Biztos, hogy mindenki, aki eddig is olvasta a történeteimet, tudja, hogy nyár végén új kalandba indultam, megszüntetve teljesen a régit, a gazdaságot.
Igaz, hogy azóta "visszakúsztak" a kecskék, ahogy Géza fogalmazta, de az új kaland attól új is, kaland is. Egy olyan nagyon más világ, hogy csak visszatartott levegővel, majdnem suttogva tudok mesélni némely dolgokról, személyekről, mert áhitatos csend és mély tisztelet jár azoknak, akik ezt az utat járják, legyenek azok gyerekek vagy szülők, illetve a nekik segítő személyek.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amit leírok, alkalmas lehet a személyes nyugalmunk, komfortérzetünk, belső kis világunk felkavarására. Ugyanakkor inkább a mély tiszteletet,békét,áhitatot - és persze a mindennapok humorát fogják meglátni azok, akik veszik a bátorságot - és egy nagy levegőt, hogy lebukjanak velem a víz alá. Mutatok pár pillanatképet egy elzárt, mégis nagyon élő világból. Kérem, hogy aki elég bátor hozzá, vegyen egy nagy levegőt, és engedje el magát - én pedig megmutatok egy részletet abból, mi van a felszín alatt. És hogy én hogy látom, hogy élem meg ezt a mindennapokban...
Autisták. Amikor ezt a szót halljuk, esetleg felrémlik bennünk az esőember homályos alakja, és bölcsen bólogatunk - igen, igen, tudom, mi az. Nos, én nem tudom, de tanulom, és dolgozom velük, köztük - és azokkal a nagyszerű emberekkel, akik vállalták a segítésüket. És a szülőkkel, akik igazi hősök, függetlenül attól, hogy mennyit tudnak, vagy mennyit képesek beletenni a gyerekeik nevelésébe. Már az a puszta tény, hogy vállalták őket a mai világban, elegendő ahhoz, hogy csendben és mély tisztelettel nézzek rájuk!
AZ ELSŐ NAPON, amikor beléptem az osztályba, fülembe csengett kedves barátnőm szava, ahogy rám néz, majd a kollégáira, és így szól: " Ne mondjatok neki semmit! " Akkor mondta ezt, miután jelentkeztem felvételre a régi - új munkahelyemre, Martonvásáron a fogyatékos gyermekekkel foglalkozó iskolába.
Rettegtem! Azt hallottam( nem a barátnémtól), hogy az egyik fiúcska köpköd, megtép, és alkalmasint ordít. A másik csak simán megtép, a harmadik szorongat. A negyedik nonstop beszél, danol, sikít...Soroljam?
Rettegtem. A mai eszemmel már látom, hogy mennyire kár volt :) Hogy ezek a gyerekek nem azok, akiknek látszanak. Akiknek látják őket. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy komolyabban betekinthettem ebbe a világba. Mert kívülről csak az látszik, amit leírtam. És ez tényleg alkalmas arra, hogy megzavarja a nyugalmunkat. Ez a világ a "Jár nekem" világa. És nem szeret szembenézni azzal, hogy a mentális, értelmi vagy fizikai egészség nem járandóság. Hiszen még elsőbbséget sem adunk egymásnak az utakon! Képtelenek vagyunk a nagyvonalúságra! Nem tudjuk elengedni a másikat az úton, "nehogy már én térjek ki az ő útjából! "
Ezek a gyerekek, a "mi gyerekeink" egy más utat mutatnak. Egy rejtett világot. Kintről ez nem látszik, ehhez le kell merülni. Mert jól csak a szíveddel látsz. Jól csak a szíveddel láthatod, hogy a törődött, ferde, deformált testükben milyen gyönyörű és ép az Istenképiség. Csak a testük sérült, és az értelmük. Az Istenképiségük sértetlen és ragyogó.
Pillanatképek...
A murvás mellékutca közepén törökülésben ülő, moccanni nem akaró gyerkőc...
A ferde gerincével is boldogan sétáló, nehezen artikuláló fiatalember, aki mindenkire jókedvűen köszön az utcán: "Hia!"...
A séta közben mindefelé tekintgető gyerkőc, aki véletlenül sem néz előre, maga elé, s ezért érthetetlen is, hogy miképpen képes mégis elkerülni minden oszlopot és jelzőtáblát az utolsó pillanatban, mielőtt az orra koppanna rajta... Vajon hány őrangyal váltja egymást sűrű egymásutánban a védelmében? :D ...
Az oroszlánüvöltés, amely azt jelzi, hogy egyiküknek nagyon elege van a hangos sikítozásokból, danolásból...
Hangos sikoltozás, ordítás, danolás...
Kirámolt tusfürdős szekrény, és a helyén csendesen gubbasztó "tettes"...
Ma én tartottam a reggeli "bejelentkező kört", mert a kolléganőm szabadságon volt. Sokat bénáztam, és jókat nevettem magamon, de sokat tanultam a gyakorlatból. Ám azt semmiért sem adnám, ahogy az egyik legfiatalabb(12 éves) csemetével elénekeltük a köszönő dalt, s ahogy a kis feje jobbra-balra ingott a dal ritmusára, és hatalmas, barna szemeivel nézett rám!Aztán később az ölemben ülve dúdolta a dalt, így próbálva rendezni magában a szokatlan helyzetet, hogy én tartottam a reggeli kört.
Aztán amikor egy másik csemete(14), aki nem sokat lát és nem hall, állandóan leül a földre, majd jókat kuncog a bosszankodásunkon, hogy hogyan szedjük fel onnan. Mindegyikünknek megvan a maga módszere erre. De neki nincs más módja nagyon a kapcsolattartásra, mint a tapintás. Hát hogyne csinálná! Az vesse rá az első követ, aki egy zárt és néma szobából nem próbálna mindenáron menekülni valahogy.
Ismét más helyzet. Egy fiatalember(13) eltrappol a vécére, de már későn, és a gatya lehúzásakor kifordul a végtermék a földre. Majd a szűk helyiségben még bele is lép...S eközben mindössze ketten vagyunk a csoportban. Egyikük a reggeli kört tartó kolléganőm, a másikuk - én. Nos, rendbe kell tenni a gyerkőcöt - gumikesztyű, nedves törlő. A helyiséget felmosni, miközben a többiekre is felügyelni kell. Szerencsére jön egy felmentő seregnek tűnő kolléganő, így már vagyunk annyian, hogy megoldjuk a helyzetet. És akkor még a szagokat, egyebeket nem is tudtam prezentálni.
Napirend. Kis, laminált képkockák. Némelyik tépett, gyűrött. Tépőzárral kapaszkodnak a helyükön, és segítenek a gyerekeknek eligazodni abban a világban, ami számunkra olyan sok nehézséget okoz.
Játékok, mesekönyvek - némelyik használtas állapotban, mert vagy szeretik használni, vagy épp egy váratlan helyzet okozta feszültségnek esett áldozatul. Nélkülük azonban egy beszélni nem tudó gyerek semmit sem tudna jelezni kifelé. Így viszont enni, inni kér, játékot szórakozásként, mosdót, sétát, játszóteret, alvást. Folyamatokat.
Gondolatok és ismét csak gondolatok - hogyan tudjuk az életüket még stabilabbá tenni?
Egyszer reprezentáltam otthon, hogy milyen hangokat hallok nap közben az osztályban. Kis csend után Panna lányom megkérdezte: " Anya, biztos, hogy te iskolában dolgozol?" :)
Hát igen :) És őszintén szólva élvezem.
Nem mindig rögtön, azonnal, de nagyszerű dolog köztük lenni. Boldog emberek ők, és nagyon őszinték. Ki mondhatja ezt el a munkahelyéről? Hogy boldog és őszinte emberek veszik körül? :)
Én igen.
Sajátos módon az előző nyolc év nagyon sokat segít a megértésükben. Mint ahogy a gazdaságban is állandóság, nyugalom, rendszeresség és fegyelem kellett, itt is erre van szükség. Állandóságra. Biztonságra. Nyitottságra. És bátorságra. Sok-sok bátorságra, hogy szembe merjek nézni a mindennapokkal, és meglássam a fa mögött az erdőt :)
2018. október 5., péntek
2018. szeptember 22., szombat
Mély meghajlással...
...veszem tudomásul, és örvendezem a történteken, amit a Meglepetések Istene ajándékba készített nekem!
Ha valaki elmeséli nekem ezt, nem nagyon hittem volna...
A hét közepén felhívott egy fiatalember, Attila, hogy hozzá kerültek a régi kecskéim kicsit kacifántos úton. Aki megvette tőlünk, érthetetlen módon pálcikakecskéket csinált belőlük, majd eladta az egészet egy lókupecnek. Aki Attila ismerőse volt, és akitől ő megvett jópár kecskémet.
A sors keze volt, hogy néhányuk - a viharosnak nevezhető fizetek/nem fizetek ügyletek alatt - nem került átírásra, itt kerültem én a képbe, hogy az eladott kecskék papírjait rendezzük. Így tudtam meg, hogy mi történt szegény, féltve őrzött, dédelgetett állományommal. Helyben futottam az idegességtől!
Nos, a történet itt két szálra szakadt. Az egyik a papírok rendezésén futott elég gyorsan a végkifejletig, mivel csak egy MVH-s szállítólevelet kellett átadnom neki a kecskék fülszámát bejegyezve. Így egy kis kerülőt tettek a kecskék, de végleges helyükre értek nagy örömömre, mert ott tényleg jó helyen, gondos kezek közt vannak.
A másik szál azonban elvarratlan volt, mert volt egy-két kecske, aki még a kupecnál maradt.
Nagy szerencsémre érző szívekre és fülekre találtam náluk, Attila és felesége megbeszélték, hogy az egyik kedvenc kecskémet, Kecét, aki már hozzájuk került, eladják nekem, és még egyet tudtunk elhozni a felvásárlótól. Így most - bármilyen hihetetlen - ismét van két kecském, méghozzá két szép, kedves, fülszámmal ellátott, régi barátom :)
Nem sikerült mindenkit megtalálni, de reméljük, a többiek is jó gazdára leltek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Akik visszakerültek, biztosan. Többet nem engedem ki őket a kezemből!
Ismét kecskézem :D
Ha valaki elmeséli nekem ezt, nem nagyon hittem volna...
A hét közepén felhívott egy fiatalember, Attila, hogy hozzá kerültek a régi kecskéim kicsit kacifántos úton. Aki megvette tőlünk, érthetetlen módon pálcikakecskéket csinált belőlük, majd eladta az egészet egy lókupecnek. Aki Attila ismerőse volt, és akitől ő megvett jópár kecskémet.
A sors keze volt, hogy néhányuk - a viharosnak nevezhető fizetek/nem fizetek ügyletek alatt - nem került átírásra, itt kerültem én a képbe, hogy az eladott kecskék papírjait rendezzük. Így tudtam meg, hogy mi történt szegény, féltve őrzött, dédelgetett állományommal. Helyben futottam az idegességtől!
Nos, a történet itt két szálra szakadt. Az egyik a papírok rendezésén futott elég gyorsan a végkifejletig, mivel csak egy MVH-s szállítólevelet kellett átadnom neki a kecskék fülszámát bejegyezve. Így egy kis kerülőt tettek a kecskék, de végleges helyükre értek nagy örömömre, mert ott tényleg jó helyen, gondos kezek közt vannak.
A másik szál azonban elvarratlan volt, mert volt egy-két kecske, aki még a kupecnál maradt.
Nagy szerencsémre érző szívekre és fülekre találtam náluk, Attila és felesége megbeszélték, hogy az egyik kedvenc kecskémet, Kecét, aki már hozzájuk került, eladják nekem, és még egyet tudtunk elhozni a felvásárlótól. Így most - bármilyen hihetetlen - ismét van két kecském, méghozzá két szép, kedves, fülszámmal ellátott, régi barátom :)
Nem sikerült mindenkit megtalálni, de reméljük, a többiek is jó gazdára leltek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Akik visszakerültek, biztosan. Többet nem engedem ki őket a kezemből!
Ismét kecskézem :D
2018. június 21., csütörtök
Ketten hatfelé...
A mai napon a kecskéim a szokásosnál is jobban hozták a kecskeformájukat. Mintha érezték volna, hogy ma rendben kellene mennie a dolgoknak, hogy a nagy csapat gyerkőc, aki látogatóba jön, élére vasalt kecskéket láthasson. Hát a kecske, na az sosem lesz élére vasalt. Szóval reggel már megkergettem őket a seprűvel mérgemben, mert nem és nem akarták az amúgy mindennapos rutint. Innen a cím: Ketten hatfelé. Aki nem tartott kecskéket, csak mint életszerűtlen, túlzó szólást tartja számon ezt a kis mondatocskát. De aki ismeri a kecskék természetét, tartott kecskéket, és nem rabszolgaként, az pontosan tudja, mire gondolok. A kecske képes egyedül egyszerre többfelé kezdeni futni. Ezt nem lehet leírni, látni, tapasztalni kell. Felvenném videóra, de akkor éppen mindig action van, amikor ez lejátszódik és kisebb gondom is nagyobb a videózásnál.
