Még tavasszal kezdődött. A Rókus kórház előtti piacra korán kell mennünk, mert Géza onnan megy át még az MDF piacra. Hat előtt ott szoktunk lenni. Azon a téren hajléktalanok alszanak éjszakánként, ha tehetik, mert elég jól védett, és egy kis park is van kialakítva kutyasétáltatóknak.
Egyik reggel a piac miatt jöttek a területfenntartók - az önkormányzati munkások hívták őket (feltételezem, hogy a rossz tapasztalataikból okulva). Egy hajléktalan leányt keltegettek - nem túl barátságosan. Kicsit messzebb voltak, így először én nem is értettem, ami történik, csak a durva hangokra figyeltem föl a pultom rendezéséből. Férfiak röhögtek, egy lány meg kiabált. Láttam, hogy felugrik a padról - fiatal, csinos húszas éveiben járó leány volt - toporzékolva üvölt valamit, aztán visszafeküdt és magára rántotta a takaróját. Teljesen megértettem. Hajnal volt, majdnem sötét, és nem lágy hangon keltegették, buciját simogatva. Én is utálom még az ébresztőóra hangját is hajnalban. Nemhogy a röhögő férfiakat. Nem volt szép ébredés. Kihúztam magam. A szomszéd pulton egy asszony árul - kávét, sütit, szendvicset - hát jött az ötlet. Megkértem, hogy készítsen egy kávét nekem, mindjárt megmondom, milyen paraméterekkel. És odasétáltam a leányhoz. Leguggoltam, és halkan megkérdeztem tőle, hogy mit szólna egy kávés-szendvicses ébresztőhöz. Válaszul egy halk morranás jött a takaró alól, egyáltalán nem barátságtalanul. Biztatásnak vettem, és megkérdeztem, hogy kéri a kávét. Hét cukorral és habbal, válaszolta még mindig a takaró alól. Mert reggel van, csak azért - tette hozzá magyarázólag. Visszamentem a kávéért, és vettem egy szendvicset is neki. Nagyon guszta volt, sonka, uborka, tojás, saláta - nyámi :). Mire visszaértem vele a padhoz, a leány felült, kissé kókadozva. Szép lány volt, magas, vékony, értelmes arccal. (Mi a csudát keres az utcán?) Februárban ránk gyújtották a házat, azóta nem aludtam ki magam - zsörtölődött félhangosan. Közben a férfiak napirendre tértek az én hajléktalanom fölött, látták, hogy ez a tökkelütött nő kávét visz a mulatságuk tárgyának, hát jó. A területfenntartók elmentek, a piacosok pakolásztak tovább. A leány megnézett magának - most először - aztán belekortyolt a kávéba. Mmmmm, finom - és mosolygott. Aztán kettétörte a szendvicset. "Viszek a Zolinak is" felkiáltással egy távolabbi padon öltözködő fiatalemberhez vonult, és megették a szendvicset, kávét. Összekészültek, és továbbálltak. Nem is nézett rám. Következő héten megismétlődött a jelenet, majd néhány hétig újra. Aztán egy darabig nem láttam, talán jobb helyet talált szállásnak. Vagy az esők elől hajléktalan szállóba ment aludni. Aztán egyszer csak újra megjelent a piacon, de nem reggel, délelőtt sétált arra. Megismert, rámköszönt . "Csók" - mondta, és továbbment :). Következő héten reggel megint ott volt, vittem kávét, szendvicset. Később odajött, hogy tudnék-e adni 20 percre 150 Ft-ot. Tudtam. De nem kaptam vissza. Ahogy sejtettem. Aztán hetekig nem jött arra. Végül megint arra járt, mosolygott, mintha mi sem történt volna - rég elfelejthette a kölcsönadott pénzt. Sebaj. Mosolyogtam én is, kérdeztem, kér-e sajtot. Vagy túrót? Túrót kért, azt jobban szerette. Tettem egy kis zacsiba neki. A szomszéd árushoz időközben egy fiatal hölgy került segítőnek, akivel nagyon egy húron pendültünk. Rám kacsintott, és két zsömlét tett egy másik zacsiba, amit a leány markába nyomott. Akkor végre megkérdeztem a nevét. "Betti" - és mosolygott. Kicsit fura a stílusa, gyanakodtunk, hogy kábszeres lehet - vagy volt.
A múlt héten aztán kicsit merészebben beavatott minket az életébe. Kokain volt. Tizenévesen már szedte. Tizenhét évesen terhes lett - végig kokainozott. A picit, amikor megszülte, elvonózni kellett. Kisfiú volt, azonnal örökbefogadták. "Marika néni azt mondta, bármikor mehetek, de még csak négyszer láttam. Nem tud semmit. Félek, hogy mit szól, ha megtudja...rettegek attól a naptól" "Tíz éves" És most? "Tiszta vagyok, évek óta tiszta!" Lehet hogy hazudik...Na és?
Most nem én megyek arra a piacra, a gyerekeim segítenek ott be. Bettinek időnként küldök valamit, átadják neki. És ő örül. Nemcsak a kajának, hanem mert gondoltam rá. Emberként.
Piacok? Ez is egy piaci élmény. Most értettem meg jobban a sorsát. Ezért mesélem el most...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése