2013. február 5., kedd

Búcsú a Hársfától


A kerítésünk tövében nőtt egy hársfa. Igazából nem pontos a megfogalmazás, mert már nem nőtt. Régóta nem nőtt. Ami azt illeti, már idős volt. A helybeliek szerint majdnem 150 éves. Hatalmas, félelmetesen gyönyörű, arányos,  tiszteletet parancsoló fa volt. Az árnyéka a házunkig ért, délután az autók nem a tűző napon álltak. Sok-sok madár lakott a lombjai között. Baglyot is láttunk róla elszállni, a kuvik is elücsörgött rajta. A seregélyek innen tettek bolonddá engem nap, mint nap. Egyik évben megtanulták, ahogy a kutyánkat szólongatjuk. "Csibész, Csibész!" Egész nap ezt kiabálták. És rekedten kacagtak, amikor sikerült becsapniuk a kutyát. Tavaly a gólya kelepelése és az ölyv vijjogása volt a sláger. Reggel kiléptem az ajtón, és már fújták is az újonnan megtanult hangokat. És persze remekül mulattak, amikor fejemet tekergetve kerestem a hársfán a gólyát, ölyvet. Az idei év slágere a kiskacsák csipogása. Bármerre megyek a kertben, mindenhol a kiskacsákat hallom csipogni, akik ugye ketten vannak, és egyáltalán nem tudnak a kertben helyet változtatni, mert be vannak zárva egy területre. Ugyanis a kutyák megirigyelték a nekik juttatott sajtmorzsákat, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy hozzáférjenek. sikerült is, így aztán a kiskacsák kisétáltak a megfelelően kitágított lyukon. Őket nem bántották sem a kutyák, sem a cicák, tudják, hogy tilos. amúgy is csak a sajt kellett nekik. Az a három morzsa. 
De elkanyarodtam. Szóval a seregélyek is a hársfáról hozták rám a szívbajt, hogy merre kujtorognak a kacsáim. De egyvalamiben elszúrták: a kiskacsasipogás végére odabiggyesztettek egy trillát. És ezzel elárulták magukat. Nem dőltem be. Most az egyszer. torkukon is akadt a nevetés.
Szóval, ez a hársfa egy impozáns és tiszteletet parancsoló, de vénséges élettér volt. Bizony volt, mert a csütörtökön támadt hirtelen vihar egy lendülettel túlsöpört rajta, és kidöntötte. Előtte két perccel álltam be az autóval a kertbe. Még az előszobában voltam, a kutyákat engedtem be, mert Panka retteg a vihartól. Ahogy beléptem a konyhába, Panna kiabált, hogy kidőlt a hársfa. Neeem, mondom, az nem lehet, a hársfa nem tud kidőlni. Azt hittem, letört belőle. Szaladok ki, és a villámfényben látom, hogy nem látom a hársfát. Keresztben feküdt az úton, holtan. És monumentálisan. Akár egy mamutfenyő, akkora volt. A többi rutinmunka volt - polgármester, tűzoltók - akikre végül is nem volt szükség, mert a polgárőrség és a gyúrói férfiemberek nem egészen egy óra leforgása alatt, az esőben megtisztították az utat. Tízre már tiszta és járható volt. Még le is söpörték. De a hársfánk halott. Szegény most már elfordítva fekszik az árokban, és fájóan üres helyet hagyott maga után. Üres a kert, üres a falu. 







Sokan eljöttek elköszönni tőle, mint egy kedves halotthoz, és küldöttségek mentek a polgármesterhez, hogy ne legyen kiszedve a töve, konzerváljuk valahogy, és tegyünk oda valami emlékművet. Rajtunk nem fog múlni.




Nincsenek megjegyzések: