Nagyfőnök

Már írtam arról, hogy a kecskék nyájban élnek, és a nyáj vezetője nőstény. Nálunk sincs ez másképpen, a kecskecsapatom vezetője Főnökasszony, a nagy, fehér, szarvas kecske. Az ő feladata az, hogy vigyázza a nyájat, a biztonságot és a rendet. Ennek a feladatnak maximálisan eleget is tesz, rendet tart a csapatban. Amikor verekedés tör ki, először megvárja, hátha lerendezik egymás közt a felek, és nem lesz túl hosszú életű a dolog. De ha elfajulna a konfliktus, akkor közbelép, és szétválasztja a verekedőket.
Ezt én már többször is megfigyelhettem élőben, de most először sikerült kamerával is rögzíteni. Ha nem magam csináltam volna a felvételt, nem is hinném el, hogy a kecskék ennyire intelligensek! :)
A verekedők: a barna kecske Őzi, akinek sebes a füle, és ez izgatja a többieket. A fehér kecske Kisfehér, és a kicsi fehér kecske, aki nem mer szemből támadni, csak orvul hátulról, Cofika. A nagy, fehér, szarvas pedig Főnökasszony.

Morzsák

Első morzsa: Mindig történik valami. A legutóbbi cicás bejegyzés utáni napon Cirminek eltűntek a kiscicái egy kivételével. Arra gyanakodtunk, hogy Sziamiau hordta el, de bizonyítékunk nem volt rá. Az utolsó kicsit behoztuk a mamájával az előszobába - szerencsére Cirmos nagyon okos cica, szobatiszta. Először mindenáron vissza akarta vinni a kölkét az etetőbe. Aztán rájött, hogy jó neki itt bent, de hiányzott a társaság neki, így aztán amerre mentünk, jött utánunk és hurcolta a kölket is. Végül beköltöztettük a hálószobánkba éjszakára, napközben meg az étkezőbe, mert így nyugton maradt valamennyire. Néha kikéretőzött az udvarra, hajnalban is. A többi kicsi nem került elő. Eltelt másfél hét. kinyílt a kicsi szeme, édes volt, és a nyaka sem nyúlt zsiráffá, mert a mamája felhagyott a hurcolásával.
Tegnapelőtt a férjem és a fiaim át akarták rakni a kutya régi házát árnyékosabb helyre. És ahogy felemelték, hááááát - ott lapult alatta öt kis gombóc cica - Cirmi elveszett kölkei!!! És éltek! Sziamiau ellopkodta őket, és etette. Hogy ez hogy lehetett, azt nem tudom, de az biztos, hogy előtte egy hónappal párzott, tehát neki még nem születhettek kicsinyei. Talán elvetélt, és a pici cicák anyai ösztönöket keltettek föl benne, ahogy Cirmi megszülte őket...Ez most már nem fog kiderülni soha.
Cirmi tudhatott róluk egyébként, mert sokszor jött hívásra arról, ahol a kutyaház volt. Mindenesetre felnyaláboltuk a kicsiket, és bevittük a mamájukhoz. Látni kellett volna az örömét!!! Magához ölelte, nyalogatta az elveszett kicsiket! Azóta nem lóg ki hajnalban. A kicsik is megnőttek, már kezdenek szétmászkálni. Együtt a család. :)
Másik morzsa: egyik nap arra lettem figyelmes, hogy Kece az ólban gubbaszt. ÉS ha épp nem, akkor a többi kecske őt csépeli. Hamar kiderült a turpisság : kötőhártyagyulladása volt. Valami belemehetett a szemébe a szénából. El kellett különítenem a többiektől pár napra, és kenőccsel kenegetni a szemét napi kétszer. Nem szerette. Nagyon nem! De meggyógyult :)
Harmadik morzsa: viszont Őzi azóta is kötözködött Kecével. Ma hajnalig. Addig kötözködött, amíg a füle - amiből tavaly kiesett a fülszám, és így lyukas maradt - beleakadt Kece szarvába. És hosszában kettészakadt. Pocsék látvány volt. Alaposan vérezhetett is a jelek szerint, de mire én kimentem, már elállt. De ettől nem lett szebb látvány. Le kellett fújni fertőtlenítő sprayvel, nehogy beköpjék a legyek - hárman fogtuk le hozzá. Mindenesetre elment a kedve a kötözködéstől...

Pályázat...

Megy az élet...Mit megy? Rohan, száguld! A kánikula nincs tekintettel az eseményekre.
Tavaly július végén írtam egy pályázatot, amelyen 12 millió Ft-ot nyertem - istállóépítésre. A bibi csak az volt, hogy a pályázat utófinanszírozott. Azaz kifizetik, ha megcsináltam. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy bankról bankra jártam - ugyan, nem adnának pénzt 3 hónap erejéig, amíg az MVH kifizeti a pályázati összeget? Mert már minden startra készen volt - vállalkozó, hely, árajánlatok, költségvetés...És mindenhol azt a választ kaptam: ingatlanfedezet nélkül nem megy. Meg hogy túl kevés volt a tavalyi bevételem. Persze ez is relatív, mert a saját statisztikám szerint két év alatt megháromszoroztam a bevételemet, ami szerintem egy kezdő vállalkozás esetében egész jó arány - de a banknak kevés. Mindenhol megkérdeztem, hogy hiszen ezért pályáztam -  ha nem kapok bővítési lehetőséget, hogy legyen több a bevételem? Mindenhol széttárta a kezét - az amúgy nagyon kedves és szolgálatkész - alkalmazott, hogy hiszen érti ő az én problémámat, egyet is ért vele, de mit tud tenni? Nem vitatkoztam, minek vitatkozzak kedves ügyintéző hölgyekkel, akik mindent megtettek, amit tudtak. Megkérdeztem magánszemélyeket is - mindenki a kezét tárogatta szét, nem akartak kockáztatni.
Mi lett a vége? Nos, vissza kellett mondanom a 12 milliót. Biztosan vannak, akiknek ez nem jelentett volna akkora nagy ügyet - nekem nagy fájdalom volt. Egyrészt rengeteget dolgoztam a pályázattal, beleöltem sok-sok pénzt a tervbe, engedélyekbe, reménykedtünk - és ujjongtunk, amikor kiderült, hogy nyertünk! Aztán jöttek a bankok. És hiába mutattam a határozatot, hogy de hiszen nézzék, itt van az összeg az MVH-nál, megvan, kifizetik, mert én tényleg azt akarom megvalósítani, amit leírtam. Mert jó ötletnek tartom, hogy megmutatom hivatalosan is azt, amit eddig csak személyesen, emailben kértek tőlem - hogy hadd nézzék meg a gazdaságot, a kecsketartást, az állatokat! Hogy a tehén nem lila, mint a csokipapíron. Hogy a kecskéket lehet nevelni és hallgatnak a nevükre. És hogy általában az embertől nem kell, hogy féljen az állat, mert el tudom érni, hogy megbízzon bennem.
18-val vissza kellett mondanom a pályázatot, mert nem találtam finanszírozót.
Nagyon csalódottak vagyunk! Nemcsak a munkánk és a kidobott közel félmillió miatt, amit az engedélyek beszerzésére költöttünk, hanem a hozzáállás miatt. Van egy gazda - na jó, gazdácska, mert még sok tanulnivalóm van, amíg gazda lehetek - aki dolgozna. Van ötlete, van munkakedve, fel is tud már mutatni valamit. És van a bürokrácia, ami mindezt ellehetetleníti. Nagyon diszkriminatívnak gondolom ezt a rendszert - akinek amúgy is van pénze, hogy csinálja, az pályázhat. Akinek nincs, az nem pályázhat, mert a házát hitelből építette, és ezért nem jó ingatlanfedezetnek. Anélkül meg nem adnak pénzt, hiába van ott a  pénz a minisztériumban. Ráadásul az Uniótól kaptam volna, tehát nem is az ország pénze. Itt csak parkolt.
A tervemet azért megcsinálom - egy sokkal egyszerűbb formában, fából. Most ezen dolgozunk, ezekben a kellemes, kánikulai napokban. A földmunka kész, hamarosan letesszük az oszlopokat.
 Megcsináljuk! Akkor is!

Hát még ilyet nem is láttam! :)

Ma hajnalban, amikor kimentem etetni és fejni - bocsánat, fejni és etetni, egyik macsek sem szaladt elém a reggeli tejecskéért. Cirmi esetében ez nem volt szokatlan, de Sziamiau mindig résen van. Mindig. De túl álmos voltam, nem tűnt fel. Fejés után azért megnéztem a kecskék etetőjének közepét, nem fiallt-e oda valamelyik, de üres volt. Hát jó. Szokás szerint vasvillával felhánytam középről a szénát a szélére, hogy a kecskék jobban hozzáférjenek. Eközben Csibész kutyám nagyon furán kezdett viselkedni. Fúrta bele az orrát kívülről a szénázóba, ugatott, mintha lenne ott valami. Még egyszer megnéztem - semmi. Gondoltam, hogy hátha vakond vagy egér vagy (erre gondolni sem merek)-patkány...De ügyes kutya mindkettő, megfogják a nemkívánatosakat :). Szóval kibontom a bálát, és mivel épp a közepéhez értünk, kilöktem egy vékony spulniban, és betettem az etetőbe. Hát abban a pillanatban rázendített egy vékony hangocskákból álló kórus, valahonnan a szénázó közepéről! Én, mint az őrült, szedem le a súlyt, a szénát kotrom szét, még mindig kotrom, még mindig kotrom - és egyszer csak előbukkan két nagy macskaszem. Először megnyugodtam - na, megvan a Cirmi - aztán látom, hogy nem ám, hanem a Sziamiau! :) szedem róluk a szénát, hát nem előbukkan még két nagy macskaszem! Mellette feküdt a Cirmi. A két cica egyszerre fiallt, egy helyen, egymás mellett! Egymás hátára fektetett fejjel szundiztak összebújva, a kicsik meg mászkáltak rajtuk össze-vissza. Nem is foglalkozott vele egyik kismama sem, hogy melyik kié, együtt gondozták az összeset :)

"Látjátok feleim, egyszerre meghalt..."

Ma késő délelőtt lebontotta Zsolti fiam a régi nyúlólat. Terveink szerint új épül majd a helyébe.
Nem volt szép ól, de sokszor szégyelltem magam miatta! És szégyelltem magam, amiért szégyenkezem...Mert ez az ól nem akármilyen ól volt. Ez volt az az ól, amit még a nagyapám épített. Ronda volt, szedett - vedett deszkákból, régi ajtókból készült, ráadásul a kőműves, aki az aljzatbetont készítette, nem nagyon volt otthon a biológiában, mert annak ellenére, hogy elmondtuk neki: nyusziól lesz az épület, ő elefántra méretezte a beton vastagságát. Jó nagyot kellett lépni, hogy bemehessen az ember. És bent is...hát ugyanaz, ami kívül. Szedett-vedett volt, de olyan stabil, olyan masszív, hogy semmi vihar meg nem rongálta, nem tudott kárt tenni benne. Papa kőműves volt, amíg nyugdíjba nem ment, utána pedig nyugdíjas kőműves, egészen a haláláig. Nehezen viselte a tétlenséget, minden tudását kihasználta és át akarta adni. Legjobban azt szerettem benne, hogy nem volt számára megoldhatatlan feladat. Nemrég egy családi szülinapon valaki felidézte róla azt az emléket, hogy annak idején biciklivel járt le Kecskemétre dolgozni. Minden nap. Hajnalban ment, este hazajött. És egyszer kipukkadt a bicikli kereke. Valahogy haza kellett jönnie - gondolt egyet, és egy vastag kötelet kötött a gumi helyére a kerékre - így tekert haza. És hazaért! Vannak biztosan, akik szerint ez snassz. Számomra mindig ennek a generációnak a jelképe marad ez a történet! Annak, hogy a feladat nem probléma, hanem feladat. Meg kell találni a megoldását. De sok válás, de sok tönkrement élet megelőzhető lenne ma is ezzel a hozzáállással!
Szóval nagyapám építette az ólat, nyáron, tűző napon. Már nem sok haja volt, a fejére kötött egy ruhazsebkendőt, mert a sapkáját otthon felejtette. És dolgozott. De úgy dolgozott, hogy három kamasz fiam és a férjem egymást váltva nem győzték a 86 éves öregember munkatempójának asszisztálását. Pedig nem pudingból vannak ők sem, ezt állíthatom!
 Jelkép volt ez az ól. A munka szeretetének, megbecsülésének, tiszteletének a jelképe. Magának a munka fogalmának a megtestesülése. Csúnya, ízléstelen, de minden eresztékében mérhetetlenül pontos, kiszámított, tartós és funkcionális.
Új épül majd a helyén, szép is, ízléses is, de minőségében valószínűleg sosem fogja megközelíteni a régi rondát. Sajnálom...De a lényeget megőrizzük belőle: a munka tiszteletét és szeretetét.