáján, végigsimított Propi homlokán, és ő egyszerre rádöbbent, hogy süt a nap, a lucerna édes, és hogy a szomszéd előtt valószínűleg még édesebb - úgyhogy meg kell szerezni tőle. És visszaállt a rend.
Elfogadni a megérthetetlent, a halált. Apu kórházban halt meg, de a fél család ott volt körülötte imádkozva, figyelve a lassuló jeleket a műszereken, és végül elengedve őt, aki elsőként indult át közülünk, úttörőként.
És ha így nézzük, már nem elviselhetetlen, nem tragédia. Élet és halál összetartoznak, ikertestvérek, egyik a másik szinonimája. Nem fehér és fekete, hanem színes, izgalmas és várakozásteli mindkettő. Emberi.
És Isteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése