Ma este úgy alakult, hogy este 6 körül vásárolni mentünk. Nem sok mindent, de végül minden sietség ellenére kilenc után értünk haza. (Annyira azért nem kapkodtunk, szeretjük kiélvezni a kettesben töltött pillanatok lehetőségét, még ha az autóban vagy egy bevásárlóközpontban telnek is :D).
Szóval kilenc után értünk haza, és ez együtt jár azzal, hogy a Kisfehéret akkor kellett megfejni. Tudom, nem meséltem róla - nem volt időm rá még - de a hármasikreket le kellett választanom róla - persze átmenetileg - mert véresre harapták a tőgyét. Mert ugye a kecske tőgye kétágú, a gyerekek pedig hárman vannak...Hát valahogy rögzíteniük kellett magukat evés közben, mert különben kitúrták egymást. A rögzítésre pedig legalkalmasabb a frissen kinőtt fogacska. Csakhát a mama tőgyének ez nem kedvez nagyon. Most tápszeren és zöld füvön "tengődnek" a kicsik, míg a mamájuk regenerálódik tőgyileg.
Szóval Kisfehérhez baktattam kifelé a kancsócskámmal és egy befőttes üveggel fölszerelkezve. Este fél tízkor. Szerettem volna lefotózni, amit én láttam, de a telefonom ragaszkodott ahhoz, amit ő látott, és az bizony a teljes sötétség volt. Pedig nem is volt az. Majdnem telehold világított, és ebben a szép fátyolos ezüst fényben valószínűtlenül gyönyörűvé vált az udvar. És ha ehhez hozzávesszük még azt a finom tavaszi időt, hogy egy meleg polár pulcsiban, szoknyában egészen kellemesen érzetem magam, azt kell mondjam, hogy elképzelni sem lehet ennél valóságosabb valóságot! A békák hangversenye felhallatszott a tóról, de egyébként csönd volt, a csillagok ragyogtak, és mindennek egészen más színe volt, mint a nap fényében. A szürke - ezüst egészen különleges árnyalatai figyelhetők meg a holdvilágnál.
Nos, eddigre felértem a kecskékhez, bementem a fejőállásba, hogy előkészítsek mindent - és akkor rádöbbentem, hogy ma holdvilágnál fogok fejni :) - ugyanis a gyufa az átnedvesedés elleni intézkedésem eredményeképpen a kabátom zsebében maradt a házban. Szerencsére vakon is tudom, hogy mit hol találok, és a legszebb az egészben az volt, hogy a majdnem teljes sötétség ellenére Kisfehér - egy pillanatnyi megtorpanás után - (szó szerint és képletesen is)vakon megbízva bennem fölugrott a helyére, és nekilátott ropogtatni az abrakot. Teljesen meghatódtam, hogy ennyire bízik bennem, hogy nem látja, de hiszi, hogy minden úgy van, ahogy lenni szokott. Az egyetlen kárvallott a macska, Sziamiaú volt, aki tiszta fekete lévén hiába várta a szokásos löttyintésnyi tejecskéjét - nem láttam őt a sötétben, így aztán lemaradt az esti tejelésről...
A lefelé vezető út a holdfényben, a meleg tejjel a kezemben...
Azt hiszem, szerelmes vagyok! Az életbe! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése