Piaci élmények...

Nem annyira szeretek ilyesmiről írni, de a teljesség kedvéért muszáj - ez is hozzátartozik a gazda-léthez: az értékesítés árnyoldalai, mert nem mindenki mosolygós-kedves, jajdefinomatkészítettkedveském néni a piacon.
Szombaton volt két hete, hogy odajött hozzám Budapesten, a Rókus kórház előtti piacon egy elég pattogós stílusú hölgy, hogy sajtot akar venni. De nem ám magának, meg ő nem is akar kóstolni, csak venne az ő Rózsadombi üzletébe, és hogy ugyan vannak-e nekem engedélyeim. Mondtam neki mosolygósan, hogy persze, természetesen, de nem olyan biztos, hogy ő pont tőlem akar majd vásárolni, mert az alanyi adómentességünkből kifolyólag ő még rá kell rakja az én sajtáramra az adót, és úgy a haszonkulcsot. Mondtam, hogy szállítunk éttermeknek is, de ők jobban el tudják tüntetni a sajt árát az étlapban - a boltban ez nehezebb. És hogy horror - ár fog neki kijönni. Azért csak megkóstoltattam vele a sajtot, és lám: ízlett neki, sőt, azt is elmondta, hogy volt egy nagyobb kecskesajtos cég üzemében, tip-top volt, de a sajtjuk nem ízlett. Ez viszont finom...Szóval megegyeztünk, hogy következő héten hozok neki a sajtokból becsomagolva, tíz dekás darabokat, többféle ízben. És megállapodtunk abban, hogy felhív vagy küld egy e-mailt, amiben visszaigazolja a rendelését, amire én válaszban elküldöm a nagykerárat, mert fejből nem tudtam mondani, és hát cseppet sem biztos, hogy ha meglátja, akkor is kérni fogja a sajtokat... Megbeszéltük, hogy csütörtökig jelentkezik.
Eltelt csütörtök, péntek...semmi. Hát én nem csomagoltam be a kért sajtokat, mert többe kerül a leves, mint a hús. Gondoltam, meggondolta magát.
Eljött a szombat, jön ám a hölgy a piacra. Mondom neki - nem hívott! Hát nem, mert ő elhagyta azt a papírt. (De úgy mondta ám, mintha én egy direkt menekülős papírt adtam volna neki, és az én hibám, hogy megszökött tőle...)
De - mondom - ebben egyeztünk meg...Erre kérdezi tőlem vádlón, haragosan: akkor nem is hozta?
Mondom: nem. ( Nem fogok csomagolni blinkre éjjel egykor még sajtokat dobozokba, hogy olcsóbban adhassam, mint a piacon, plusz csomagolás...).
Erre dühösen elköszönt, és hallom ám, hogy mondja a társaságában levő úrnak, hogy én is halljam: úgy látszik, ma Magyarországon a megállapodás semmit nem ér!
Jó mérges lettem erre, utánaszóltam: Önnek kellett volna hívnia! (Merthogy erről szólt a megállapodásunk)
És megkérdeztem, adjak-e neki még egy (menekülős :D ) papírt.
Jó, adjon - egyezett bele kegyes-leereszkedően.
Nyilván ez is menekülős volt, mert újra csak nem hívott. De hogy ne érje szó a ház elejét, becsomagoltam neki a sajtokat (éjjel egykor megint), ráraktam a logónkat szép matricában, mondtam a szegény, magányosan vacogó sajtdarabkáknak, hogy azért ne féljenek, jó helyre kerülnek (szegénykék teljesen megrettentek a műanyag doboztól, annyira nem illett hozzájuk). Aztán másnap hajnalban még elmentünk cimkét nyomtatni rá, és vittem a piacra. Reméltem, hogy nem jön a hölgy.
Nem jött.
Ennyit a megállapodásról.
Hát, ez is egyfajta vásári élmény...

"Libalegelő az egész határ..."

"...a libalegelőn a számtantanár
egy szál gatyában fürdik a nyárban,
kinn a libalegelőn." - így szólt egy kedvenc gyerekkori nótám, ha jól emlékszem, a 100 Folk Celsius előadásában :). Ez jutott eszembe, amikor a minap ez a kép fogadott a kertben, ahogy a házból kiléptem.

Ma már a Pulyák is birtokukba vették a kertet, mint szabadlegelőt, csak más karakterben, mint a libák. Kisebbek, fürgék, szertelenek. Futnak ide, röppennek oda. A libák meg, mint pocakos uraságok egy partin, megfontoltan lépkednek, ebbe is belecsípnek, abba is beleharapnak, eszegetnek kényelmesen. Akkor jönnek csak ki a szerepükből, amikor meglátnak engem közeledni. Akkor örömmel felgágicsálnak, és elkezdenek futni felém. Ettől mindenki más megijed, mert nyakukat leszegve, szárnyukat széttartva közelednek felém, de én tudom, hogy csak az örömüket jelzik, hogy látnak - régóta tudják, hogy tőlem jönnek a földi javak. :) Le is fékeznek egy méterre tőlem, nyújtogatják a nyakukat és gágognak felém várakozva. Ha aztán elindulok a helyük felé, örömük nem ismer határt, futva jönnek utánam, és eszegetnek a darából - vagy szemesből - attól függ, mi van kéznél.

De nemcsak a libák örvendeznek a gazdájuknak. Pöri, a kismalac lassan kamaszkorba ért. Őt Géza szokta gondozni, így ő hozzá kötődik. Néhány hete lekerítettünk neki egy kis kertet - egyelőre csak ideiglenesen, mert szegény a nagy melegben is a boxában volt kénytelen tartózkodni, ezermillió légy nem túl felemelő társaságában. Így aztán egy váratlan húzással fém tetőlemezekből csináltunk neki egy kifutót - amit ő pontosan annak is használ: kifut meg befut. És íme egy love - jelenet :)

A dolgot mindenesetre Géza unja meg hamarabb, és megy a dolgára. De Pöri nem hagyja annyiban, megy utána és böködi, hogy "még, még!" Ilyenkor azért nehéz ellenállni neki - kap még egy kis simogatást, masszírozást :)

A nagy melegekben Panna még strandot is csinált neki. Aztán csinált pár parasztromantika - művészfotót róla. :)

Ahogy a nap áttűnik a felhőn, és megcsillan - a malacstrand vizében ...Muhahaha :D

Pöri mindenesetre nagyon szorgalmasan gondozza a kertjét. Már fel van ásva az egész. Hogy bevetve lesz-e? Az a jövő zenéje :)

Kistermelők napja...:)

"Nincs ügyintézés ma a hivatalokban" - olvastam ma a tegnapi újság szalagcímét. Az is kiderült belőle, hogy a hivatali dolgozók napja alkalmából nincs ügyintézés, őket köszöntjük. 
Elálmodoztam...Minden irigység vagy féltékenység nélkül - hiszen az elismerés mindenkinek jár, aki dolgozik - elgondoltam, hogy milyen lenne egy "kistermelők napja". Aznap a kecskéim nem tejelnének, így nem kéne fejnemreggel, de este sem. A libák kinyitnák maguknak az ajtót és kimennének a kertbe, a többi állatka békésen végigaludná táplálékfelvétel nélkül a napot. Én "hentereghetnék" akár fél nyolcig is az ágyban, és nem kéne azon idegeskednem, hogy túl meleg lesz a fejőállásban, és sok lesz a légy is...És hogy hányszor negyven litert kell aznap feldolgoznom, és vajon végzek-e vele éjfélig? Délben nyugodtan megfőznék, kiteregetném a kimosott ruhákat. Délután bekevernék egy muffint, és amíg kisül, olvasnék néhány oldalt a télen félbemaradt könyvemből. Aztán kimennék a kertbe, leülnék a diófa alá, és hallgatnám, hogy nő a fű. Este megvacsoráznánk együtt, megnéznék a férjemmel egy filmet, sötétedés után pedig kiülnénk a teraszra a friss, esti levegőt szimatolni. És mennénk aludni. Mondjuk 10-kor. És nem hajnali kettőkor...
A múltkor az egyik polgárőr megkérdezte Gézát, hogy látta, hajnali kettőkor még égett a villany - talán tévéztünk? Géza nem volt humoránál. Tömören csak annyit válaszolt: nem! Sajtoztunk.
Kistermelők napja?! Hmmmm...