Újrakezdés?

 Már sokan és nagy bölcsességeket leírtak az elmúlt napokban, a maradjotthontól a leálltagazdaságig. Már tudjuk, mennyire nehéz a kisgyerekes/nagyobb gyerekes családok élete az online tanítás beindulásával a home office mellett. Tudjuk, hogy nagyon sok gyerek és család, akik szociális hálóba gabalyodtak, most családsegítői látogatás nélkül, ki tudja, milyen helyzetbe kerültek. Vannak szivecskék az ablakokban, hálából a közért dolgozók felé, és egyre jobban bontakozik a társadalmi felelősségérzet, egyre több téren. Tudjuk, hogy nincsenek szentmisék, és hogy otthon imádkozunk a családunkkal. Vannak ötleteink a szabadidő eltöltésére, és hallgatjuk a híreket az újabb eseményekről, amelyek kirázták megszokott világunkat a gatyájából. Én nagyon kishal vagyok a bölcselkedéshez, de egyre erősödik bennem egy gondolatcsemete.
 A magam részéről jóideje elborzadva nézem azt a fogyasztás- és műanyagélet mennyiséget, minőséget, ami nap, mint nap a szememfülemorromeszem elé került, és látom magam előtt a lejtőt, ami utat enged annak a szekérnek, amelyen robogunk lefelé, egyre kevesebb reménnyel, hogy megálljunk.
 Aztán egyszercsak itt egy nagy kő, a szekér nekiszalad, felborul és megáll, mi pedig kalimpálva, orrunkat beverve, kék és zöld foltokkal próbálunk felkászálódni, miközben igencsak szídjuk azt a bizonyos követ. Pedig milyen áldott egy kő!
 Aki ismer régóta, tudja, hogy az egyszerűség, a csinálommagam, a természetes és műanyagmentes élet híve vagyok, de nem elvakultan, nem elvből, hanem örömből. Mert látom Istent a Teremtésében, látom, hogy milyen gazdag és élő az a bölcsesség, amellyel létrehozott és fenntart mindent, és hogy ez mekkora örömöt jelent Neki, és jelenthetne nekünk is, ha hagynánk! Részt vehetnénk, kooperálhatnánk Vele a teremtésben, amikor elültetünk pohárkába paradicsomot, paprikát, uborkát.

Például. De lehetne a sort még folytatni, és nemcsak a kertes házban élőknek. Mert az erkélyen is megterem minden cserepekben, ügyesen. Sőt, még a nyuszi is tudna szaporodni ketrecben, a tisztántartott állatnak nincs szaga. Szalma, széna kapható, abrak is, a használt almot pedig zsákban le lehet vinni a virágágyásba - meghálálja majd. De el is lehet tenni zárt dobozba, és felhasználni a következő ültetéshez. Így megvan a körforgás a mi kis Teremtésünkben.
 Egy szó, mint száz, nem biztos, hogy újra kellene építeni azt a szekeret!
 Mi lenne, ha gyalog mennénk tovább? Látva, érezve, szagolva, örülve. Lassan. Meg-megállva, rácsodálkozva. Nem fogyasztási őrületben, felmentve magunkat a felelősség alól, ami az életmódunkkal együttjáró hulladékhalmok magunk mögött hagyásáért terhel. Tudom, hogy a munkahely stresszes lehet, a főnök követelőző, a kollégák intrikusak  - mégis azt mondom, ha nem a facebook vagy egyéb izé elé ülök le, hanem megnézek egy naplementét, a növényeimet és az állataimat, ha nem akarok egy sokadik felsőt vagy cipőt, órát, kabátot vagy kütyüt, rájövök, hogy az élet lassabban élve valóban ÉLET, ÖRÖM, BÉKESSÉG. Megtalálom benne a teremtő szándékot, azt a szeretetet, amellyel életre és örömre hívott Isten mindannyiunkat. Nem élvezetekre, hanem örömre.
 Adjunk esélyt egy új kezdetnek, egy új útiránynak! Célnak, amit döntésből követünk, nem pedig azért, mert az út és a lejtő arrafelé zötyögtet. Adjunk teret az életnek! Meghálálja!

A Rend illata

Eltelt egy év. Vagy több is.
Volt állatmentes telem.
Volt újra állatfarm.
Aztán újra állatmentes.
Aztán újra gazdaság.
Volt francegyemegdenincsidőmsemmire.
Volt nincskedvemmégélniseolyanfáradtvagyok.
Volt dekárvoltabbahagynigondolkozhattamvolnamásmódon.
Volt hazaakarokmenni.
Volt deizgalmasezamunkadeazérthiányzikagazdaság.
Volt teljesenalkalmatlanvagyokatanításra.

Aztán néma csönd.

De ahogy egyszer, évekkel ezelőtt írtam, a csönd is dolgozik. És hogy csak az tud ilyen mély válságot megélni, aki szenvedéllyel szereti azt, amit csinál. És a csönd dolgozott, mint egy automata mosógép. Amikor beteszi Isten a szennyest, válogatás nélkül, ömlesztve, ráteszi az időt, ami múlik, mint mosóport. Ráteszi a könnyeket, a nevetést és a célokat, mint öblítőt. Aztán elindítja a programot, és a gép dolgozik. A szennyes forog. Hol forró vízben fuldoklom, hol kapok egy kis levegőt a víz leengedésekor. Hol megforgat a program, hogy azt sem tudom, hol a fent és a lent, hol újra jön a hideg zuhany és a fuldoklás. Aztán az öblítés. És újra a centrifuga. Akkor már úgy érzem, nem bírom tovább. És még gyorsabbra vált a program, mert érzékeli, hogy könnyebbek a dolgok. Akkor már csak ökölbe szorítom a szemem, és reménykedek, hogy nem fog minden kijönni belőlem. És egyszer csak csillapodik a forgás. Még egy-két rendező fordulat, és a mosogép vidám kis dallammal jelzi, hogy vége, a maga részéről befejezte a munkát.
És jön Isten, kinyitja az ajtót, és szemrevételezi az eredményt. Kiderül, hogy mi volt az értelme az egésznek :) Vizesnek érzem magam, nagyon-nagyon törődöttnek, forog a gyomrom, nem tudom, hol a fent és a lent, mi ment ki és mi maradt belőlem. Még nincs vége. Még meg kell száradni. És csak utána jön az, hogy hol és miben veszi majd hasznomat. De tisztább lettem. Tisztábban látszanak a dolgok. Nincs görcsös akarás. Nincs a mindenáron - nem is lenne rá erőm :) .
Most csak a nézekkiafejembőlhogymivoltez van. És egy megkönnyebbülésféle. De még nincs vége. Nincs vége.

Egy dolgot tudok biztosan. Hogy nem újrakezdem. Hanem hogy folytatom. Nem ott, ahol abbahagytam. Valahol. Ahova kerülök.
Az emberiség úgy élt túl, hogy alkalmazkodott. Most jégkorszak van, bundát hordok. Most meleg van, hát fűszoknyát. Most tél van, húst eszek és hagymát, teával. Most nyár van, paradicsomot, sajtot, zöldfélét. Rend a Rendben.
Egy dolgot biztosan látok. Azt a célt, ami a kezdet kezdetén is a szemem előtt lebegett. A Teremtés rendjét. A mindennekmegvanamagaidejét. A mindennekmegvanamagahelyét.
Száradok, és feltörnek az öblítő illatai -  a nevetés, a könnyek, a célok. Száradok, forog velem a világ, de csupa illat körülöttem a levegő.
A Rend illata.