Egy kecske sem csinál nyarat :)

Ami jól látszik abból, hogy meglehetősen tél van. Pedig egy kecske már van. Igaz, icike-picike, és a mamája legeslegelső csemetéje, de már van. Fiú, de nevet még nem kaphat, azt ki kell érdemelni az első túlélt éjszakával. Másnap elnevezzük.
Reggel, amikor kimentem etetni, láttam a mamáján, hogy ebből bizony csemete lesz. De hogy mikor, az első ellésnél nem egyértelmű. Mindenesetre Gézával rendbe tetettem a kisólat, beszalmázva, beitatózva, tele szénarács - de nem tettem be Bogyikát, mert féltem, hogy az ismeretlen ólra nem jól reagálna, és az ellés vagy a pici megsínyli a dolgot. Így hát csináltam egy búcsúfotót még indulás előtt(Pestre kellett ma mennem), és a lelkére kötöttem, hogy nagyon körültekintő legyen, aztán elhagytam a pályát. Íme a fotó még egyben - sok nem látszik, csak az áhitatos tekintete, ahogy felnéz rám, a Gazdájára. :)

Aztán én elmentem, és dél felé járt már az idő,a mikor is eszembe jutott, hogy 'hűaBogyika'! Rákapcsoltam a hazafelé projektet az autóra, és amikor hazaértem, kilőttem a kocsiból, be átöltözni (odakint bokáig ér a sár szó szerint), és futóra! Először csak hallgatóztam, ahogy átevickéletm a sártengeren, és a szememmel kerestem Bogyit a kecskék között, de sem füllel, sem szemmel nem találatm. Végre elértem az istállót, beléptem, és megpillantottam a tündéri kis apróságot Bogyika alatt, aki már állt, szemmel láthatóan nem értve a helyzetet, de roppantul bosszankodva. Szerencsére tisztára nyalta a kicsit, már szinte száraz volt, és békésen üldögélt a mamája mellett. Bogyika szeretett volna valahol máshol lenni, valamikor máskor, és el is indult, amikor meglátott, de a pici felmekegett, erre Bogyi - mintha pányvával visszarántották volna - visszafordult hozzá, és megszagolta. A kicsi erre vett egy nagy lendületet, és első próbálkozásra felállt, nem esett orra, nem borult fel - kicsit ingadozott ugyan, de állt. És elindult keresgélni, akad-e valami harapnivaló ebben a világban. Csakhogy a mamája nem tudta, hogy itt bizony ő a harapnivaló, és nem nagyon tetszett neki a dolog. Különösen azért, mert a méhlepény épp távozóban lévén, valószínűleg erősebb fájásokat produkált, amitől Bogyi nem volt boldog. A kettő együttes hatása kissé agresszívvá tette - így esett, hogy amikor egy békés, összhangzatos élőképet akartam felvenni videóra az anyáról és gyermekéről, Bogyi kissé elrontotta az idillt, mert átment tyúkba, és kikapirgálta a szalmát a kisgidájával együtt.

Lehet, hogy nem ez volt az első eset, mert a kicsi szó nélkül tűrte, és megpróbált újra lábra kapni a hanyattesésből - úgy látszik, ezt a hanyatteséses műveletet apatikusan ennek a világnak a velejárójaként szemlélte - szóval közbe kellett avatkoznom. De megnyugtatásul elmondhatom, hogy immár a méhlepény eltávozott, a fájások abbamaradtak, és a mama, picijével együtt jól van. Időközben átkerültek a kisólba, amit Bogyika elég rossz néven vett, de majd belejön. A kicsit rá kellett cuppantanunk közös erővel a mamájára, mert az - még tapasztalatlan lévén - nem tudta, hogy a szopás neki is jó, mert megkönnyebbül a tőgye a feszüléstől. Géza lefogta a mamát, én pedig a kicsi szájába dugtam a mamája tőgyét, amit azonnal és mohó cuppogtatás közepette letüdőzött, de végül sikerült a szopás, és egy cuki tejbajusszal hagytuk abba  a műveletet. Közben Bogyi is rájött, hogy mire való a gida, és onnantól már nem kapirgálta, hanem csak nyalogatta és finoman böködte. Szóval jelentem, mindenki elégedett, megtanulta a dolgát, és várjuk a reggelt - persze egy késő esti razziát még tartunk náluk, aztán meglátjuk. Elég erősnek látszik a pici, ki is pocakosodott, minden esélye megvan a túlélésre. És íme a család: