Valószínűleg nem leszek népszerű azok között, akik elhiszik Disney-nek azokat a sziruptól csöpögő, antropomorf állatmeséket, amiket produkál, és azok között sem, akik halkan a fülembe súgják: igazából az állatok vannak itthon, és mi vagyunk a betolakodók...
Az elmúlt hetekben megint összeakadtam egy Disney-szökevénnyel. Szerencsére elég ritka dolog, de előfordul. Amikor arról beszéltem neki, hogy van egy nevelőpálcám, és hogy bizony oda kell néha csapni a kecskéknek ahhoz, hogy tudják a hánymétert, soha többet nem szólt hozzám. Mert szegény kecske. És az állatokat szeretni kell! És ez igaz is.
Csakhogy a szeretet nem azonos azzal a szirupos kedvességgel, ami a filmekből árad. A szeretet határt szab, korlátokat állít a kapcsolat állandósága és biztonsága érdekében. Nem pedig ölelget, puszilgat, aztán otthagy, ha az érzelmek elmúlnak.
Az állatokhoz az állatok nyelvén kell beszélni. Mi számukra az élet, a kapcsolat és a biztonság? Ez az, amit tudni kell ahhoz, hogy az ember Gazda legyen, és ne tulajdonos. Egy kis etológia:
Az állatok hierarchiában élnek fajtársaikkal. Akár csapatban, akár magányosan. De most vegyük a kecskéket, mint példaállatokat. Csak mert ők a kedvenceim. :)
Ha ketten ugyanazt a zamatos fűszálat nézték ki maguknak - és tuti, hogy így van - akkor bizony összeöklelőznek. Olyan alaposan, hogy elszállnánk, mint a győzelmi zászló, ha nekünk jönnének ugyanolyan erővel. De ők csak továbbsétálnak utána. Vagy a lovak. Olyanokat rúgnak egymásba játékból, amitől egy ember nyomban szörnyethalna. Láttam. Aztán vígan továbbügetnek a legelőn. Számukra a testi "fenyítés" egyfajta beszéd, egyfajta kifejezése annak, amit el akarnak érni, és aminek valaki az útjában áll. Nem megalázó, nem ciki, nem fáj - olyan, mint amikor mi azt mondjuk: "Hé, haver! Menj már arrébb egy kicsit!" Persze, van, amikor komolyabb, akkor azt fejezi ki: "Haragszom, hogy ezt tetted!" És értik.
Az ember számára a verés megalázó. Azt jelenti "Azt csinálom, amit én akarok, mert erősebb vagyok nálad". És ez kiszámíthatatlan lehetőségeket hordoz számunkra.
Isten az embert személynek és egyenlőnek teremtette. De az állatokat nem. Csodálatos, gyönyörködtető teremtmények, lenyűgöző a változatosságuk, a természetük, a létezésük öröme, de nem személyek. Még akkor sem, ha a kedvenc kutyánk mármár a családhoz tartozik, és a tyúkokat, nyulakat, minden állatunkat viccesen örökbe fogadva úgy neveztük őket: Baranyi Tyúkok, Baranyi Nyulak, Baranyi Csibész, Baranyi Panka, stb, stb, stb...
Ahhoz, hogy Gazda légy, és ne GAZda, biztonságot és kiszámíthatóságot kell adni az állatoknak. És bármilyen hihetetlen is, de az állatok akkor érzik magukat biztonságban melletted, ha erősebb vagy náluk.
Számukra ez azt jelenti:
"Ő képes engem megvédeni. Számíthatok rá! Örülök, hogy ő a gazdám!"
Reggel egyedül voltam az állatoknál, mert Géza piacra ment. Már önmagában ez egy macerásabb dolog - még így, fejés nélkül is - mert amennyi idő Rómeót kitakarítani, még egyszer annyi a többi állatkánk megetetése, reggeli ellátása. Így aztán Gézával egyszerre végzünk - ő Rómeózik, én többizek. Csakhogy most 6 db box is volt pluszban, akiket egyesével el kell látni vízzel, szénával, simogatással és biztatással. Petra kicsije jól van, kicsit túl jól is, mert kiszökött a boxból, át a szomszéd gidákhoz, amit a szomszéd mama viszont nem vett jó néven - gyorsan megpróbálta kipenderíteni a kis betolakodót. Szerencsére a lányok észrevették és helyére tették a csavargó gidát. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ez már délben történt. A reggel pedig még éppcsak elindult, máris izgalmassá vált, amikor Tarka magzatvize épp a szemem láttára távozott sietve. Ezzel nem is volt gond, Tarka gyakorlott anyuka, miután kapott egy simogatást és pár biztató szót, elvonult az istálló szabadon maradt részébe, hogy világra hozza a pocakja tartalmát. Én meg mentem a dolgom után, néha odapislogtam, hogy mi újság. Láttam, hogy Tarka fekszik, már látszott a gida eleje, hogy tarka lesz, mint a mamája. Aztán a következő kanyarnál már állt a kecskemama, előtte pedig egy cuki fekete-fehér gida feküdt, majdnem tisztára nyalva. Már szinte azonnal lábra is állt. Épp kezdtem csodálkozni, hogy ekkora pocakból csak egy gida lett, amikor Tarka újra lefeküdt erőlködve. Jó, gondoltam szerencse, hogy még nem vittem be a boxba, nem zavartam meg. Tarka felállt egyszer csak, és a földön nem volt semmi. Viszont hátul kilógott belőle egy pár lábacska. Ránéztem - jó, egy pár lábacska, majd jön a többi. Hééééé, ennek a pár lábacskának a körmei felfelé állnak, és nincs hozzá tartozó fejecske!!!!!! Megállt bennem az ütő! Faros, de nem is farral jön, mint az eddigi farosaim, mert azokat az ép burok miatt még egész könnyen ki lehetett szedni, hanem lábbal. Azaz már szétszakadt a burok! Jó ég, él egyáltalán még ez a gida?! Ilyen gondolatok perdültek át az agyamon, miközben már oda is léptem a szülő mamához, és kicsit meghúzgáltam a lábacskákat óvatosan, hogy stimuláljam a fájás beindulását. Másodikra sikerült, Tarka lefeküdt nyögve, én meg - a tavalyi állatorvosi biztatás visszacsengésével a fülemben - nekiálltam óvatosan, de határozottan húzni a kicsit. Gyorsan kellett cselekednem, mert a kihúzáskor a köldökzsinór elszakad, a kicsi feje még bent van, és ha nem kap levegőt, megfullad. Szerencsém volt, egy kis elakadása volt a fejecskéjének, de egy másodperc múlva kiakadt, és kicsusszant a gida. Kis hörgés, prüszkölés - azonnal töröltem az orrát-száját, és a mamája is rögtön azt nyalta - és már levegőhöz is jutott a pici. Huuuuuhhhhhh! Ekkorát sóhajtottam, amikor láttam, hogy él és megtartja a fejét! :) Hatalmas és gyönyörű, tarka gida lett.
Megint győzött az élet :)
