Piac? Piac!

A gazdálkodás egyik sarkalatos - nagyon sarkalatos - pontja a piacozás. Sokan itt adják fel a dolgot, mert  vagy nincs idejük az általuk készített terméket piacra vinni, vagy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, vagy szégyenlik, hogy az ismerősök látják őket árulni - pedig az általuk készített termék jó, megállná a helyét a piacon.
Jól piacozni csak azzal a szemlélettel lehet, ha tudom, hogy érték, amit csinálok. Hogy nem tesz alárendeltté az, hogy értékesítek. Egy silány minőségű, kínai terméket én sem vinnék piacra, mert másnap visszajön a vevő, és megkérdezi tőlem, hogy miért nem mondtam, hogy ez a cipő "egyszerhasználatos"? De csak ha jó humorú vásárlóról van szó. Ha nincs humora, akkor a fejemhez vágja a "cipőnek eladott tárgyat". És igaza is van.
Piacozni csak úgy szabad, ha hiszek a termékem értékében. Mert értékes. Értékesíteni - sajnos - sokan tudnak. Kit ne hívtak volna már föl újságtól, hogy vegyen előfizetést, biztosítótól, hogy kössön biztosítást, alapítványtól, hogy támogassa a szegény, vak, béna, leukémiás vagy egyéb gyerekeket - és mellesleg az alapítványt...Mindenkinek tele a hócipője ezekkel az "értékesítésekkel". Sajnos sokan lelkiismeretfurdalás nélkül eladnak bárkinek bármit - én ezért jöttem el a mobiltelefonos cégtől.
Viszont nagy kedvencem a piac! Ez az a hely, ahol a legtöbb visszajelzést kapom arról, hogy a termékem jó. És ez fontos számomra. A minap Géza piacon volt Budapesten, amikor a következő párbeszéd játszódott le közte, és egy kedves hölgy között:
-Jó napot, kívánok, kecskesajt, ismeri?
-Igen, igen, ettem már, de nem szeretem.
-Nem szereti? Miért?
-Túl erős az íze, és büdös is!
-Ez nem az, kóstolja meg!
-Nem, nem köszönöm, nem kérek.
-Kóstolja csak meg, higgyen nekem, nem fogja megbánni! :) (Közben kínálja a sajtfalatot)
-Nem, tényleg nem.
-Csak ezt a falatot! Próbálja ki!
-Na jó, de nem fog megharagudni, hogy ha azt mondom, hogy nem ízlik?
-Nem, nem, de biztos, hogy ízleni fog!
A hölgy megkóstolta a sajtot - és mondanom sem kell a végeredményt. :) És ezek a jelenetek minden piacon megismétlődnek, némi változtatással. A kifogások, hogy a kecskesajt büdös, erős ízű, stb, sokszor egy rossz gyerekkori emlékből származnak - törzsvevőim egy része ebből a "körből való - vagy egy rossz felnőttkori emlékből, ami egy nemtörődöm termelőtől származik, aki nem figyel a tartási, fejési vagy készítési körülményekre, és rövid távon gondolkodik - most eladjam a termékem. Hogy másnap, egy hét múlva, egy hónap múlva az a vevő már messze elkerüli az asztalát, erre nem gondol. Sokat ártanak nekem is ezek a "termelők", és gondolom, nemcsak nekem, hanem az országban szerte található sok-sok, finom és nem büdös sajtot készítő "kollégámnak".
A piac tényleg élmény, habár vannak hátulütői. Ezek egyike pl. az időjárás, a másik a betegség. És van, amikor ez a kettő összekapcsolódik. Mint ma is.
Csütörtök este "lerobbantam", bár akkor még csak a fáradtságnak tudtam be az állapotomat, nem betegségnek. Egy-egy ilyen hétvégi piac megszervezése és lebonyolítása - ki hova megy, mit visz és miben - nem egyszerű feladat, pláne, ha ketten háromfelé kellene menjünk. Aztán péntek délután, a törökbálinti piacon világossá vált számomra, hogy ez bizony nem fáradtság, hanem alighanem tüdőgyulladás. Utoljára kisbabakoromban volt. Sajnos egyrészt addigra már nem rendelt az orvos, másrészt a piac akkor is piac, és meg kell tartani. Utána lehet ágynak dőlni. Mert ez a megélhetés. Szóval a betegség, és ehhez ez a remek idő! Egy egésznapos, országos eső! Pacallá áztunk. Bianka, aki szintén ott volt az édesanyja termékeivel, csinált rólam egy fotót, de azt hiszem, ez nem adja vissza azokat az állapotokat, amiket én láttam a sátorban - minden csupa víz volt, még a sátor közepén is. A sajtot letakartam nejlonnal, de a szappant el kellett raknom, a terítő tocsogott, a cipőmben ebihalak úszkáltak a lábom alatt, és csak azért nem fagytam meg, mert a "szomszéd" húsárus,Karcsi, akit Törökbálintról ismerek, kölcsönadta a kabátját.
Íme a piac:)

Istálló épül - épülget :)

Tavaly megálmodtunk egy istállót, amire aztán pályáztunk, de az előfinanszírozás hiányában végül nem valósult meg. De a siránkozás nem az én műfajom, habár akkor nagyon bántott a dolog - és elkezdtük felépíteni majdnem ugyanazt, de fából. Önerőből. Már majdnem áll teljesen. Önerőből építeni többféleképpen lehet. Mi azt választottuk - magad, uram, ha szolgád nincsen - hogy minden egyes deszkát kézbe véve lecsiszoljuk, lefestjük, felszögeljük. Nem gondoltam, hogy ez ekkora munka lesz, július óta csináljuk :) Hát, nem vagyunk sem ácsok, sem kőművesek, meglátszik, hogy nem szakember készíti, biztosan nem kapnánk mestervizsgát egy szakiskolában - de a mienk. Mekkora öröm, amikor egy-egy szakasz vagy munkafolyamat elkészül! Mindig eszembe jut az ól, amit a nagyapám épített anno nekünk - aminek a bontásáról írtam is - hát, ez az istálló kicsit hasonló lesz ahhoz, már ami a megítélését illeti. Mert a munka kivitelezése nem olyan szakszerű, mint nagyapám estében volt :) De hát ő kőműves volt, amellett mindenhez értett, mi meg...nos, nem vagyunk azok. De az épülő istállónkat nagyon szépnek látjuk. :)
Amikor elkészültünk egy résszel, ami eredetileg a tyúkoknak lett szánva, bementem - hát, még lakni is szívesen laknék benne, olyan szép!
Az utolsó eső előtti napon, amikor a deszkákat festettem, ezt láttam :) :

Mire jó a polcos szekrény a padlásról?

Férjuram 14 éve dolgozott egy multinál vezetőként. De mint minden vezetőnek, neki is volt vezetője. Új. És ahogy az lenni szokott sokszor, a hiányzó szakértelmet nem pótolni akarta az illető saját magánál, hanem inkább kirugdosta azokat, akik nálánál jobban értettek a dolgokhoz - így nem tűnt fel a saját hiányossága másoknak. Különösen, mert a közvetlen főnöke a sógora volt. Aki szintén hasonlóképpen cselekedett anno.
És hát valamiből élni kell, így aztán belefogtunk egy bővítésbe, ami a sajt- és szappandolgot illeti. Nyáron ugyanis uborkaszezon van az állásajánlatokban, de az embernek élnie kell akkor is. Június volt.
 Szóval, elkezdtem számolni. arra jutottam, hogy ha a hét minden napján csinálok szappant azokban a dobozokban és formákban, amivel eddig dolgoztam, akkor majdnem megélnénk valahogy. Persze ebben még nincs benne a piac, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz. Egyelőre e gyártás a kérdés. Elfilozofálgattam a dolgon, mivel a három szappanadagom, amit készíteni szoktam (két fiók és néhány szilikonforma) megtöltése több, mint fél napot vesz igénybe - hát ez nem látszott járható útnak. Akkor mit csináljak? Felmerült, hogy asztalossal csináltatni kéne még ekkora formákat, mint a fiókom. Na, az aztán szép lehetett volna. Már nem fél napom megy el, mire megtöltöm mindet, hanem a 24 órából akár 32 is. egyszóval lehetetlennek tűnt. Ráadásul anyagilag sem volt megvalósítható. Na, gondoltam, felmegyek a padlásra, annyi minden van ott. És lőn. ÉS IGEN! MEGTALÁLTAM! Egy régi gyerekszobapolcunk, amit majd 20 éve csináltattunk. Amikor megláttam, azonnal tudtam, hogy ő az. Megmértem, osztottam, szoroztam a mennyiségeket, és igeeeeen! Mivel kivehetők a polcai, így magamnak állítom be, hogy több, különböző szappant akarok csinálni, vagy egy nagyot. Ma már használatba is vettem. Íme az eredmény:

