Iciri-piciri...

Elegem van a gidák eltűnéséből...
Ma este, mikor hazaértem, kimentem a kecskéket etetni, ellenőrizni. Megetettem Nyakas kisfiát, mert bár szépen erősödik, de szopni nem tud egyedül, mert Nyakas tőgye elég vastag és eléggé földig ér. Aztán benéztem Tarkához, mert szeretem nézni őket. És ahogy nézem, nézem, látom ám, hogy kevesen vannak. Nincs meg a kiskedvenc, a kis rövidfülű. Nézem jobban, oldalfalnál, mindenhol, nincs. Megállt bennem az ütő is. Hol a gida?
Bemegyek a boxba, hogy jobban körülnézzek, és hát pont úgy jártam, mint az iciri-piciri kismacska, aki nem találta az iciri-piciri barmocskáját. Rátaláltam a felfordult ivóvödörre, és bánatomban iciri-picirit fellöktem. És felfordult az iciri-piciri vödröcske, és alatta kuksolt az iciri-piciri kiskecske.
Megörültem az iciri-piciri kecskémnek, és vége van az iciri-piciri mesémnek smile hangulatjel.
Ja, és Cofika is megellett, és a gidája kislány, és jól van :)grin hangulatjel

Rendeződések

Nem mindig áll úgy a széna, ahogy szeretnénk fésülni. Ez az idény sem tökéletes, nincs tavaszi napsütés és felhőtlen kék ég. Van viszont elmúlás és gyász. Kistarka kislánya, Bogyi két csemetéje és az időközben megellett Nagyfehér egyik gidája már a mennyei réten ugrándoznak, kergetőznek. :( Anyukájuk és a mi szomorúságunkra is. A nagy Tarka meg régóta nem tudott lábra állni, amolyan ellési bénulás-féle tünetekkel. Kapja a kalciumot. Mire is ma délután megellett. Mire kimentünk este, már ott mászkált körülötte három nagy, erős gidócska. Csak épp szopni nem tudtak, mert Tarka feküdt. Aztán végül megpróbált lábra állni, némi segítséggel sikerült is, de hamar elfáradt, így a kicsiket végül cumisüvegből megetettem. Olyan huzatuk volt, hogy csak úgy horpadt be a homlokuk, ahogy szívták a cumisüveget.:) A három, alig egyórás gida benyomott egy fél liter tejet, és még bírták volna szusszal :)
Ja, és a genetika tréfája, hogy egyikük kis mogyorófülűnek született. De hogy hogyan csinálta Tarka... a papa núbiai, hosszú fülű, hát sehogy sem jön össze a dolog. De ők összehozták.
És itt van pár sztárfotó róluk :)

Reggeli hancúrok

Az új gidák bemutatkozása minden esetben a reggeli etetés-fejés után történik. Tapasztalatból tudom, hogy előtte nem jó kiengedni őket, mert egyfelől a nagykecskéket is megzavarja, hogy a friss anya újra meg kell vívja a rangsorharcot, másrészt a kicsiket is megzavarja, hogy a mamájuk, akit amúgy is nehezen találnak a lábrengetegben, hirtelen eltűnik valami ismeretlen helyen, ahova nekik tilosazá. Vagyis nem mehetnek be. Korábban próbálkoztam, hogy oké, jöjjenek a gidák is, de mindig káosz lett a vége, és palotaforradalom. A friss anyát meg gidáinak panaszos mekegése kényszeríti, hogy ne a reggelire figyeljen, hanem a kicsiket induljon megkeresni és megmenteni. Szóval senkinek sem jó a dolog, Nekem sem, mert uralnom kell a káoszt. Így aztán etetés után, a bölcs kérődzés idejére marad a bemutatkozás. Még így sem zökkenőmentes, de a végén meglesz a mama :)

12, azaz egy tucat :)

Pontosan ennyi a ma élő gidáim száma. Akik már nem vonszolják hordóhasukat: Nagyfehér, Tarka, Nyakas, Csucsuka, Kisfehér, Kece és Bogyi. Heten, pedig nem gonoszok. :) Nyakas kisfia, akit halottnak hittünk, de nem volt az, él és remekül van. Sőt, sikerült újra kiszoktatni az istállóba, most már éjszakára is. Igaz, szopni nem engedi a mamája, etetni kell üvegből...Szerencsére már sok a gida kint, így tud kint ugrálni. Legtöbbet a tesójával "játszik", aki jóval nagyobb és erősebb nála, úgyhogy ez csak a tesónak játék, a kis Manómnak nem biztos, de mégis - amikor a tesóka nem figyelt rá, ő kezdte el bizgetni, aztán meg menekült. :) Szóval él, egészséges, jól táplált és szalad, mint egy kis fürge patak. Nyoma sincs a lábában a kezdeti gyengeségnek.
Kisfehér megint hármat ellett, de sajnos a harmadik kicsi tényleg kicsi volt és gyenge, így reggelre ő elhagyta kezdeti pályafutását, és az örök legelőkre távozott. Reméljük, ott a mindig zöld füvön és a napsütésben jól érzi magát :) Szép kis fehér gida volt, sajnálom!
És itt egy kis ugribugri videó a szép tavaszi télvégénkhez :)

Eccsomógida :)

Eltelt egy hét ellések nélkül, a kis Bikfic már kint szaladgál, és őrületbe kergeti szülőanyját, mert soha nincs sehol, ahol a mamája szerint lennie kéne.
Tegnap este - a szobánk átrendezése kellős közepén az összes ablakon egyszerre kopogtatott Dia lányom, hogy menjek gyorsan, mert megellett a Nyakas, az egyik kicsi elpusztult, a másik él. Mentem hát gyorsan, és tényleg megellett a Nyakas, de nem pusztult el a kicsi, csak alig volt benne élet, mert nemigen állt meg a lábán. Szokott ilyen történni, én lábgyengeségnek hívom, a szakneve biztos hangzatos latin, de a lényeg ugyanaz - nem bírja megtartani magát a hátsó lábán. Életre masszíroztam a kicsit, mert a mamája az élő, egészséges kicsijét nyalogatta csak, aki már ott sertepertélt körülötte. Megpróbáltam a tőgyére tenni a mamájának - és láss csudát, akkora ereje volt, mint egy szivattyú. :) Pedig már le akartam csapatni Gézával, hogy ne szenvedjen. De azért lábra nem állt. Beágyaztam a szalmába kicsit, hogy legalább ne fázzon, aztán fél tízkor megint kimentem, mert ez a két gyagya gida nem tanult meg szopni. A mamájuknak - ez tény - vastag, hosszú tőgye van, és ők fent keresgéltek, nem lent, de a lényeg, hogy nem ment. Mivel már ájulásszinten fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy természet-anyánkra bízom őket, és lefeküdtem aludni. Reggel hat után, amikor kimentem, biztosra vettem, hogy a kicsi már nem él. De élt, igaz, nem nagyon, de élt. Tőgyre tettem, szopott, mint a gép megint. A kislány is még mindig gyagya volt, hát őt is megetettem. És lábra állítottam a kis kóficot. És megállt. Na jó, nem stabilan, de megállt. Aztán tett pár lépést. Szuper! Járhatok ki szoptatni három óránként! Este tízkor kellett volna kimennem, de épp sajtban voltam, hát csak éjfélre jutottam ki. A kis család heverészett, és egy másik kis család épp akkor szedte össze magát. Nagyfehér, a főnökasszony, aki egész nap csak készülődött elleni (már én magamban letettem róla, hogy ebből csak reggeli gida lesz), hát gyorsan megellett. Accsudába! Mázli, hogy Bogyi boxa már üres volt, hívtam Gézát, és áthuzigáltuk az újdonsült mamát a boxba, kicsistül. Két leányka született, erősek, egészségesek, lábon állnak, jó kis tömörgyönyör mindkettő :). Egy barna és egy fekete-fehér foltos, de olyan szép, mint ... mint egy kis csodakecskegida! Ezt megtartom, már látom, annyira gyönyörű!
Szóval ezért volt a hallgatás annyira, nem hasvakartam :) Hanem az eccsomógidákat rendezgettem. Ez az egyik legszebb foglalatossága a gazdaéletnek! :)

Reggeli frásztörés

Reggel egyedül voltam az állatoknál, mert Géza piacra ment. Már önmagában ez egy macerásabb dolog - még így, fejés nélkül is - mert amennyi idő Rómeót kitakarítani, még egyszer annyi a többi állatkánk megetetése, reggeli ellátása. Így aztán Gézával egyszerre végzünk - ő Rómeózik, én többizek. Csakhogy most 6 db box is volt pluszban, akiket egyesével el kell látni vízzel, szénával, simogatással és biztatással. Petra kicsije jól van, kicsit túl jól is, mert kiszökött a boxból, át a szomszéd gidákhoz, amit a szomszéd mama viszont nem vett jó néven - gyorsan megpróbálta kipenderíteni a kis betolakodót. Szerencsére a lányok észrevették és helyére tették a csavargó gidát. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ez már délben történt. A reggel pedig még éppcsak elindult, máris izgalmassá vált, amikor Tarka magzatvize épp a szemem láttára távozott sietve. Ezzel nem is volt gond, Tarka gyakorlott anyuka, miután kapott egy simogatást és pár biztató szót, elvonult az istálló szabadon maradt részébe, hogy világra hozza a pocakja tartalmát. Én meg mentem a dolgom után, néha odapislogtam, hogy mi újság. Láttam, hogy Tarka fekszik, már látszott a gida eleje, hogy tarka lesz, mint a mamája. Aztán a következő kanyarnál már állt a kecskemama, előtte pedig egy cuki fekete-fehér gida feküdt, majdnem tisztára nyalva. Már szinte azonnal lábra is állt. Épp kezdtem csodálkozni, hogy ekkora pocakból csak egy gida lett, amikor Tarka újra lefeküdt erőlködve. Jó, gondoltam szerencse, hogy még nem vittem be a boxba, nem zavartam meg. Tarka felállt egyszer csak, és a földön nem volt semmi. Viszont hátul kilógott belőle egy pár lábacska. Ránéztem - jó, egy pár lábacska, majd jön a többi. Hééééé, ennek a pár lábacskának a körmei felfelé állnak, és nincs hozzá tartozó fejecske!!!!!! Megállt bennem az ütő! Faros, de nem is farral jön, mint az eddigi farosaim,  mert azokat az ép burok miatt még egész könnyen ki lehetett szedni, hanem lábbal. Azaz már szétszakadt a burok! Jó ég, él egyáltalán még ez a gida?! Ilyen gondolatok perdültek át az agyamon, miközben már oda is léptem a szülő mamához, és kicsit meghúzgáltam a lábacskákat óvatosan, hogy stimuláljam a fájás beindulását. Másodikra sikerült, Tarka lefeküdt nyögve, én meg - a tavalyi állatorvosi biztatás visszacsengésével a fülemben - nekiálltam óvatosan, de határozottan húzni a kicsit. Gyorsan kellett cselekednem, mert a kihúzáskor a köldökzsinór elszakad, a kicsi feje még bent van, és ha nem kap levegőt, megfullad. Szerencsém volt, egy kis elakadása volt a fejecskéjének, de egy másodperc múlva kiakadt, és kicsusszant a gida. Kis hörgés, prüszkölés - azonnal töröltem az orrát-száját, és a mamája is rögtön azt nyalta - és már levegőhöz is jutott a pici. Huuuuuhhhhhh! Ekkorát sóhajtottam, amikor láttam, hogy él és megtartja a fejét! :) Hatalmas és gyönyörű, tarka gida lett.
 Megint győzött az élet :)

Amikor épp nem mindegy...

Tegnap délután szemlét tartottam a kecskéim fölött. Vigyorogtak rám boldogan. :)

Ma reggel bezzeg nem vigyorogtak. De én sem ám. Mert reggel 8-ra hivatalos ügyben Fehérváron kellett volna lennem. Kicsit késtem. Mert mikor ellenek??? Amikor épp nem mindegy! Reggelre hat csuromvizes, éppcsaklábraállt kecskegida fogadta a férjemet, akit elővigyázatosságból kiküldtem, hogy nézzen utána az állapotoknak, nehogy úgy menjek el, hogy ellés indul. Hát nem is indult. Mert már megvolt. Három is. Őzi, Csucsuka és a Főnökasszony. És mindhárman ikreket. Na persze!
Panna gyorsan visszaöltözött az iskolai ruhából( nem kellett sokat fűzni az agyát, hogy maradjon itthon), berámoltuk a három ikres családot a boxokba, aztán Panna gondjaira bíztam az egész társaságot szopásostul, etetésestől, itatásostul, és elhúztam Fehérvárra.
Mire hazaértem, megszáradtak... :)

Ja, és Kecét kiengedtük az udvarba a kis Zafírral. Remélem, holnap le tudom kapni a kicsi viháncolását! :)

Kecsketippmix - a befutók :)

Csütörtök délutánra végre megszületett a Kecsketippmix eredménye, azaz az első gidánk. A boldog mama Kece lett, egy gyönyörű kislánya született. A mama és a bébi is jól vannak. A nyertesek: Az elnevezést is elnyert tippelőnk Ugrits Adrienn, aki Kecére és egy kislány gidára tippelt. Ketten pedig Kecére és ikrekre tippeltek, így "félnyertesekként" ők is ajándékot kapnak: Egri Éva és Gáti Barbara. 
Köszönjük a játékot és a részvételt mindenkinek, aki tippelt, a nyerteseknek pedig gratulálunk!
A kisgida a Zafír nevet kapta elnevezőjétől. Köszönjük a névadást! :)

És íme az első lábraállás, néhány perccel a születés után :)

A második befutónk tegnap este Panna lányom Emma nevű kecskéje lett mindannyiunk meglepetésére, mert nem látszott rajta semmi jele az ellésnek. Első ellése volt, ráadásul már sötétben ellett, és szemmel láthatólag nem volt tisztában a történtekkel. Gyönyörű kislánya született, Cherena névre kereszteltük. Emma sajnos nem nagyon értette a helyzetet, hogy itt neki most tennivalója lenne. Valamelyest lenyalogatta a kislányát, de leginkább zavarodott volt, hogy ki ez a kis jövevény és mi a bánatért vernyákol itt neki...Szeretett volna egyszerűen elsétálni a helyszínről, de elkaptuk a grabancát és egy boxba zártuk a kicsivel.

Pár perc után a kicsi lábra állt, és keresni kezdte a tejcsit, de Emma nem akart kötélnek állni, így végül le kellett fogni, hogy rácsatlakoztassam a kicsit. Szerencsére ő legalább tudta a dolgát, és mohón szopni kezdett. Ekkor láttuk először Emmán, hogy valami kezd neki derengeni, mert szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy az egyik tőgye már nem feszül. Sajnos azonban még nem eléggé derengett neki, így nekem jutott a dicső feladat, hogy egy másik oldali szoptatás után háromóránként kimenjek, és segítsek szopni a gidának, aki szintén nem állt a helyzet magaslatán. ekkor ugyanis Emmának már leesett a húszfillér, de a kicsi nem és nem akarta megtalálni a tőgyet. Mentségére legyen mondva, hogy Emma tényleg nem lett nagyon bögyös kecske :) Így aztán egy gyors sprintet vágtam le az ágyig, és hajnali egykor(!) megszólalt az ébresztőóra - etetés! Uhhhh, ha valamit, akkor ezt az egyet utálom - kimászni a meleg ágyból, pizsamából ki, fejős ruhába be, kabát, sapka, gumicsizma - és ki a hidegbe. Ott találtam a friss mamát és a csemetéjét egymás mellett heverészve, és Emma végre válaszolgatott a kicsi nyekergésére. "Felsegítettem" Emmát, odatettem a kicsit - hát sajnos a helyzet nem változott, úgyhogy tartani kellett, de kiürítette mind a két tőgyfelet. Jó kis huzata volt. Fél órácska volt mindez. Utána vissza az ágyba, óra csörög fél ötkor...És újra, pizsamából ki, fejős ruha, udvar, hideg, szoptatás. De valami történhetett menet közben, mert a kicsi alig szopott az előzőhöz képest, és Emma egyik tőgye nem volt olyan feszes. Viszont befelé jövet az ajtó mellett láttam egy igazi pókot - mármint az udvaron :) Talán lehet, hogy mégis lesz tavasz :). Ezzel a boldog tudattal estem vissza az ágyba, aztán filmszakadás. A következő etetés már reggel történt - mire én (zombi üzemmódban) kitámolyogtam az udvarra, Panna már lerendezte a kicsit, és megerősítette, hogy valószínűleg megtanult szopni, mert nem evett, csak állt sértődötten, a tőggyel a szájában. Napközben még próbálkoztunk, aztán este a fél kilences kimenetelkor Panna végre látta magától szopni a kisleányt, úgyhogy ma éjszaka már nyugodtan alszunk. Reméljük, meglepetések nélkül :)

Gida a pocakban...

Habár még mindig semmi a gidák terén, de ma megtapogattam a kecskéim pocakját, hogy egyáltalán rejtőznek-e bennük gidócskák...Ezt már csak ellés előtt lehet érezni, mert akkorra nőnek meg úgy, hogy ki lehet tapogatni a kis csontocskáikat, néha a bucijukat is (vagy a popsijukat, ezt nem lehet eldönteni tapintással)  Nagyon érdekes érzés, amikor a kezem alatt megmozdul egy másik kis élőlény a mamája pocijában. Persze óvatosan nyomogatom, tapogatom őket, így aztán nincs is menekülés a kezem elől Mocorognak, huncutkodnak, készülődnek...

Idegen nyelven - azaz nincs mindig langyos tavaszi idill

Szép tavaszi őszünk van, rügyeznek a fák, énekelnek a madarak, és Balambér, a kecskebakom úgy érezte, hogy épp ez az idő a legalkalmasabb egy kis kalandra. Ugyanis betört a gida-lányokhoz. Ami ugye majdhogynem liliomtiprásnak számítana még. Ott kezdődött, hogy leverte az egyik kerítéslécet, és azon nyújtózkodott befelé. Akkor mentem éppen etetni a lovat, hát látom ám Balambért a tilosban. Fogtam egy kalapácsot gyorsan, hogy visszaszögeljem a lécet, egyúttal fogtam a gereblyét is, és elmagyaráztam vele Balambérnak, hogy helytelen, amit csinál. Nagyon művelt kecskéim vannak, értenek idegen nyelven - például gereblyéül - mert Balambér pillanatok alatt bűnbánatot gyakorolt, és kihussant a szerájból. Nyomában a szintén gereblyéül tudó gida-lányokkal, akik félreértvén a helyzetet, szintén kiviharzottak a kerítés-likon. Na, erre lettem igazán mérges, mert a gidák sokkal jobbat futnak százon, mint én, és akkora nagy területen esélyem nem volt elkapni őket. Jobbat nem tudtam kitalálni, mérgemben Balambér után küldtem a gereblyét. Helyette azonban a kerítést találta el fejjel szegény szerszám, és megelégelvén a megpróbáltatásokat, elvesztette a fejét. Magamban mérgelődve a gereblyét is Balambér számlájára írtam, és elmentem egy tál kukoricáért, hogy elkapjam a kicsiket. Mire visszaértem, mit látok - Balambér épp az egyik kicsire ugrott rá! Teljes súlyával, nyilvánvaló párzási szándékkal. Szegény kicsi persze összerogyott a böszme bak súlya alatt, és úgy is maradt. Megijedtem, hogy most aztán még a gidámat is megdöglesztette ez a bakkecske, odaszaladtam - addigra persze Balambérnak hűlt helye volt csak - nagyon megtanulhatott gereblyéül. Szerencsére a kicsinek nem lett baja a korai bepárzáson kívül. Leizzadtam, mire mindenki a helyére került...
Ez egy ilyen dolog - nincs mindig langyos tavaszi idill...

Piac? Piac!

A gazdálkodás egyik sarkalatos - nagyon sarkalatos - pontja a piacozás. Sokan itt adják fel a dolgot, mert  vagy nincs idejük az általuk készített terméket piacra vinni, vagy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, vagy szégyenlik, hogy az ismerősök látják őket árulni - pedig az általuk készített termék jó, megállná a helyét a piacon.
Jól piacozni csak azzal a szemlélettel lehet, ha tudom, hogy érték, amit csinálok. Hogy nem tesz alárendeltté az, hogy értékesítek. Egy silány minőségű, kínai terméket én sem vinnék piacra, mert másnap visszajön a vevő, és megkérdezi tőlem, hogy miért nem mondtam, hogy ez a cipő "egyszerhasználatos"? De csak ha jó humorú vásárlóról van szó. Ha nincs humora, akkor a fejemhez vágja a "cipőnek eladott tárgyat". És igaza is van.
Piacozni csak úgy szabad, ha hiszek a termékem értékében. Mert értékes. Értékesíteni - sajnos - sokan tudnak. Kit ne hívtak volna már föl újságtól, hogy vegyen előfizetést, biztosítótól, hogy kössön biztosítást, alapítványtól, hogy támogassa a szegény, vak, béna, leukémiás vagy egyéb gyerekeket - és mellesleg az alapítványt...Mindenkinek tele a hócipője ezekkel az "értékesítésekkel". Sajnos sokan lelkiismeretfurdalás nélkül eladnak bárkinek bármit - én ezért jöttem el a mobiltelefonos cégtől.
Viszont nagy kedvencem a piac! Ez az a hely, ahol a legtöbb visszajelzést kapom arról, hogy a termékem jó. És ez fontos számomra. A minap Géza piacon volt Budapesten, amikor a következő párbeszéd játszódott le közte, és egy kedves hölgy között:
-Jó napot, kívánok, kecskesajt, ismeri?
-Igen, igen, ettem már, de nem szeretem.
-Nem szereti? Miért?
-Túl erős az íze, és büdös is!
-Ez nem az, kóstolja meg!
-Nem, nem köszönöm, nem kérek.
-Kóstolja csak meg, higgyen nekem, nem fogja megbánni! :) (Közben kínálja a sajtfalatot)
-Nem, tényleg nem.
-Csak ezt a falatot! Próbálja ki!
-Na jó, de nem fog megharagudni, hogy ha azt mondom, hogy nem ízlik?
-Nem, nem, de biztos, hogy ízleni fog!
A hölgy megkóstolta a sajtot - és mondanom sem kell a végeredményt. :) És ezek a jelenetek minden piacon megismétlődnek, némi változtatással. A kifogások, hogy a kecskesajt büdös, erős ízű, stb, sokszor egy rossz gyerekkori emlékből származnak - törzsvevőim egy része ebből a "körből való - vagy egy rossz felnőttkori emlékből, ami egy nemtörődöm termelőtől származik, aki nem figyel a tartási, fejési vagy készítési körülményekre, és rövid távon gondolkodik - most eladjam a termékem. Hogy másnap, egy hét múlva, egy hónap múlva az a vevő már messze elkerüli az asztalát, erre nem gondol. Sokat ártanak nekem is ezek a "termelők", és gondolom, nemcsak nekem, hanem az országban szerte található sok-sok, finom és nem büdös sajtot készítő "kollégámnak".
A piac tényleg élmény, habár vannak hátulütői. Ezek egyike pl. az időjárás, a másik a betegség. És van, amikor ez a kettő összekapcsolódik. Mint ma is.
Csütörtök este "lerobbantam", bár akkor még csak a fáradtságnak tudtam be az állapotomat, nem betegségnek. Egy-egy ilyen hétvégi piac megszervezése és lebonyolítása - ki hova megy, mit visz és miben - nem egyszerű feladat, pláne, ha ketten háromfelé kellene menjünk. Aztán péntek délután, a törökbálinti piacon világossá vált számomra, hogy ez bizony nem fáradtság, hanem alighanem tüdőgyulladás. Utoljára kisbabakoromban volt. Sajnos egyrészt addigra már nem rendelt az orvos, másrészt a piac akkor is piac, és meg kell tartani. Utána lehet ágynak dőlni. Mert ez a megélhetés. Szóval a betegség, és ehhez ez a remek idő! Egy egésznapos, országos eső! Pacallá áztunk. Bianka, aki szintén ott volt az édesanyja termékeivel, csinált rólam egy fotót, de azt hiszem, ez nem adja vissza azokat az állapotokat, amiket én láttam a sátorban - minden csupa víz volt, még a sátor közepén is. A sajtot letakartam nejlonnal, de a szappant el kellett raknom, a terítő tocsogott, a cipőmben ebihalak úszkáltak a lábom alatt, és csak azért nem fagytam meg, mert a "szomszéd" húsárus,Karcsi, akit Törökbálintról ismerek, kölcsönadta a kabátját.
Íme a piac:)

Pillanatképek az életből...

Ma többször is ráfaragtam. Máskor, ha kilépek az udvarra, mindig magammal hurcolom a telefonomat, hogy ha valami lencsevégre kaphatót találok kint, azt lencsevégre is tudjam kapni. Hát erről pont ma jópár alkalommal lemaradtam.
Ott kezdődött, hogy kivittem a kecskéket legelni az udvarra. Ezt sajnos nem lehet fotózni, mert fantasztikus látvány ugyan, de két kezet igényel. Sőt, többet is, mert minden kecske - mihelyst rádöbben, hogy mire készülök - egyszerre akar kijönni. Viszont a kert növényeit védendő, én le szoktam verni néhány helyes kis cöveket, amihez kötöm a kecskéimet, mert szabadon egész biztos nem azt ennék, amit én adnék nekik, hanem a barackfákat, mogyoróbokrot, rózsatövet. Stb.
Szóval kikötöttem őket, 11 helyes kis cövekhez. Egy bent maradt, mert Cofika ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy az életére akarok törni, és semmi pénzért nem volt hajlandó megengedni, hogy a nyakörvére madzagot kössek. Így hát - minden próbálkozása ellenére - bent maradt egyedül. Nem volt boldog. De hamarosan társa lett, mert Nagybarna elszakította a madzagját, és épp a negyedik barackfát nyírta, amikor kimentem. Egyből irány a karám. Ő sem volt boldog.
Délelőtt körbejártam egy vizesvödörrel itatás céljából. Kár, hogy az emlékekben tárolt képekhez nincs valami kábel, hogy áttöltsem a fejemből :) A fájós lábú Vicám ott feküdt a magas fűben, körülötte kamillavirágok és pipacsok nyíltak..."Kecske ül a fűben, ülve szundikálva..." :) Felejthetetlen és gyönyörű kép volt!
A következő kép Emma volt, a kis beszorulós.Ezúttal sem hazudtolta meg a minősítését. Ugyanis a napokban csináltam betonhálóból egy kis mobil-karámot a kisgidáknak. Tetővel, saját etetőrésszel, de mégis legelhetnek is benne. Nagyon tetszetős darab. Nos, ehhez kötöttem ki Emmát, mert épp ott volt lerakva egy szép zöld terület szélén. Nem volt jó ötlet. Hamarosan rádöbbent, hogy az etetőn belüli fű - amit előle orvul le akartam keríteni - sokkal zöldebb, ízletesebb és egészségesebb, mint az, ami az etetőrészen kívül van. Nos, nekilátott, hogy áttörje a védelmi vonalat, azaz bedugta a fejét a rácson. Aztán úgy maradt. Mert túl magasan dugta be a fejét, a fűhöz nem fért hozzá, de kihúzni - szokás szerint - már nem tudta. Innen már járt úton ment a dolog - Emma üvölt, én kimegyek, meglátom, kikacagom vagy megszidom attól függően, hogy milyen napom van - aztán kiszabadítom a rácsból, és mehet a dolgára. Jelen esetben a karámba vissza. Hát, így járt. Ízig-vérig kecske. Akár rajzfilmet lehetne csinálni belőle. :)
És a végére hagytam, mert időben is a végén volt - az esti fejést. Kb fél tízkor mentem ki, majdnem telehold világított. Amikor épp nem volt előtte felhő. Le akartam fotózni, amit látok - a diófa hatalmas sziluettjét, a felfelé menő utat, de a fényképezőm csak ezt látta:

Sebaj, gondoltam, majd a fejésnél fotózok. A fejőállásban ugyanis egy olajlámpás van világítás céljából - nem akartam oda áramot. Olyan szép fényt ad a lámpás :) Szépnek szép, de nem elég egy fotóhoz. A fejéshez igen, de a telefon többet akart. (Hiába, ez a modern világ szülötte, nem éri be a régi, hagyományos megoldásokkal.)
Viszont a kép szép lett :)

Hát nem bájos? :)

Ez az a nap...