Na, ma este tetőzött a mérgem, és megint meghajtottam őket, hogy bemenjenek a helyükre, és ezáltal szabaddá váljon az út a többi állat etetéséhez. ( Ugyanis amíg ők szabadon vannak, egyszerűen megeszik a többieknek adott eledelt, függetlenül attól, hogy előtte már jókora fángli árpát, kukoricát zabáltak be. ) Szóval hiába is kergettem őket, pontosan tudták, hogy mit akarok, és szándékosan elkerülték. Vagy - ami még bosszantóbb - az egyik bement, de a másik NEM. Ezért nem tudtam becsukni a bentlévőre a kaput. Mire is látom, hogy az KISÉTÁL!!!! És nemsokra rá bemegy a MÁSIK! Vérlázító pimaszsággal! Na, erre ragadtam seprűt, hogy Mákos komát jobb belátásra bírjam. Persze nem sikerült. Kijött viszont érdeklődve Kávé, hogy mi folyik itt, és így aztán tomboló mérgem láttán ketten hatfelé szaladtak. De nem ám ijedtükben, nehogy valaki azt gondolja! Nem menekülés volt, de nemám! Egyszerű "Adjunk a képire" társasjáték kecske módra, négylábonszökelléssel, egyéb finomságokkal. Persze, hogy ők futnak jobban rövidtávon, és hát végül átmentek a szomszéd udvarba, aki volt olyan kedves, hogy a rendelkezésükre bocsátott némi gazzalegyebekkel benőtt területet. Na, gondoltam, most ráfaragtatok, és rájuk csukva a kerítést, elmentünk bibliaórára. De még nincs vége.
Estére hazajövénk. A két kecske ott állt a kerítés mellett, látszólag szeppenten. Na, gondoltam, most aztán majd kezes bárány módra beszaladnak a helyükre. Ja persze, ahogy azt Móricka elképzeli. Kinyitom a kerítést, végre megtalálják a hazavezető utat, és mi az első dolguk? Ugrabugra és futás, ketten hatfelé. Be is ígértem nekik egy bájos nyakörvet holnapra. Az tuti. Rajtam aztán nem fognak ki!
És hát ahogy így cseppet sem békésen hajkurászom őket, egyszer csak leesett valami nekem odabent, hogy ez a helyzet hasonlít. És rá is jöttem, mire.
Ugye a kecske egy okos, ravasz, öntörvényű állat. Hát rájöttem, hogy Isten azért teremtette a kecskét az embernek, hogy az ember megértse, milyen is ő Istennek. És arra gondoltam, hogy a kecsketartást kötelezővé kellene tenni minden keresztény embernek, mert már egy év kecsketartás után is megértenék, hogy hogyan is viselkedünk mi Vele. Mert a kecske mindent megzabál, csak a saját érdekével törődik. Szereti a gazdáját, kötődik is hozzá, de csak érdekből, és ha teheti, a saját agyatlan feje után megy. Azt hiszi, hogy okosabb a gazdájánál, és minden nap be is próbálja bizonyítani neki. Aztán persze ráfarag. Mint ma este. És azt hiszik, nyertek. Aztán holnap majd rádöbbennek.
És hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért ) egyszerűen lehetetlen komolyan haragudni rájuk. Mert annyira okosak, és annyira öntörvényűek és annyira buták! A kutya, a macska tudja az ember akaratát, és többnyire szót is fogad. A kecske tudja az ember akaratát, és mindig megpróbálja felülírni azt a sajátjával. És kell, hogy járjon a gazda agya, kell, hogy egy lépéssel előrébb járjon, mert hamar maga alá gyűri őt a kecske. Azt meg ugye, nem szabad hagyni.
Hát ez egy társasjáték, "Ki nevet a végén?". Csak ennek picit jobb a vége. Mindenki nevet. Gazda és kecske, és velük az egész Teremtés.
Na, ma este tetőzött a mérgem, és megint meghajtottam őket, hogy bemenjenek a helyükre, és ezáltal szabaddá váljon az út a többi állat etetéséhez. ( Ugyanis amíg ők szabadon vannak, egyszerűen megeszik a többieknek adott eledelt, függetlenül attól, hogy előtte már jókora fángli árpát, kukoricát zabáltak be. ) Szóval hiába is kergettem őket, pontosan tudták, hogy mit akarok, és szándékosan elkerülték. Vagy - ami még bosszantóbb - az egyik bement, de a másik NEM. Ezért nem tudtam becsukni a bentlévőre a kaput. Mire is látom, hogy az KISÉTÁL!!!! És nemsokra rá bemegy a MÁSIK! Vérlázító pimaszsággal! Na, erre ragadtam seprűt, hogy Mákos komát jobb belátásra bírjam. Persze nem sikerült. Kijött viszont érdeklődve Kávé, hogy mi folyik itt, és így aztán tomboló mérgem láttán ketten hatfelé szaladtak. De nem ám ijedtükben, nehogy valaki azt gondolja! Nem menekülés volt, de nemám! Egyszerű "Adjunk a képire" társasjáték kecske módra, négylábonszökelléssel, egyéb finomságokkal. Persze, hogy ők futnak jobban rövidtávon, és hát végül átmentek a szomszéd udvarba, aki volt olyan kedves, hogy a rendelkezésükre bocsátott némi gazzalegyebekkel benőtt területet. Na, gondoltam, most ráfaragtatok, és rájuk csukva a kerítést, elmentünk bibliaórára. De még nincs vége.
Estére hazajövénk. A két kecske ott állt a kerítés mellett, látszólag szeppenten. Na, gondoltam, most aztán majd kezes bárány módra beszaladnak a helyükre. Ja persze, ahogy azt Móricka elképzeli. Kinyitom a kerítést, végre megtalálják a hazavezető utat, és mi az első dolguk? Ugrabugra és futás, ketten hatfelé. Be is ígértem nekik egy bájos nyakörvet holnapra. Az tuti. Rajtam aztán nem fognak ki!
És hát ahogy így cseppet sem békésen hajkurászom őket, egyszer csak leesett valami nekem odabent, hogy ez a helyzet hasonlít. És rá is jöttem, mire.
Ugye a kecske egy okos, ravasz, öntörvényű állat. Hát rájöttem, hogy Isten azért teremtette a kecskét az embernek, hogy az ember megértse, milyen is ő Istennek. És arra gondoltam, hogy a kecsketartást kötelezővé kellene tenni minden keresztény embernek, mert már egy év kecsketartás után is megértenék, hogy hogyan is viselkedünk mi Vele. Mert a kecske mindent megzabál, csak a saját érdekével törődik. Szereti a gazdáját, kötődik is hozzá, de csak érdekből, és ha teheti, a saját agyatlan feje után megy. Azt hiszi, hogy okosabb a gazdájánál, és minden nap be is próbálja bizonyítani neki. Aztán persze ráfarag. Mint ma este. És azt hiszik, nyertek. Aztán holnap majd rádöbbennek.
És hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért ) egyszerűen lehetetlen komolyan haragudni rájuk. Mert annyira okosak, és annyira öntörvényűek és annyira buták! A kutya, a macska tudja az ember akaratát, és többnyire szót is fogad. A kecske tudja az ember akaratát, és mindig megpróbálja felülírni azt a sajátjával. És kell, hogy járjon a gazda agya, kell, hogy egy lépéssel előrébb járjon, mert hamar maga alá gyűri őt a kecske. Azt meg ugye, nem szabad hagyni.
Hát ez egy társasjáték, "Ki nevet a végén?". Csak ennek picit jobb a vége. Mindenki nevet. Gazda és kecske, és velük az egész Teremtés.
2018. június 6., szerda
Mindennapok újratöltve...
Ők pedig a gidák, Csoki és Tejszín, akik nagyon szeretnek ágyban reggelizni :D
2018. május 29., kedd
Sokan somolyogtak...
...a bajszuk alatt tavasszal, amikor hazahoztam két kecskét.
Télen ugye eladtam a kecskéimet, levágtuk a többi állatot, nagyon nehéz döntés volt. Sokáig magam sem tudtam, mit akarok. Nyugalmat...de ilyen áron? Azt hittem, igen. Hogy mindenki hagyjon békén. Hogy elmegyek napi 8 órában dolgozni. Csak ne lássak többet sajtokat.
Hosszú volt a tél, és nagyon gyötrelmes. Napról napra változott az elképzelésem a jövőt illetően.
Tudom, hogy ez megint agónia, és nem ezt szoktátok meg tőlem, de azt gondolom, hogy aki nem megy át időnként ilyen válságokon, az nem szereti szenvedélyesen azt, amit csinál.
Márpedig én szenvedélyesen szeretem. Az állatokat, a veteményest, a gazdaságot. A lekvárt, a lecsót, a paradicsomot, a túrós batyut. A fagyit kecsketejből :) .
Lassan kitisztulnak a dolgok. Újra birtokba vettem a fejőállást. Géza helyreállította nekem.
Már tudom, hogy nem engem zavar a kötöttség, ami az állatokkal jár. Már tudom, hogy elvesztem, amikor a kiskecske beleszuszogott a tenyerembe. Elvesztem, amikor bevittük Lili unokámmal az első tojást, és csak szorongatta a kis kezében, hogy el ne törjön :) . Amikor a malac sikkantgatásait hallom a frissen vetett ágya feletti örömében, ami egy új bála szalmát jelent neki. És amikor a hagymácskák fejei, mint kis katonák, kidugták a fejüket a földből. Ez az élet. Itt, a Sajtteraszon.
Persze egy kis újrastratégiálásra szükség lesz, mert nem lefutott a dolog. De ez éppúgy hozzátartozik egy szerelemhez - nemcsak emberrel, hanem munkával is - mert nem elválni kell, hanem újragondolni. Nem elfutni, ellökni, felszámolni, hanem hagyni, hogy levegőhöz juss, hagyni, hogy hasson rád a hiány, hagyni, hogy teljen az idő. Elviselni a feszültséget, és meglátni, hogy mi születik belőle a fájdalmak közepette. Most már tudom. És kivárom :)
Télen ugye eladtam a kecskéimet, levágtuk a többi állatot, nagyon nehéz döntés volt. Sokáig magam sem tudtam, mit akarok. Nyugalmat...de ilyen áron? Azt hittem, igen. Hogy mindenki hagyjon békén. Hogy elmegyek napi 8 órában dolgozni. Csak ne lássak többet sajtokat.
Hosszú volt a tél, és nagyon gyötrelmes. Napról napra változott az elképzelésem a jövőt illetően.
Tudom, hogy ez megint agónia, és nem ezt szoktátok meg tőlem, de azt gondolom, hogy aki nem megy át időnként ilyen válságokon, az nem szereti szenvedélyesen azt, amit csinál.
Márpedig én szenvedélyesen szeretem. Az állatokat, a veteményest, a gazdaságot. A lekvárt, a lecsót, a paradicsomot, a túrós batyut. A fagyit kecsketejből :) .
Lassan kitisztulnak a dolgok. Újra birtokba vettem a fejőállást. Géza helyreállította nekem.
Persze egy kis újrastratégiálásra szükség lesz, mert nem lefutott a dolog. De ez éppúgy hozzátartozik egy szerelemhez - nemcsak emberrel, hanem munkával is - mert nem elválni kell, hanem újragondolni. Nem elfutni, ellökni, felszámolni, hanem hagyni, hogy levegőhöz juss, hagyni, hogy hasson rád a hiány, hagyni, hogy teljen az idő. Elviselni a feszültséget, és meglátni, hogy mi születik belőle a fájdalmak közepette. Most már tudom. És kivárom :)
2018. május 24., csütörtök
Kérés és ajánlat :)
Kedves Gyúróikecske - kedvelők!
Szeretnék kérni és ajánlani
Kérni, hogy az általam kitalált és használt fantázianeveket - legyen az termék vagy bármi egyéb név, ötlet, stb - ne használjátok fel, mert ezek az én szellemi termékeim, ráadásul még nem zártam le a vállalkozásomat, csak a sajtot és így a piacokat hagytam el!
Az ajánlatom pedig, hogy van még kecske -és tehénsajtom itthon. Piacra már nem viszem, de itthon még lehet belőle venni, ha valakit érdekel. Tehénsajt csak a készlet erejéig, kecskéből lesz valamicske utánpótlás - lévén két kecske marad fejésben. És amit nem iszunk meg/nem sütöm el sütibe/nem viszik el babáknak - nos, abból csinálok egy kis sajtot, szap-pankát.
Azért hívjatok, mielőtt elindultok :)
Szeretnék kérni és ajánlani
Kérni, hogy az általam kitalált és használt fantázianeveket - legyen az termék vagy bármi egyéb név, ötlet, stb - ne használjátok fel, mert ezek az én szellemi termékeim, ráadásul még nem zártam le a vállalkozásomat, csak a sajtot és így a piacokat hagytam el!
Az ajánlatom pedig, hogy van még kecske -és tehénsajtom itthon. Piacra már nem viszem, de itthon még lehet belőle venni, ha valakit érdekel. Tehénsajt csak a készlet erejéig, kecskéből lesz valamicske utánpótlás - lévén két kecske marad fejésben. És amit nem iszunk meg/nem sütöm el sütibe/nem viszik el babáknak - nos, abból csinálok egy kis sajtot, szap-pankát.
Azért hívjatok, mielőtt elindultok :)
2018. május 15., kedd
Ide most egy...
...ajtóbecsukós, integetős kép illene.
De nem teszek ide egy ilyet.
Viszont megköszönöm a figyelmes szeretetet, amit az elmúlt több, mint nyolc évben kaptam azoktól, akik követték a mindennapjainkat!
És tényleg magamra csukom az ajtót. Kép nélkül.Az én kis világom bent marad. Az állataim. A kertem és a növényeim. A frissen sült kenyerem és a kecsketejes kávém illata.
Szép volt, amit eddig csináltam. Szép és értékes volt. És az is marad, de csak az ajtón belül.
Szeretem, hogy vannak állataim, és szeretem továbbra is az esőáztatta termőföld élet-illatát!
Szeretem a kecskék bohóckodását. A malac apró, vékony kis sikkantásait. A tyúkok sertepertélését. A gidák vékony kis lábát a hátamon. A libák járőrözését. A kacsák szívbeli hahotázását. Szeretem, ahogy élet fakad a földből...
Elfáradtam.
Belefáradtam a küzdelembe. Az esős idővel. A négynapos ünnepekkel. A téllel. A nyárral. A...
Becsukom az ajtót.
Szép volt az elmúlt jópár év, és köszönöm mindenkinek, aki így vagy úgy részese volt!
Maradjon meg szép emlékeitekben a Gyúróikecske! És fogadjátok szeretettel az unánamjövőt!
De nem teszek ide egy ilyet.
Viszont megköszönöm a figyelmes szeretetet, amit az elmúlt több, mint nyolc évben kaptam azoktól, akik követték a mindennapjainkat!
És tényleg magamra csukom az ajtót. Kép nélkül.Az én kis világom bent marad. Az állataim. A kertem és a növényeim. A frissen sült kenyerem és a kecsketejes kávém illata.
Szép volt, amit eddig csináltam. Szép és értékes volt. És az is marad, de csak az ajtón belül.
Szeretem, hogy vannak állataim, és szeretem továbbra is az esőáztatta termőföld élet-illatát!
Szeretem a kecskék bohóckodását. A malac apró, vékony kis sikkantásait. A tyúkok sertepertélését. A gidák vékony kis lábát a hátamon. A libák járőrözését. A kacsák szívbeli hahotázását. Szeretem, ahogy élet fakad a földből...
Elfáradtam.
Belefáradtam a küzdelembe. Az esős idővel. A négynapos ünnepekkel. A téllel. A nyárral. A...
Becsukom az ajtót.
Szép volt az elmúlt jópár év, és köszönöm mindenkinek, aki így vagy úgy részese volt!
Maradjon meg szép emlékeitekben a Gyúróikecske! És fogadjátok szeretettel az unánamjövőt!
2018. május 7., hétfő
Esti pillanatképek...
avagy egy vacsora malac módra, egy tavalyi búza, amely "még a fejét ki sem hányta", egy "jólvigyázzkicsilábhovalépsz" :) , egy kis kecskebunyó, mint frontelőzetes, és ráadásként egy manólakás bejárata a kertünkben :)
2018. április 2., hétfő
"Et resurrexit teria die"
"Et resurrexit tertia die. "
Túl a megfeszített munkán. Túl a takarítatlan lakáson. Túl a "vajon elég lesz-e? aggodalmán. Túl a nembírommár önsajnálatán. Túl a kialvatlanságon. Túl minden önvádon. Túl minden új napon, amely még mindig nem szült biztonságot. Túl minden gondon, ami a szemet a földhöz szegezi és meggörnyeszti a vállat. Üres a sír, nincsen ott!
És feltámadott a harmadik napon :) Köszönöm!
2018. március 24., szombat
"Tartsd rajtam a szemed!"
Jó ideje nem voltam képes leülni írni. Nem az időhiány miatt, bár az is belejátszott néha. Nagyon néha. Most volt időm. Nyugalmam. Nem volt állatnyüzsi, fejés, kiengedem és becsukom, megetetem és kialmozom. Eleinte hiányzott. Aztán nagyon belejöttem. Volt persze sajt, de messze nem az a mennyiség, mint eddig. Olvastam. Takarítottam. Főztem. Sütöttem. Agymostam a számítógéppel. És gondolkodtam. De nem és nem akart tavaszodni. Március vége van, már csomó minden földben kéne legyen, ehelyett reggel még mindig fagy van. És semmi sincs földben. De tegnap végre eljutottunk a határszemléig. :)
Mosoly, de mégsem...Jaaaaaj, de össze van dúlva minden hátul! Nagyon is tükrözi azt a lelkiállapotot, amelyben késő ősszel otthagytam a kertet, lelkemnek ezt a kis darabkáját! Az istállókat elkezdtük bontani. Szerencsére csak elkezdtük, de így is épp elég lesz, mire megreparáljuk, átszervezzük. A fakerítéseket felszedte és összevágta Géza, nyomában csak köveket hányó kerek lyukak maradtak. Kifordított sziklakövek, amelyek a kecskék körömkoptatói voltak. Széttúrt trágyadombok...Vígasztalan egy látvány volt. Ahogy körbenéztem, nem voltam benne biztos, hogy van ekkora erőm, lelkesedésem, lényeglátásom, kitartásom, hogy rendbe tegyem az őszi-téli állapotokat... Mert pl mivel is kezdjem?
De ma, egy alvásnyi idő után már látom, hogy mi az első lépés. Az első dolog, hogy a fagyok végeztével, húsvét után elültessem, amit el kell ültetni gyorsan. Répát, hagymát, gyökeret... Aztán jöhet a többi. És az állatok. A malacka már megszületett, április közepére várjuk ide, új otthonába. Aztán a többiek. Kevés állatka, de sok fajtából. Liba, némakacsa, gyöngyös, fürjek...Nyuszi. És kecske.
Most még el sem tudom képzelni, hogy újra kizöldül, rendbe rakódik, ami rendetlen. De a rend mindig a rendetlenségből nő ki, és én végtelenül hálás vagyok ezért az elmúlt pár hónapért, ha mégoly feldúlt volt is lelkileg és fizikailag egyaránt, mert végre kezdem látni, hogy mit akarok, illetve hogy mit nem akarok. Látni, hogy mi és hol csúszott félre és megbocsátani a mulasztásokat. És felemelni a szememet a földről az Égre.
Mosoly, de mégsem...Jaaaaaj, de össze van dúlva minden hátul! Nagyon is tükrözi azt a lelkiállapotot, amelyben késő ősszel otthagytam a kertet, lelkemnek ezt a kis darabkáját! Az istállókat elkezdtük bontani. Szerencsére csak elkezdtük, de így is épp elég lesz, mire megreparáljuk, átszervezzük. A fakerítéseket felszedte és összevágta Géza, nyomában csak köveket hányó kerek lyukak maradtak. Kifordított sziklakövek, amelyek a kecskék körömkoptatói voltak. Széttúrt trágyadombok...Vígasztalan egy látvány volt. Ahogy körbenéztem, nem voltam benne biztos, hogy van ekkora erőm, lelkesedésem, lényeglátásom, kitartásom, hogy rendbe tegyem az őszi-téli állapotokat... Mert pl mivel is kezdjem?
