Újrakezdés?

 Már sokan és nagy bölcsességeket leírtak az elmúlt napokban, a maradjotthontól a leálltagazdaságig. Már tudjuk, mennyire nehéz a kisgyerekes/nagyobb gyerekes családok élete az online tanítás beindulásával a home office mellett. Tudjuk, hogy nagyon sok gyerek és család, akik szociális hálóba gabalyodtak, most családsegítői látogatás nélkül, ki tudja, milyen helyzetbe kerültek. Vannak szivecskék az ablakokban, hálából a közért dolgozók felé, és egyre jobban bontakozik a társadalmi felelősségérzet, egyre több téren. Tudjuk, hogy nincsenek szentmisék, és hogy otthon imádkozunk a családunkkal. Vannak ötleteink a szabadidő eltöltésére, és hallgatjuk a híreket az újabb eseményekről, amelyek kirázták megszokott világunkat a gatyájából. Én nagyon kishal vagyok a bölcselkedéshez, de egyre erősödik bennem egy gondolatcsemete.
 A magam részéről jóideje elborzadva nézem azt a fogyasztás- és műanyagélet mennyiséget, minőséget, ami nap, mint nap a szememfülemorromeszem elé került, és látom magam előtt a lejtőt, ami utat enged annak a szekérnek, amelyen robogunk lefelé, egyre kevesebb reménnyel, hogy megálljunk.
 Aztán egyszercsak itt egy nagy kő, a szekér nekiszalad, felborul és megáll, mi pedig kalimpálva, orrunkat beverve, kék és zöld foltokkal próbálunk felkászálódni, miközben igencsak szídjuk azt a bizonyos követ. Pedig milyen áldott egy kő!
 Aki ismer régóta, tudja, hogy az egyszerűség, a csinálommagam, a természetes és műanyagmentes élet híve vagyok, de nem elvakultan, nem elvből, hanem örömből. Mert látom Istent a Teremtésében, látom, hogy milyen gazdag és élő az a bölcsesség, amellyel létrehozott és fenntart mindent, és hogy ez mekkora örömöt jelent Neki, és jelenthetne nekünk is, ha hagynánk! Részt vehetnénk, kooperálhatnánk Vele a teremtésben, amikor elültetünk pohárkába paradicsomot, paprikát, uborkát.

Például. De lehetne a sort még folytatni, és nemcsak a kertes házban élőknek. Mert az erkélyen is megterem minden cserepekben, ügyesen. Sőt, még a nyuszi is tudna szaporodni ketrecben, a tisztántartott állatnak nincs szaga. Szalma, széna kapható, abrak is, a használt almot pedig zsákban le lehet vinni a virágágyásba - meghálálja majd. De el is lehet tenni zárt dobozba, és felhasználni a következő ültetéshez. Így megvan a körforgás a mi kis Teremtésünkben.
 Egy szó, mint száz, nem biztos, hogy újra kellene építeni azt a szekeret!
 Mi lenne, ha gyalog mennénk tovább? Látva, érezve, szagolva, örülve. Lassan. Meg-megállva, rácsodálkozva. Nem fogyasztási őrületben, felmentve magunkat a felelősség alól, ami az életmódunkkal együttjáró hulladékhalmok magunk mögött hagyásáért terhel. Tudom, hogy a munkahely stresszes lehet, a főnök követelőző, a kollégák intrikusak  - mégis azt mondom, ha nem a facebook vagy egyéb izé elé ülök le, hanem megnézek egy naplementét, a növényeimet és az állataimat, ha nem akarok egy sokadik felsőt vagy cipőt, órát, kabátot vagy kütyüt, rájövök, hogy az élet lassabban élve valóban ÉLET, ÖRÖM, BÉKESSÉG. Megtalálom benne a teremtő szándékot, azt a szeretetet, amellyel életre és örömre hívott Isten mindannyiunkat. Nem élvezetekre, hanem örömre.
 Adjunk esélyt egy új kezdetnek, egy új útiránynak! Célnak, amit döntésből követünk, nem pedig azért, mert az út és a lejtő arrafelé zötyögtet. Adjunk teret az életnek! Meghálálja!