A héten szerdán bevetésen volt a Gyúróikecske állatsereglete. Egy érdi óvodás csoport jött látogatóba a szülők kíséretében. A gyerekek nagyon bátrak voltak, és mindenféle állat nagy sikert aratott. :)
Megnézték a libust, aki méltóan hírnevéhez, megpróbált egyenként végezni áldozataival, de csak kinevették. A kakas bátortalan volt, ő még most debütált először. A nyuszik nagy sikert arattak, de hát ezt a selymes bundájukkal és a sok kicsi nyuszival előre borítékolni lehetett. Többek nagy kedvence volt a malacka szép rózsaszín színével.
A következő állomás a kecskék voltak, sokan már alig tudták kivárni, amíg odajutnak. Megjegyzem, a kecskék is alig várták a gyerekeket, kivéve Kistarkát, akinek pillanatnyilag egyedül van gidája, így csak ő tud reprezentálni. Barka szeret szerepelni, de ilyenkor Kistarka a rémülettől félholtan keresi a gidát. Igazából akár sajnálhatnánk is, ha nem játszaná ezt naponta többször, ugyanis a kis Barkát egyáltalán nem érdekli a kedves mama aggodalma. Sokszor az anyja végigjárja ordítva az udvart a gida után, miközben az az árnyékos ólban fekve, a deszka rései közt figyeli, amint szülőanyja épp aggodalomtól reszketve kutatja őt. Fogadok, hogy jókat kacag magában...
Még Balambérnak is kijutotta dédelgetésből, pedig nem kifejezetten egy óriás bakkecskét választana az ember általában kedvencnek...
És hát tegyük hozzá, hogy a kecskék várakozása is teljes mértékben beteljesült, mert a gyerekek - felfedezvén, hogy a kecskék erőst szeretik a libatop nevű gyomnövényt, félig kigyomlálták a belső kertet, amíg a kecskéket torkig nem lakatták libatoppal. Legalább tíz kisgyerek hordta szorgalmasan nekik a zöldet, de nem unták meg. A kecskék. A gyerekek egy idő után igen, és akkor lementek cseresznyézni. De előreszaladtam picit, mert a kecskék és a cseresznye közt foglalt helyet Saciaboci, aki többszörös bocipuszival köszönte meg hódolói tetszésnyilvánításait. Abszolút primadonna lelkialkat (testileg nem annyira :) ). Rómeó távolabbról utálkozva szemlélte a hódolói megnyilvánulásokat, de szerintem csak savanyú volt a szőlő...Ezt abból is gondolom, mert másnap, csütörtökön eljött egy gyúrói gyerektábor hozzánk, vegyes korosztály, és Rómeó előbb ért a kerítéshez, mert Saci a trágyadombon épp azt játszotta, hogy ő Kakas, így több időbe tellett, amíg tudatosult benne az újabb rajongói csoport. Viszont ő tényleg nagyon emberszerető jószágocska , nincsenek hangulatingadozásai :) A gyerekek az állatozás és egy gyors kézmosás után még sajtot is kóstoltak - szüleikkel együtt a diófa alatt, így mindenki teljes elégedettséggel hagyta el a terepet. ( egy kislányt kivéve, aki elvesztette az alvósnyusziját, de szerencsére két nap múlva meglett a kocsiban...:) ) Minden jó, ha jó a vége!
A mai nap két élménnyel gazdagított, egy viccessel és egy olyannal, amit nem frissiben osztok meg, mert át kell gondolnom, hogy is szeretném pozitívan szemlélni.
A viccesen nincs mit átgondolni, csak megosztani egy jóízű nevetés ígéretével.
Két lányom a mai nap egyszerre jött haza az osztálykirándulásról, ezért Géza elment értük Pestre. Így aztán nekem maradtak az állatok is és a fejés is. no meg a rekkenő hőség.
Történt pedig, hogy az amúgy aránylag szelíd pulykakakas úgy döntött, hogy móresre tanítja az egy hete hozzánk került rendes kakast. A szomszédasszonyom - talán nem mindenki tudja - tojással foglalkozik, ezért van egy pár tyúkja, némelyek épp a hátsó kerítésnél. Kiszúrta ám ezt a kakasom, és ott billegette magát a kerítésnél, próbálva közel kerülni a tyúkokhoz. Ezt az alkalmat használta ki a pulykakakas, hogy jól leossza. Kergetőztek a ló udvarában, az én kakasom menekülőre vette, a pulykakaks (aki szintén az enyém), üldözte nevelési célzattal. Már épp befejeztem a dolgom, hát gondoltam, épp ideje nekik is nyugovóra térni, ezért fogtam a kisebbik gereblyét ( a gereblyék sokszor szerephez jutnak az állatokkal való viszonyomban :) ), és bementem a ló-boci udvarba, hogy kihajtsam a két delikvenst onnan aludni. Megyek befelé a gereblyével, mire is Rómeó érdeklődve felnéz a szénázásból - "eksön van" :) És a nyomomba eredt. Na, ezt már Saciaboci sem nézte tétlenül, mert ahol ennyien vannak, ott valami érdekes történik, így hát Rómeó nyomába szegődött. A dolog a következőképpen nézett ki. A két kakas érzékelte a rosszallásomat a viselkedésüket illetően, és elkezdtek menekülni. Elöl az én kakasom, mögötte a pulykakakas. Utánuk én sisegve a gereblyével, hogy kihajtsam őket. Az én nyomomban pedig Rómeó, fejét lehajtva, érdeklődve, őt pedig Saci követte. Mivel a kakas körbe-körbe rohant a bekerített részben, így egy darabig ebben a felállásban mentünk körbe-körbe. Elöl a kakas, utána a pulyka, mögöttük én a gereblyével, majd Rómeó, és végül Saci. Közben azon járt az eszem, hogy ha ezt valaki a hátsó utcából végignézi, egészen biztosan azt fogja gondolni rólam, hogy ennek a Baranyinénak nincs ki minden kereke, de ez ragályos lehet emberről állatra is, mert az állatainak is elment az esze...
Szóval tettünk pár kört, amikor kísérőim megunták a körözést, és megálltak a kapunál, hogy immár nézőként szemlélve az eseményeket, jókat röhögjenek rajtam. Az én kakasom pedig még mindig nem vette a lapot, hogy ki kéne hussania a kerítés alatt a helyére. Viszont egy újabb körnél elvétette egy méterrel a kanyart, és ezért épp nekiment volna Sacinak, aki egy laza fejmozdulattal a kerítés felé terelte a gyagya kakast, akinek végre leesett a menekülési útvonal, és kihussant végre. Gyorsan megköszöntem Sacinak a közreműködést, és mentem volna kifelé a kakasok után, amikor is Saci úgy gondolta, hogy ideje learatni a segítsége babérjait, és nekiállt kifelé nyomni a kaput fejjel, amit én éppen befelé nyomtam. Nos, én nyertem...Végül otthagytam a csalódott bocit, és a kakasok nyomába eredtem. Most mindhárman a legénylakásba mentek be, így a pulykakakast be tudtam terelni az ólba, ott nyakon csíptem és visszavittem a kecskék kertjébe a családjához. A kakast aztán becsuktam a helyére, és végül rácsuktam a gúnárt is, így végül rend lett.
Gézának a könnye potyogott a kacagástól, ahogy elképzelte a történteket...:)
Hát igen, sokszor látjuk, tapasztaljuk ezt a feliratot a kedvenc mosóporunktól kezdve az összes bolti cikken keresztül mindenfélén.
De most nem árucikkről szeretnék beszámolni, hanem a heti eseményekről.
Először is egy úúúúj - kisgida. :)
Hétfőn született a kislány, le is fotóztam, de csak most értem oda, hogy bevezessem a társaságba.
A neve Barka lett, az apukája, BAlambér és az anyukája, kistaRKA után. Jól átvert engem ez a kecske. Először is úgy indult, hogy teljesen illegális módon kitőgyelt. Aztán pocakot növesztett. Aztán egyre nagyobb tőgyet, hogy már lépni is alig tudott tőle. Akkor megvizsgáltam a pocakját, de nem találtam benne a gidát. Pedig a rendszer szerint már esedékes kellett legyen az ellés. Azután vártam. Aztán majd két hét után megint megvizsgáltam, és egyetlen hajszálnyi jel után megint úgy gondoltam, hogy gida egy szál se, álvemhesség - és megfejtem. Reggel. Aztán este is. És reggelre a kert közepén ácsorgott egy bamba gida magában, mama nélkül, és nem értette. Gyorsan kerestük a hozzá tartozó mamát, meg is leltük Kistarka személyében, aki maga is csodálkozva figyelte az események ilyetén alakulását. Betettük a boxba őket, és kicsit arra számítottam, hogy a mamája nem fogja engedni szopni, de szerencsére - és minden csodálkozása ellenére Kistarka jó mamának bizonyult, és azonnal hagyta a szopást. Olyannyira, hogy már a kicsi rájár mind a két felére a tőgyének, így megkímélve engem a rendszeres fejéstől. Egyelőre. :)
Most még Propit várjuk, aki szintén illegális vemhes, és pocakosodik...
Aztán hét közepére kaptunk egy gyönyörű szép kakast, így a baromfiól pillanatnyilag legénylakássá avanzsálódott, lévén egy gúnár és egy kakas lakhelye. Na, úgy is néz ki :)
Csütörtök reggel pedig a következő látvány fogadott reggel, amikor fejéshez botorkáltam fölfelé az ólba, félig csukott szemekkel még.
Még a pulykakakas is kiszökött. Mázli, hogy van ez a kerítés, mert ha nincs, már nem lenne zöld növény a kertemben, csak sok-sok dagadt kecske.
Balambér volt a tettes, a piszok levert egy deszkát (megint), és utat nyitott hű szerelmeinek. Meg magának is, bár ő csak szemlélni tudta a dolgokat, mert meg volt kötve. De a tartása nagyon királyi és méltóságteljes volt szemlélés közben. :)
A legújabb új pedig a lakás átszervezése, mivel a "Gazdálkodom, tehát vagyok" program finisbe kezd érni, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy még ma este felkerül a program leírása a blogra és a FB-ra is, és ezzel kiderül a meglepetés. Addig is őrületbe kergetem a nálunk dolgozó szakembereket a váratlan ötletekkel és változtatásokkal - legalább szép színes lesz az életük :)
Ma elővezette a kispulyákat a mamájuk végre. A lányok jöttek szólni. Bár, ha pontos akarok lenni, akkor azt kéne mondanom, a kispulyák elővezették a mamájukat. Ugyanis a mama nem nagyon akart kibújni a meleg sarokból, de miután a csemetéi olajra léptek és kimentek a kecskékhez meg a papájukhoz, pulykamama is okafogyottnak érezte az üldögélést, és utánuk ment. A kerítés résén át, amit egy előzékeny kecske ütött neki, lelökve egy újabb kerítésdeszkát.
Szóval vonult a család, de nem is akárhogyan. Mert ugye a kecske az egy nagy állat, a pulykacsemete meg roppant pici. Ezért a kecsketanács kirendelt számukra egy védelmezőt, vagy ha úgy tetszik, egy biztonsági őrt. Bogyi lett a kiválasztott. Mindenesetre lelkes odaadottsággal vigyázta egész nap(!) a pulykacsaládot, kifejezetten a gyerekekre kihegyezve. Olyannyira, hogy amikor délután az öcsém kislányait hátravittem megmutatni a meglepetést nekik ( a kispulyákat), Bogyika ott feküdt a pulykamama mellett, és az egyik Kispulya az ő(!) hasa alól szaladt ki, amikor a pulykamama feltápászkodva hívogatni kezdte a gyerekeit. Aztán követte őket tovább az udvarban, amerre mentek. És mindig a kicsiket! Elzavarta Emmát, aki kíváncsian végigszaglászta a pici kis tollas-labdákat, és aggódva tekingetett széjjel, hogy merre gurguláznak éppen védencei. Hát még ilyet nem is láttam!
Sajnos a telefonom nem volt kint, de holnap megpróbálok fotót készíteni róluk. Most csak egy fészkenülős-túróevős fotóm van a családról, akik egyből nagycsaládosok lettek, mert 5 pici született. Igaz, életben csak 4 maradt, de azok köszönik szépen megvannak. Pláne mert nagy és erős védelmezőjük, Bogyika, vigyázza minden lépésüket. :)
Ma reggel a lányok mentek ki fejni, és szaladtak be a hírrel - megszülettek a pulyák! Igaz, azt nem tudjuk, hányan vannak, mert a hidegre való tekintettel a pulykamama továbbra is a sarokban gubbasztott a kicsiken, pulykapapa meg előtte járőrözött, és alig tudtam ezért lefotózni a mamát a sarokban. De azért végül sikerült. Nem túl jó kép, de az egyik kis pulya látszik, amint kandikál kifelé a mama hasa alól kíváncsian. :)
Remélem, hamarosan le tudom fotózni a teljes családot :)
A másik új hír Döncike, a malac. Kicsi, rózsaszín és gömböc. Nagyon cuki. Egyelőre még bent lakik az ólban, nincs kész a kifutója, de nem is baj, mert hideg is van meg sár, meg hideg és sár is, na meg hideg és sár, úgyhogy egy darabig még odabent lesz. Legalább megbarátkozik az ittléttel Az étvágya remek, szokás szerint eszi a savót kenyérrel, meg némi zöldet. Feltornyozta a szalmaágyat már a sarokban, úgyhogy ma reggel már onnan bújt elő - paplanos ágya van :), kényelmes, meleg és puha. Már nem fél tőlünk, tudja, hogy mi vagyunk minden jónak a forrása.