De ma, egy alvásnyi idő után már látom, hogy mi az első lépés. Az első dolog, hogy a fagyok végeztével, húsvét után elültessem, amit el kell ültetni gyorsan. Répát, hagymát, gyökeret... Aztán jöhet a többi. És az állatok. A malacka már megszületett, április közepére várjuk ide, új otthonába. Aztán a többiek. Kevés állatka, de sok fajtából. Liba, némakacsa, gyöngyös, fürjek...Nyuszi. És kecske.
Most még el sem tudom képzelni, hogy újra kizöldül, rendbe rakódik, ami rendetlen. De a rend mindig a rendetlenségből nő ki, és én végtelenül hálás vagyok ezért az elmúlt pár hónapért, ha mégoly feldúlt volt is lelkileg és fizikailag egyaránt, mert végre kezdem látni, hogy mit akarok, illetve hogy mit nem akarok. Látni, hogy mi és hol csúszott félre és megbocsátani a mulasztásokat. És felemelni a szememet a földről az Égre.
2018. január 1., hétfő
Évértékelés helyett...
Hetek, hónapok óta fogalmazom. És változtatom a fogalmazást, mert változik az elképzelésem. Még most sincs teljesen kész, de az évvége - éveleje jó alkalom, hogy megosszam mindenkivel azokat a gondolatokat, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatnak. Kezdem az elején.
MAJDNEM ABBAHAGYTAM!!!!! Így, csupa nagybetűvel!
Nyolcadik éve csináltuk a gazdálkodást, és besokalltunk. Nem egyszerűen csak meguntuk, nem! Megpróbálom elmagyarázni a megérthetetlent. Mert még számunkra is az.
Kb nyolc éve kezdtem el a gazdálkodást. Pár kecskével, állatkával. Összevissza istállókkal. Tapasztalat és tudás nélkül. Nem voltak rosszak a sajtjaim, de azért a maival nem lehet összehasonlítani. Ma már tudom Domsitz Matyitól, hogy sokszor inkább élményt vásároltak nálam, ami a sajtok ízéhez adódva lelkesedést eredményezett, mert látom, nagyon is látom, hogy bizony egyszerű és nem túl választékos volt a sajtkészletem.
Lassan nőtt a kecskelétszám, bejöttek más állatok is a képbe. Aztán jött egy bumm, amikor Géza elvesztette a munkáját, és úgy döntöttünk - lelkesedésünkben vagy tapasztalatlanságunkban, immár kár lenne elemezni az okokat - hogy maradjon itthon ő is, csináljuk ketten. Nagyon rossz döntés volt. Az egyik legrosszabb, amit életünkben hoztunk. És ezt leginkább azért mondom el, hogy akik még rózsaszín ködben látnák a gazdaéletet, azok is lássák a nemmindigkékeget, ahogy mondani szoktam. Szóval pocsék döntés volt, mind anyagilag, mind energiaügyileg, mind magánéletileg, bár ez az a része, ami nem annyira tartozik a nyilvánosságra. Anyagilag azért, mert bizony idő volt, amíg olyan szintre hoztuk a vállalkozást, ami el tudott tartani minket, lévén nem egy kis családról van szó. És ez nagyon komoly veszteségekkel járt. A harmadik évre már megéltünk, sőt, elég jól éltünk belőle, de az első két évet nyögtük még sokáig. A legfőbb szempont azonban az energia, vagy nevezhetném életerőnek is. Ez az a pont, ami miatt majdnem abbahagytam. Mert hiába minden szépség és jóság és kedvezmény és előny és természetesség, az ember bizony vágyik arra, hogy legyen megállás. Márpedig nem volt. Mert az első két évben kapkodásszerűen meg kellett ragadni minden lehetőséget, ami pénzt hozott. Ugye, milyen profán az élet a mosolygós színfalak mögött?
Mennyire vágytunk arra, hogy csak egy hétig ne kelljen állatokkal, sajttal bíbelődni! Hogy gondolni se kelljen rá! Ha hiszitek, ha nem, amikor néha előfordult, hogy eldőltem délután egy félórás szunyókálásra, félálomban éreztem, hogy jár a kezem a fejés mozdulatával... Mintegy önkéntelen tikk. Nem egyszer, nem kétszer ébredtem erre. Vagy aludtam bele ebbe.
Szóval kétemberes volt a gazdaság, sőt háromemberes, mert már alkalmazottunk is volt, aki besegített - egyedül nem ment volna. És itt jön be csak egy szempillantásig a magánéleti része: egy asszony nem jó, ha a férje főnöke.( Géza pedig - minden jó tulajdonsága mellett is - nem menedzsertipus.) Márpedig itt én voltam a főnök, és ezt nagyon nehéz volt kezelni. Elválasztani a munkát a magánélettől - hiszen annyira át- meg átszőtte az életünket a munka, ami az otthonunkhoz kötődött, hogy gyakorlatilag ez lehetetlenné vált. A harmadik év végén úgy döntöttünk, hogy Géza munkahelyet keres - és talált is szerencsére gyorsan. Ez tehát megoldódni látszott. De nem láttuk előre - és ezt úgy kell érteni, hogy belülről, ebből a túlfeszített idegállapotú, mindenidőtlefoglaló mókuskerékből - egyszerűen nem voltunk képesek átgondolni, hogy amit eddig ketten csináltunk megfeszítve, az most egymagamra marad. És maradt is. A piacok, a gyártás egy része...Pár hónap után már rosszul voltam a sajtforgatás gondolatára is esténként, pedig azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a feszültséget. Lehetett...
Ekkor - némi háttérrosszallásra - megszüntettem pár piacot. Nyilván a bevétel rovására. De ha nem teszem, hát... ebbe nem szeretnék belegondolni.
És dolgoztam, még mindig rengeteget. Jött a nyár, amikor a piacok üresek, de az állatok tejelnek nagyon is, és gyártani kell, etetni kell, de bevétel nincs. Az űrt a csoportok töltötték be, de ez nyilván megint plusz energiát jelentett. Nyár végére már alig volt bennem élet.
Szeptember végén egy kedves, régi ismerős házaspár meghívására Írországba utaztunk, majdnem egy hét nyugalomra. Séták, gyönyörű tájak, némi angol (sajnos azt kellett konstatálnom, hogy míg a sajtokról vígan elcsevegek a magyarul nem beszélő vendégeimmel a piacon, a mindennapi élet témakörhöz hozzá sem tudtam szólni :) - nem baj, legalább látom, hol kell fejlődnöm ) - kettesben Gézával... Csodás volt! El sem tudom mondani, mennyire más volt, mint az elmúlt majdnem nyolc év! Csak az értheti, aki megtapasztalta ezt. Leugrani a mókuskerékről... Tudom, sokakban felmerül, hogy eddig miért nem tettük meg? Megmondom. Az állattartó gazda, mint vállalkozószerű emberke, annyiban különbözik más vállalkozóktól, hogy nem zárhatja kulcsra az istállót, hogy majd jövök egy hét múlva. Nem elég egy raktár, ahova bezárom az árumat, aztán majd folytatom, ha hazaértem. Bizony. A tejelő állat karácsony este és újév reggelén is tejel. És nem érti, hogy most kéne pár nap szünet, aztán majd folytatjuk. És az sem mindegy, kire bízom rá. Nagyon nem. Mert lehet, mire hazaérek, egy lefogyott, koszos, begyulladt tőgyű állományt kapok vissza. Márpedig ezt nem kockáztathatom, hiszen ők a megélhetésem egész évre. Nem egyszerű eset. Próbálkoztam, voltak jószándékú segítségeim, de volt, aki csak ideiglenesen vállalta, volt, aki szerette volna, de nem ment, és vissza kellett mondanom, volt, aki ínhüvelygyulladás miatt maga mondta vissza... Ajj, de sokat őrlödtem akkoriban! És Írországban hoztunk egy döntést: elég volt! Ez így nem mehet tovább!
Az első, finomítatlan gondolat az volt, hogy teljesen abbahgyni mindent. Állást keresni, eladni házat, állatot, eszközöket - mindent felszámolni. Persze, amikor kipihentebben hazaérkeztünk, már nem látszott olyan feketének az égbolt, sőt, itt-ott mintha a nap is átvilágított volna rajta, de ez azért még egy nagyon nyers állapot volt. Nagyon - nagyon nyers. Eladtuk a malackánkat, a másikat levágtuk, eladtuk a libusokat, odaajándékoztuk a tyúkokat-kakaskát. Nem volt már munka, csak a sajt. Ez sem volt kevés, De viselhetőBB volt.
És akkor megértettem, hogy én nem akarok állatok nélkül élni, mert ők az életem szoros részei. Hogy nemcsak végletek vannak. Végre kiláttam a helyzetből, és ráébredtem, mit kell tennem.
Aztán jött a karácsonyi sajttál - mizéria, ami minden nehézsége ellenére igen jól esett! Több, mint ötven sajttál készült karácsony előtt, ráadásul nagyon sokakat el is kellett utasítanom - és ez ráébresztett, hogy igenis ez az én utam. De meg kell találnom a módját, hogy hogyan. Gazdálkodj - okosan! :) Mint a társasjáték, csak itt minden élesben megy. És akkor nyomtam egy újratervezést. Rájöttem, hogy menni fog ez - kicsiben. Két piaccal, helybe jövő vásárlókkal, esetleg kiszállított termékekkel. Kevesebb állattal. Önetetőkkel, önitatókkal. Hogy ne kelljen már este nyolckor azon agyalni a vendégségben, hogy még be kell csukni, meg kell eteteni, meg kell fejni, össze kell szedni, be kell hordani, soroljam? Hogy létezik teljes élet a gazdálkodásban is, csak a mértéket kell beállítani, és eszközöket kell találni - vagy kitalálni hozzá.
Nem tudok állatok nélkül élni. Nem tudok kiskert nélkül élni. Ezek a Teremtés csodái számomra. Maga az élet. A születés, a növekedés csodái. A természet körforgásának csodái. Bevinni a tojást a sütihez. Megfőzni a húst, a zöldséget a családnak. A friss zöldhagymát és a retket a húsvéti sonkához.Kirántani az első cukkinit nyár elején... Nincs az az utazás, nincs az a ruha, játék vagy szórakozás, nincs az a fizetés, amire ezt elcserélném!
És persze a mérték. Amibe belefoglaltatik az egy hét kikapcsolódás valahol. Legfeljebb nem tejelési időszakban.
Kirándulás. Színház. Olvasás. Balaton. Bográcsozás. Barátok. Minden a maga helyén.
Mert ideje van a munkának, és ideje van a pihenésnek. Kell, hogy ideje legyen a munkának! És kell, hogy ideje legyen a pihenésnek!
Egyszerűség. Azt hiszem, megtaláltam a kulcsszót! :)
MAJDNEM ABBAHAGYTAM!!!!! Így, csupa nagybetűvel!
Nyolcadik éve csináltuk a gazdálkodást, és besokalltunk. Nem egyszerűen csak meguntuk, nem! Megpróbálom elmagyarázni a megérthetetlent. Mert még számunkra is az.
Kb nyolc éve kezdtem el a gazdálkodást. Pár kecskével, állatkával. Összevissza istállókkal. Tapasztalat és tudás nélkül. Nem voltak rosszak a sajtjaim, de azért a maival nem lehet összehasonlítani. Ma már tudom Domsitz Matyitól, hogy sokszor inkább élményt vásároltak nálam, ami a sajtok ízéhez adódva lelkesedést eredményezett, mert látom, nagyon is látom, hogy bizony egyszerű és nem túl választékos volt a sajtkészletem.
Lassan nőtt a kecskelétszám, bejöttek más állatok is a képbe. Aztán jött egy bumm, amikor Géza elvesztette a munkáját, és úgy döntöttünk - lelkesedésünkben vagy tapasztalatlanságunkban, immár kár lenne elemezni az okokat - hogy maradjon itthon ő is, csináljuk ketten. Nagyon rossz döntés volt. Az egyik legrosszabb, amit életünkben hoztunk. És ezt leginkább azért mondom el, hogy akik még rózsaszín ködben látnák a gazdaéletet, azok is lássák a nemmindigkékeget, ahogy mondani szoktam. Szóval pocsék döntés volt, mind anyagilag, mind energiaügyileg, mind magánéletileg, bár ez az a része, ami nem annyira tartozik a nyilvánosságra. Anyagilag azért, mert bizony idő volt, amíg olyan szintre hoztuk a vállalkozást, ami el tudott tartani minket, lévén nem egy kis családról van szó. És ez nagyon komoly veszteségekkel járt. A harmadik évre már megéltünk, sőt, elég jól éltünk belőle, de az első két évet nyögtük még sokáig. A legfőbb szempont azonban az energia, vagy nevezhetném életerőnek is. Ez az a pont, ami miatt majdnem abbahagytam. Mert hiába minden szépség és jóság és kedvezmény és előny és természetesség, az ember bizony vágyik arra, hogy legyen megállás. Márpedig nem volt. Mert az első két évben kapkodásszerűen meg kellett ragadni minden lehetőséget, ami pénzt hozott. Ugye, milyen profán az élet a mosolygós színfalak mögött?
Mennyire vágytunk arra, hogy csak egy hétig ne kelljen állatokkal, sajttal bíbelődni! Hogy gondolni se kelljen rá! Ha hiszitek, ha nem, amikor néha előfordult, hogy eldőltem délután egy félórás szunyókálásra, félálomban éreztem, hogy jár a kezem a fejés mozdulatával... Mintegy önkéntelen tikk. Nem egyszer, nem kétszer ébredtem erre. Vagy aludtam bele ebbe.
Szóval kétemberes volt a gazdaság, sőt háromemberes, mert már alkalmazottunk is volt, aki besegített - egyedül nem ment volna. És itt jön be csak egy szempillantásig a magánéleti része: egy asszony nem jó, ha a férje főnöke.( Géza pedig - minden jó tulajdonsága mellett is - nem menedzsertipus.) Márpedig itt én voltam a főnök, és ezt nagyon nehéz volt kezelni. Elválasztani a munkát a magánélettől - hiszen annyira át- meg átszőtte az életünket a munka, ami az otthonunkhoz kötődött, hogy gyakorlatilag ez lehetetlenné vált. A harmadik év végén úgy döntöttünk, hogy Géza munkahelyet keres - és talált is szerencsére gyorsan. Ez tehát megoldódni látszott. De nem láttuk előre - és ezt úgy kell érteni, hogy belülről, ebből a túlfeszített idegállapotú, mindenidőtlefoglaló mókuskerékből - egyszerűen nem voltunk képesek átgondolni, hogy amit eddig ketten csináltunk megfeszítve, az most egymagamra marad. És maradt is. A piacok, a gyártás egy része...Pár hónap után már rosszul voltam a sajtforgatás gondolatára is esténként, pedig azt hittem, hogy már nem lehet fokozni a feszültséget. Lehetett...
Ekkor - némi háttérrosszallásra - megszüntettem pár piacot. Nyilván a bevétel rovására. De ha nem teszem, hát... ebbe nem szeretnék belegondolni.
És dolgoztam, még mindig rengeteget. Jött a nyár, amikor a piacok üresek, de az állatok tejelnek nagyon is, és gyártani kell, etetni kell, de bevétel nincs. Az űrt a csoportok töltötték be, de ez nyilván megint plusz energiát jelentett. Nyár végére már alig volt bennem élet.
Szeptember végén egy kedves, régi ismerős házaspár meghívására Írországba utaztunk, majdnem egy hét nyugalomra. Séták, gyönyörű tájak, némi angol (sajnos azt kellett konstatálnom, hogy míg a sajtokról vígan elcsevegek a magyarul nem beszélő vendégeimmel a piacon, a mindennapi élet témakörhöz hozzá sem tudtam szólni :) - nem baj, legalább látom, hol kell fejlődnöm ) - kettesben Gézával... Csodás volt! El sem tudom mondani, mennyire más volt, mint az elmúlt majdnem nyolc év! Csak az értheti, aki megtapasztalta ezt. Leugrani a mókuskerékről... Tudom, sokakban felmerül, hogy eddig miért nem tettük meg? Megmondom. Az állattartó gazda, mint vállalkozószerű emberke, annyiban különbözik más vállalkozóktól, hogy nem zárhatja kulcsra az istállót, hogy majd jövök egy hét múlva. Nem elég egy raktár, ahova bezárom az árumat, aztán majd folytatom, ha hazaértem. Bizony. A tejelő állat karácsony este és újév reggelén is tejel. És nem érti, hogy most kéne pár nap szünet, aztán majd folytatjuk. És az sem mindegy, kire bízom rá. Nagyon nem. Mert lehet, mire hazaérek, egy lefogyott, koszos, begyulladt tőgyű állományt kapok vissza. Márpedig ezt nem kockáztathatom, hiszen ők a megélhetésem egész évre. Nem egyszerű eset. Próbálkoztam, voltak jószándékú segítségeim, de volt, aki csak ideiglenesen vállalta, volt, aki szerette volna, de nem ment, és vissza kellett mondanom, volt, aki ínhüvelygyulladás miatt maga mondta vissza... Ajj, de sokat őrlödtem akkoriban! És Írországban hoztunk egy döntést: elég volt! Ez így nem mehet tovább!
Az első, finomítatlan gondolat az volt, hogy teljesen abbahgyni mindent. Állást keresni, eladni házat, állatot, eszközöket - mindent felszámolni. Persze, amikor kipihentebben hazaérkeztünk, már nem látszott olyan feketének az égbolt, sőt, itt-ott mintha a nap is átvilágított volna rajta, de ez azért még egy nagyon nyers állapot volt. Nagyon - nagyon nyers. Eladtuk a malackánkat, a másikat levágtuk, eladtuk a libusokat, odaajándékoztuk a tyúkokat-kakaskát. Nem volt már munka, csak a sajt. Ez sem volt kevés, De viselhetőBB volt.
És akkor megértettem, hogy én nem akarok állatok nélkül élni, mert ők az életem szoros részei. Hogy nemcsak végletek vannak. Végre kiláttam a helyzetből, és ráébredtem, mit kell tennem.
Aztán jött a karácsonyi sajttál - mizéria, ami minden nehézsége ellenére igen jól esett! Több, mint ötven sajttál készült karácsony előtt, ráadásul nagyon sokakat el is kellett utasítanom - és ez ráébresztett, hogy igenis ez az én utam. De meg kell találnom a módját, hogy hogyan. Gazdálkodj - okosan! :) Mint a társasjáték, csak itt minden élesben megy. És akkor nyomtam egy újratervezést. Rájöttem, hogy menni fog ez - kicsiben. Két piaccal, helybe jövő vásárlókkal, esetleg kiszállított termékekkel. Kevesebb állattal. Önetetőkkel, önitatókkal. Hogy ne kelljen már este nyolckor azon agyalni a vendégségben, hogy még be kell csukni, meg kell eteteni, meg kell fejni, össze kell szedni, be kell hordani, soroljam? Hogy létezik teljes élet a gazdálkodásban is, csak a mértéket kell beállítani, és eszközöket kell találni - vagy kitalálni hozzá.
Nem tudok állatok nélkül élni. Nem tudok kiskert nélkül élni. Ezek a Teremtés csodái számomra. Maga az élet. A születés, a növekedés csodái. A természet körforgásának csodái. Bevinni a tojást a sütihez. Megfőzni a húst, a zöldséget a családnak. A friss zöldhagymát és a retket a húsvéti sonkához.Kirántani az első cukkinit nyár elején... Nincs az az utazás, nincs az a ruha, játék vagy szórakozás, nincs az a fizetés, amire ezt elcserélném!
És persze a mérték. Amibe belefoglaltatik az egy hét kikapcsolódás valahol. Legfeljebb nem tejelési időszakban.
Kirándulás. Színház. Olvasás. Balaton. Bográcsozás. Barátok. Minden a maga helyén.
Mert ideje van a munkának, és ideje van a pihenésnek. Kell, hogy ideje legyen a munkának! És kell, hogy ideje legyen a pihenésnek!
Egyszerűség. Azt hiszem, megtaláltam a kulcsszót! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)