Neeeem, azért ez így nem igaz... Nézzünk egy kis valóságot! Hogy mi is van a sok szép cikk és mosolygós piaci árusítás mögött. Egy kis valóság. Csak azért, hogy mindenki lássa, aki kezdő vagy kevésbé kezdő, de követ el baklövéseket, hogy minden szépnek tűnő történetnek vannak árnyoldalai is. Íme:
Nagyjából február végén vagy március elején cseréltem egy kis nyuszimat egy tordasi gazdával fiúnyuszira. Ez a nyuszi akkor volt 2.5 hónapos, tehát még nem ivarérett. Ezért betettem a saját, kb 4 hónapos nyuszilánykáim közé, hogy majd nemsokára csinálunk nekik helyet, mert addig egy nagy helyen voltak együtt.
Azám, csakhogy telt s múlt az idő, megszülettek a kecskék, boxok, almok, jajhovategyelek, mibőlveszekabrakot és hasonló finomságok közepette szegény nyuszik kimaradtak a projektből. Persze azt, hogy szegény, csak képletesen mondom, mert ők remekül érezték magukat együtt. Négy csaj egy fiúval. Sőt, a baknyuszi egy idő után akrobata módon átmászott a mamanyuszihoz, és így már ötre szaporodott a háreme száma, akiket tetszése szerint kereshetett fel. Lassan aggódva kezdtem rájuk gondolni, mert tudtam, hogy hamarosan ellések következnek. Csakhogy napi 100 liter tej feldolgozása mellett (ezt 20 literenként külön tudom megcsinálni sajtnak, lévén 20 literes a legnagyobb lábosom - ez egy egésznapos történet, rengeteg cipeléssel, melegítéssel, hűtéssel, sajtformázással és savóleöntözgetéssel tarkítva, heti legalább három napon) - szóval emellett már nem volt sem időm, sem energiám nyusziólat építeni.
Aztán egyik reggel amatőr módon egy darab OSB lappal és egy fém tetőelemmel négyfelé választottam a két addigi boxot. Nahát, ennél prózaibb megoldást még senki nem látott - ámde úgy tűnt, hogy műkszik. És másnap reggelre megellett az első nyuszi. Sajnos nem érezte még biztonságban magát, így aztán elfogyasztotta reggelire csemetéi egy részét, a többiek szimplán elpusztultak. Ilyenkor a gazda szíve összefacsarodik, részben a kár miatt, részben az elpusztult kis életek miatt. :(
Kiszedegettem a halott kisnyuszikat a boxból, és elhatároztam, hogy adandó alkalommal nyúlketrecet építünk. Másnap reggelre a négy box egyetlen bejáratának ajtajába megellett a második nyuszi. Szerencsére a fészek ép volt és rendezett, és szemmel láthatóan mozgott, ami örömmel és reménnyel töltött el, ámde erősen vakartam a fejem, mert a nyuszi - mint említettem - a négy box egyetlen bejárata elé ellett, így ha kinyitom az ajtót, kiesnek a kisnyulak. Nagyapám anno azt tanította, hogy a nyúlfészekhez nem szabad nyúlni, mert az anya, ha megérzi az idegen szagot, nem gondozza többet azt a kisnyulat, és így az elpusztul. Így hát az ajtó tabu volt. Namármost két dolgot kell figyelembe venni. Az egyik, hogy - bár a két nyuszit, akik az első boxokban voltak, el tudom látni, de a hátsó kettőt nem, viszont a ketrecrácsuk magassága picit több, mint 1 méter. A másik, hogy én sem vagyok már légtornász alkat. Sóhajtottam tehát egyet, kimentem és hoztam egy széket. Valamint odakészítettem a székre a vizeskannát, az abrakos tálkát, és egy vékony kapát. Felmásztam a székre, egyik lábamat áttettem a rácson, leereszkedtem a túloldalon óvatosan, hogy ne a nyúlon landoljak, aztán úgy maradtam, egyik lábam méter magasan, ugyanis nem volt helyem rá, hogy áthúzzam magam után. Ezen a ponton már bárki nyugodtan kacaghat szíve szerint, pedig még nem is volt vége. Ugyanis ha megpróbáltam hátralépni fél lábon, akkor el kellett engednem a ketrecrácsot, ami ugye elég labilis helyzetet eredményez, de másképp ott maradok estig, amíg a férjem haza nem ér, szét nem röhögi magát és le nem bontja a ketrecrácsot. A másik variáció a kockáztatás. Ezt választottam, és nyertem. Lejött a lábam. Most ott álltam két lábbal bent, a nyuszi közben boldogan rágcsálta a fél pár gumicsizmámat, én pedig végre hozzáfértem a két hátsó boxhoz. Először is kapát ragadtam, és kiemeltem az itatóedényeket, kiöblítettem és visszakapáztam. Üresen. Ezután kisebb frászt hoztam a nyuszijaimra azzal, hogy megtöltöttem őket vízzel - ugyanis ehhez a művelethez egész magasról kellett csorgatnom a vizet, amúgy vízesés-szerű robajjal. No, de ez megvolt. Aztán a másik az abrak volt - ez megint egy frásztörés, mert ennek olyan hangja volt, mint a kartácstűznek. Szegény nyuszik négyen egyszerre tízfelé futottak(azért biztatásul hozzáteszem, mára megszokták ezt a zajt, sőt, várják). Ezután kiadogattam magamnak a kapát és az abrakos tálkát ketrecen kívülre, majd beemeltem a széket - szerencsére egy összecsukhatós fajta, régi vasvázzal - kinyitottam, és nyusziházigazdám szomorúságára, aki addigra egészen belejött a gumicsizma-rágóba, kimásztam a ketrecből. Viszont tanultam a bemászásos sztoriból, és kifelé már kiültem a ketrecrácsra két lábbal, és onnan ugrottam le, két lábbal érve a földre is. Igen, a földre, és nem a kinti nyuszira, mert az résen volt és elugrott, mielőtt matricát csináltam volna belőle. A lucerna pedig jól repül csomóba kötve, úgyhogy azt már csak egy jól irányzott dobással beadagoltam a sarkokba. Namost, egy-két napig így ment ez, miközben tegnap elkezdtük a nyusziketreceket építeni. Nagyon szép lesz - de csak lesz. És ma reggel megellett a kinti nyuszi, a fekete. Két kicsit a fészken kívül találtam meg nyivákolva, de volt fészek építve, így egy kis szalmával megfogva - gondosan ügyelve, hogy hozzájuk ne érjek - betettem a fészekbe őket. A mamájuk közben kisebb kirándulást tett a tyúkudvarban, ezért tudtam garázdálkodni egy kicsit. Viszont a helyzet azt eredményezte, hogy immár nem volt helyem a bemászós műveletre. Így hát óvatosan kinyitottam az egyetlen bejárat ajtaját, mivel a napok óta tartó fészeklakás összeszilárdult annyira a használat során, hogy megtartsa a kisnyulakat - éééés: bemehettem ellátni a belső nyuszikat. :) Siker! Most már csak a nyúlketrec elkészítése a projekt. A kisnyulak fölött. Szerencsére az anyanyuszi sokat kirándul, így - soksok "óvatosan"! és "vigyázz a kicsikre"! felkiáltással tarkítva elkezdtük a ketrec összerakását. Még nincs kész, de alakul...
Na, ki akar gazdálkodni? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése