Apály...

Bekövetkezett az esemény, amit minden évben várunk, és amit minden évben sajnálunk is egyszerre - apadnak a kecskék. Még nem teljesen, de már majdnem.
Kettős dolog ez. Részben várjuk, hiszen hidegben télen, sötétben nem annyira jó kibújni nap, mint nap a meleg szobából, hogy kimehessünk fejni. Ha esik, ha fúj. Ha havazik, ha csupa jég minden, ha belefagy az orrunkba a lehellet, ha ónos eső miatt csak majdnem négykézláb lehet felvergődni az állatokig...soroljam még? Olyanok ezek az élmények, mint a katonaság, mint a szülés :) Meg kell csinálni. Akkor kellemetlen, nehéz, fájdalmas vagy jeges, de ilyenkor mindig azzal biztatom a családom eseményben résztvevő tagjait: jól jegyezzék meg, amit csináltak, hogy mesélni tudjanak majd az unokáiknak róla, amikor nagymama vagy nagypapa korukban a tűz mellett üldögélnek a hintaszékben, lábukat egy kockás plédbe bugyolálva, és apró, csillogó szemű, csodálattól tátva maradt szájú csemeték ülik őket körbe a lábuknál. "Nagyi, mesélj arról, amikor még kislány voltál!" :) És akkor el lehet majd mesélni, hogy bizony fejszével vágtuk a fát a tüzeléshez - és olykor-olykor megszaladt a kezükben a szerszám, és a lábszárukba szaladt. Vagy a március 15-i nagy havazást, amikor megállt az élet az országban, de nálunk nem, mert még aznap délután is születtek kiskecskék, és milyen jó, hogy leszigeteltük az ólat délelőtt a hófúvásban, mert így megmaradtak és rendben is voltak szerencsére.

Vagy amikor először meghoztuk a lovat, és akkora hatalmas volt!

Vagy Balambért, amint elcikkan a gereblye elől.

 És az újszülött kacsákat. A kidőlt hársfát, ami átért az úton, és épp a szembeszomszéd kapuja előttig ért a koronája csúcsa.







 A kisnyulakat, akik tényleg fészekben születnek. :)
Az új kecskét, aki még nem hallgat a nevére, és fél bejönni a fejőállásba, ezért az egész család testületileg őt kergeti a jeges udvaron, sötétben, süvítő szélben, a többi kecske rohangálásától nehezítve. Tisztára, mint egy számítógépes játék Level 4 szintje, csak élőben. (Nem mindig díjazzák a humoromat azért :) )
És sajnáljuk.-om. Mert leginkább én, hiszen nincs tej, nincs sajt. Pedig nagyon szeretek fejni, nagyon szeretek sajtot készíteni. Ez egy csoda számomra, és mindig is az marad! A tej, a fehérjeszerkezet, az oltó működése, minden. Szemlélődő ima. A Teremtésben lévő rend. Mindennapos csodák, mindennapos rácsodálkozások. Ugyanakkor azt is tudom, hogy amint a természetnek szüksége van a megújulásra, pihenésre, úgy nekem is kell a január ahhoz, hogy februártól újratöltve tudjak elletni, ápolni, gondoskodni. El kell olvasnom a könyveket, amiket egész évben az éjjeliszekrényemen gyűjtögetek, meg kell néznem néhány filmet - limonádét és komolyat, sütnöm kell kenyeret a kályhában, süteményeket és finomságokat, kitalálni, hogy a nem létező pénzből hogyan vezessem úgy a háztartást, hogy sem az állatok, sem a gyerekek ne érezhessék, hogy szükség van, mert anya mindig frissen sült zsömlével várja őket - ugyanis liszt még van, pénz már nincs kenyérre, de élesztőre még futja :)

Aztán eljön a február, és elindulnak a kiskecskék kifelé, és onnantól kezdődik (nekem) a tavasz :) Izgalmak, feladatok, kihívások, amiket az élet nap, mint nap elrejt a napsugarak, esőcseppek, szélsüvöltés vagy épp a nyári szellő közepébe, amint az öreg diófa leveleit nézem a vasárnapi ebéd után, a hintaágyban hanyatt fekve. Szép és örömteli. Nehéz és nyomasztó. Új és izgalmas. Régi és unalmas. Nemszeretem és elegemvan. Bárcsak és talán.
ÉLET!