Beletettem az egyik régi dobozomat - csak az összehasonlítás kedvéért :)
A kép magáért beszél :)

Legyek, pókok, darazsak!!!

Amikor elkezdtem írni a blogot, eleinte automatikusan azokat az eseményeket írtam meg, amelyek tetszettek, örömet okoztak vagy viccesek voltak. Aztán valaki írt nekem egy olyan e-mailt, amelytől rádöbbentem: becsapom azokat, akik a gazdálkodásról akarnak olvasni élőben. Merthogy nem mindig kék az ég, nem mindig orgonaillat lengedezi be a tájat, nem mindig zöld a fű és nem mindig van ideális 22C fok. És elkezdtem írni azt is, ami nem ideális. Persze nagyon nehéz a nehézségeket az én tollamból is akár nehézségnek látni, mert egyrészt számomra ezek a dolgok nem gondot vagy problémát, hanem megoldandó feladatot jelentenek, izgalmas, érdekes kihívást - másrészt aki csak olvassa a március 15-i bejegyzésemet a hóviharról, az sosem fogja tudni a valóságot, amikor az üvöltő szél- és hóviharban ketten a férjemmel próbáltuk szigetelni az ólat a minden résen beömlő hó elől, és védeni a már megszületett és éppen aznap születő gidákat a hidegtől. Nem fogja tudni, milyen az, hogy nem érzem a lábam, mert már rég elfagyott, de legalább már nem fázik, és nem fogja látni azt a fehér homályt, ami a külvilág, miközben apró szögeket adogat valakinek, aki szintén fehér homályt látva próbálja beverni azokat, hogy a meleg kartonokat odaszögezze a résekbe, amelyek jelenlétéről mindeddig nem is tudtunk...De nem fogja érezni azt a szaunameleget sem, amit az amúgy télen nagyon jó szolgálatot tevő OSB lemezek nyomnak, mint a radiátor, a nyári 42 C fokos melegben. És akkor jönnek a legyek! És a pókok, meg a darazsak. De azok kevésbé zavarnak. Szóval jönnek a legyek. Nyár elején feltettem egy tuti kis szúnyoghálót a fejőállásom ajtajára, mert előrelátóan arra gondoltam, hogy ez majd megvéd a legyektől, azt a néhányat meg majd lecsapom, lelégyirtom, amelyik áttör ezen a dupla rétegű védővonalon. Ez így is ment elég sokáig, majdnem júliusig. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült megakadályoznom a légyinváziót, mert amikor az embernek olyan részein is folyik az izzadság, amelyeket társaságban nem illendő említeni - hát akkor nagyon nem hiányoznak a zümmögő légytömegek, amelyek nemcsak a kecskéket, de a fejőembert is csípik, bosszantják...
 Szóval július volt, amikor a kismacskák úgy döntöttek, hogy birtokba kezdik venni ezt a kertet, a hozzá tartozó ingatlanokkal együtt. És rájöttek, hogy a fejőállásban van egy kis tálka, amelyikbe csurran-cseppen a nagycicáknak egy kis tejecske. Eddig nem is lett volna baj - már ami engem illet, mert a nagycicáknak igenis baj volt, hogy a kicsik elitták előlük a jussukat, holott pedig amúgy is megvolt a napi szopizásuk. A baj ott kezdődött, amikor a kicsik jóllaktak. Ez lett a következménye annak, hogy kicsit körbenéztek az "irodámban", ahogy a férjem nevezi tréfából a fejőállásomat. ("Megkezdted már a rendelést?" ezt szokta kérdezni tőlem, ha kimegyek fejni :) )
Szóval itt a következmény:















És akkor jöttek a legyek...