...melyet a gazda rendelt...Azaz én. És hát nem örvendetes a kecskék számára. Vékonyhangú siránkozás az egyik oldalon, vastaghangú a másikon. Anyák és kölykök a kerítés két oldalán, köztük a lécek...Ezt a részét nagyon nem szeretem a történetnek. Ez az elválasztás.
A kicsik a kőól mögötti téren saját etetőt kaptak(amit - megjegyzem - maximálisan ki is használnak, nem győzöm tölteni nekik). Amúgy elég jól érzik magukat, és amikor épp etetek, a mamák hiába kiáltozzák csemetéik nevét, mert azok kb. a fülük botját sem mozgatják.
A legrosszabb a reggeli és az esti fejés időszaka. Ilyenkor fölhangosodik a zümmögő kórus, és ordító kórussá változik. Szegény szomszédaink...Hozzánk ugyanis nem hallatszik le, szerencsére elég messze vannak a kiabálók :)
A mamákat egyébként kevésbé viseli meg az elszakadás. Bambán merednek a semmibe kérődzés közben, bölcsen tudva, hogy ez az élet rendje, bele kell törődni. Na jó, ez a bölcsen tudás csak vicc. Nem tudják ezt bölcsen, csak azt érzékelik, hogy az én kezem lényegesen puhább (minden vízhólyag és bőrkeményedés ellenére), mint a kiskecskék szája-fogazata, nem beszélve a napi két adag finom abrakról. Így aztán ők pár nap után elégedetten veszik majd tudomásul a számukra kedvező változásokat. A kicsik viszont még sokáig kiabálnak...

Hírek...

"Ma este emberevő kecskegidák egy csoportja megtámadott egy kertjükben üldögélő, védtelen kislányt. A gyermeket végül sikerült biztonságban kimenekíteni a vérszomjas fenevadak fogságából! :D
Képes beszámolónk az akcióról:

"A mentőakcióban részt vetteket komoly nevetőgörccsel kísérték vissza a lakásba" :D

Reggeli, játék, vacsoraaaaa...

Ez egy nagyon vicces kép igazából, egy  gida reggelizik. Vagyis reggelizne. :) Szegény anyukák, már egyre jobban tiltakoznak a szoptatás ellen - nemcsak azért, mert az én kezem puhább a gida szájánál, hanem mert a gidák megnőttek, és egyre kevésbé van szükségük a tejre. A gidák persze egészen más véleményen vannak. És hogy ki győz ebben a vitában? Mindig más. A mamák "fegyvere az, hogy egyszerűen leülnek, és így a tőgyük kikerül a gidák hatásköréből. A gidák fegyvere az erőszakosság - ahogy az emberek esetében is a gyerekek sokszor a kitartásukkal érik el, amit akarnak. A gida eltolja a mama lábát, és alábújik. :) Így hozzájut a szopáshoz. Tejhez nem annyira, mert most voltak fejve a mamák - de nem is az kell, hanem a megnyugvás, a biztonság, ami egyenlő a mama tőgyével. :) A képen Csucsuka és a kis Cherry.

Reggeli után jöhet a játék. A férjem gyerekkori kis babakádja -  egy őskori, zománcozott darab - a gidák egyik kedvenc helye. Ki-be ugrálnak, löködik egymást, "na, ki a királyt" játszanak, szóval remekül elszórakoznak :)









Aztán pár korty friss vizecske, és uzsgyi vissza lökdösődni. Szerintem a pogó ötletét a kecskéktől lesték el...:)













És végül a szomorú esti búcsú a mamától, és a vidám vacsora jó társaságban, friss falatok a gazditól. Elnézem őket ilyenkor - vajon milyen lenne egy grillcsirkével és salátákkal teli asztal közepén ülve enni? Mert ők pontosan így csinálják...:)

Elment a kis Virág...

Ez a történet szépnek szép, de vidámnak nem vidám. A szeretet felelősségében benne van a fájdalom valósága is. a veszteség fájdalmáé...
Ma nem túl jól indult a nap...
Tegnap este észrevettem, hogy Petra egyik kicsikéje, a kis Virág nagyon hasmenéses. Kapott este gyógyszert, de a mamája mellett hagytam, nem zártam össze a többivel - részben, hogy ne fertőzze meg a többit, részben meg azt gondoltam, hogy a mamája mellett a szopással majd kiheveri a hasmenést. Sajnos reggel azt láttam, hogy nagyon kerek a kis pocija, húzza a hátsó lábait, nyújtja a testét - fel volt puffadva. Szegényke próbált menni a mamájához, de az elment mellőle, akkor Csucsukához akart bújni, de ő sem hagyta. Akkor odajött hozzám, odadugta a kis fejét az ölembe, simogattam, beszéltem neki, lefektettem a szalmára.
Kicsit megnyugodott, akkor beadtam neki a gyógyszert, de sajnos már nem maradt ideje, hogy hasson.
Egyre nehezebben vette a levegőt. Bevittem a fejőállásba magamhoz, hogy ne legyen egyedül, lefektettem a zsákokra, csináltam neki jó kis fészket ott. Egy darabig ott pihent szegényke. Beszéltem hozzá, amíg a kecskéket fejtem. Egyszer csak egy utolsó nagy erőfeszítéssel feltápászkodott és "odagurult" mellém, kiáltott egyet-kettőt, ahogy odasimult a lábamhoz, aztán nem mozdult többet...
Nagyon szomorúak voltunk, mert az egyik legszelídebb kislány volt a kiskecskék között, megsirattuk őt is! Megható volt a ragaszkodása, ahogy az élete utolsó percéig vágyott arra, hogy vele legyek! Senki ne higgye, hogy bármilyen antropomorfizmus van ebben a történetben! Az állatok - ha elkészültek rá, simán megadják magukat a halálnak, nincs bennük egy csepp rettegés sem, mégis az utolsó pillanatig szükségük van egy szeretett személy jelenlétére - legyen az a gazda vagy egy fajtárs...Sok gidát vagy egyéb állatot láttam már meghalni, amikor már nem lehetett segíteni rajtuk mással, mint a jelenléttel - és mindegyik ugyanígy ment el. Ragaszkodással, megnyugvással.
Béke poraira!

Esti fejés...

Ma este úgy alakult, hogy este 6 körül vásárolni mentünk. Nem sok mindent, de végül minden sietség ellenére kilenc után értünk haza. (Annyira azért nem kapkodtunk, szeretjük kiélvezni a kettesben töltött pillanatok lehetőségét, még ha az autóban vagy egy bevásárlóközpontban telnek is :D).
Szóval kilenc után értünk haza, és ez együtt jár azzal, hogy a Kisfehéret akkor kellett megfejni. Tudom, nem meséltem róla - nem volt időm rá még - de a hármasikreket le kellett választanom róla - persze átmenetileg - mert véresre harapták a tőgyét. Mert ugye a kecske tőgye kétágú, a gyerekek pedig hárman vannak...Hát valahogy rögzíteniük kellett magukat evés közben, mert különben kitúrták egymást. A rögzítésre pedig legalkalmasabb a frissen kinőtt fogacska. Csakhát a mama tőgyének ez nem kedvez nagyon. Most tápszeren és zöld füvön "tengődnek" a kicsik, míg a mamájuk regenerálódik tőgyileg.
Szóval Kisfehérhez baktattam kifelé a kancsócskámmal és egy befőttes üveggel fölszerelkezve. Este fél tízkor. Szerettem volna lefotózni, amit én láttam, de a telefonom ragaszkodott ahhoz, amit ő látott, és az bizony a teljes sötétség volt. Pedig nem is volt az. Majdnem telehold világított, és ebben a szép fátyolos ezüst fényben valószínűtlenül gyönyörűvé vált az udvar. És ha ehhez hozzávesszük még azt a finom tavaszi időt, hogy egy meleg polár pulcsiban, szoknyában egészen kellemesen érzetem magam, azt kell mondjam, hogy elképzelni sem lehet ennél valóságosabb valóságot! A békák hangversenye felhallatszott a tóról, de egyébként csönd volt, a csillagok ragyogtak, és mindennek egészen más színe volt, mint a nap fényében. A szürke - ezüst egészen különleges árnyalatai figyelhetők meg a holdvilágnál.
Nos, eddigre felértem a kecskékhez, bementem a fejőállásba, hogy előkészítsek mindent - és akkor rádöbbentem, hogy ma holdvilágnál fogok fejni :) - ugyanis a gyufa az átnedvesedés elleni intézkedésem eredményeképpen a kabátom zsebében maradt a házban. Szerencsére vakon is tudom, hogy mit hol találok, és a legszebb az egészben az volt, hogy a majdnem teljes sötétség ellenére Kisfehér - egy pillanatnyi megtorpanás után - (szó szerint és képletesen is)vakon megbízva bennem fölugrott a helyére, és nekilátott ropogtatni az abrakot. Teljesen meghatódtam, hogy ennyire bízik bennem, hogy nem látja, de hiszi, hogy minden úgy van, ahogy lenni szokott. Az egyetlen kárvallott a macska, Sziamiaú volt, aki tiszta fekete lévén hiába várta a szokásos löttyintésnyi tejecskéjét - nem láttam őt a sötétben, így aztán lemaradt az esti tejelésről...
A lefelé vezető út a holdfényben, a meleg tejjel a kezemben...
Azt hiszem, szerelmes vagyok! Az életbe! :D

Csöves kecskék?

Napok óta csodálkozom, hogy majdnem minden kecskémnek tiszta sár a HÁTA. Néztem, hogy mi van, átmentek ezek malacba, és hemperegnek a sárban? Mert a kecskék tiszta állatok szoktak lenni, nem engedik meg maguknak az ápolatlanságot. És mégis, a fehér kecskémnek tiszta mocsok a háta, a Tarka kecske szőrében sárcsimbókok csimpaszkodtak...Szóval tiszta csöves kecskének néztek ki.
Na, ma reggel fény derült a titokra.
Elcsíptem. :)

Gidaözön - bővített kiadás :)

Itt már jól látszik minden. :) Sajnos a térdig érő mocsár is, pedig mi egy dombtetőn lakunk. Mi lehet a falu elején, a völgyben?!!!
A végén a kis Tibor szalad oda hozzám segítségért, kétségbeesve: "Nem találom a mamááááát! " De végül megoldódott a baj nélkülem is. :)

Gidaözön

Ma sikerült felvennem a gidaözönlést, de sajnos valamiért összetörte a felvételt a telefonom. A lényeg azért megvan, de holnap megpróbálok egy újabb felvételt készíteni. :)