Ma a boci haszontalankodott egy alaposat. Leszaggatta a kerítésdeszkát a kecskék felől, és átment a kecskékhez. Akik ész nélkül menekültek előle. Meg is mámorosodott a dicsőségtől, rohangált a kecskék után, istállóba be, istállóból ki...Géza megpróbálta rávenni, hogy bújjon vissza a kerítésen, de ezzel az erővel a pisai ferde tornyot is megpróbálhatta volna áttuszkolni :). Azért van súlya, ereje és akarata már a "kis"Sacinak. Nem ment. Akkor hoztunk kötőféket, nyakába vetettük, amíg ,megállt inni, és körbe átvezettük a helyére. Na ja. Mire Panna odaért a kerítéslyukhoz, nehogy újra átbújjon, már újra odaát volt. Kezdhettük elölről. Kötőfék, Géza húzta, ő meg nem ment. Akkor jöttem én, és hátulról tuszkolva ketten végül visszatoloncoltuk a gézengúz határátlépőt, és be is zártuk az óljába egy nagy adag széna barátságos, ám hallgatag társaságában. Most csend van, csak a kalapácsütések zaja hallatszik, ahogy Géza reparálja a kerítést. :)
A kimondott szónak hatalma van. Nagyon nem mindegy, mit mondunk ki.
Ma többedszer - mondhatni sokadszor - találkoztam ezzel a kijelentéssel: konkurencia. Sokan ismernek minket, tudják, hogy kecskézünk, sajtozunk. Nagyon kedvesen figyelmeztetnek mostanában - vigyázzatok, mert van konkurencia. Tudom, hogy jót akarnak, és szívet melengető, hogy a sajátjukként, a falu belső értékeként vigyáznak ránk, de van egy másik oldala is ennek. Mégpedig a Gazdaság. Amiről annyit írok, írtam és írni fogok.
Nemrégen a faluba költözött egy család, és vettek huszonsok kecskét, anyuka pedig - állítólag, mert mindezt csak hallomásból tudom - elkezdett egy sajtkészítő tanfolyamot végezni. Konkurencia - mondták többen jóakaratúlag. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor kimondják ezt a szót, ellenséget képeznek nekem. Mert a konkurencia nem barát. Vetélytárs. Ellenfél. Aki az én pozíciómra pályázik. Akinél erősebbnek kell lennem. Brrrrr....
Nekem is lassan esett le. Elragadott a szó hatalma, habár érzetem rögtön, hogy valami nem stimmel. Aztán leesett.
Nem konkurencia. Hanem egy újabb magyar család, aki gazdálkodik. Éljen!
Az én megélhetésem nincs Gyúróhoz kötve. Szép lenne és kényelmes nagyon, ha Gyúró el tudna tartani minket, de nem így van. A megélhetésünk nagy része Budapesthez és a vonzáskörzethez tartozik. Ezért nem számít, ha többen vagyunk.
De Gyúró egy gazdafalu volt. Azelőtt minden háznál tartottak állatokat és meg is éltek belőle. Igen ám, mondta Géza, de nem volt Auchan, Tesco. Hát, ez csak rajtunk múlik, hogy mit hol veszünk. Nyilván nincs termelői wc papír, tehát kénytelen vagyok boltban venni több más dologgal együtt, de az élelmiszer és a tisztálkodószer köthető termelőkhöz. Vannak pékségek. Vannak piacok. Kézműves kozmetikumokat készítő ügyes asszonyok, lányok. És nem igaz, hogy drága. Mert pl itt van az én szappanom. 500 Ft. Igen, ha összehasonlítom a bolti szappanok(nak nevezett izékkel), akkor drága. De ha azt nézem, hogy egy hónapig elég a zuhanyozásra, és nem kell utána használni testápolót, akkor máris azt mutatja a mérleg, hogy 500 Ft (kecsketejszappan) vs 800 Ft(tusfürdő)+800 Ft (testápoló) Nos?
Szóval van egy újabb család, akik gazdálkodnak itt Gyúrón. És aki gazdálkodik, az rossz ember nem lehet :). Tehát éljen a gazdálkodás, éljenek a kecskék, éljen a konkurencia! :D
Mert nap mint nap annyi minden történik, hogy egyszerűen nem lehet mindent elmesélni...
Pár nappal ezelőtt kint voltam a kecskéknél, és látom ám, hogy Bogyika talált egy nagyobb követ (hogy hogy került oda, rejtély). Egyik oldalán gömbölyű volt, a másik oldala szabálytalan. És Bogyika nekiállt focizni vele. Terelgette, pofozgatta a lábával, lökdöste, rugdosta. Sajnos nem volt nálam a telefonom, így nem tudtam megörökíteni, csak a retinámon, szóval csak elmesélni tudom. De Bogyika nemcsak a kővel tud játszani. Egy másik jelenetet viszont sikerült megörökíteni, amikor a felakasztott lámpával fejelgetett, miután befejezte az abrakolást, én pedig még a kollégát fejtem. Íme:
Petra pedig a bedobott nagy faágakkal birkózott, beleakasztotta a szarvát, és felhajigálta őket a hátára, majd diadalmasan körbenézett, hogy mindenki jól látta-e, amint legyőzte a gonosz Sokágú Villás Faágat.
De mindenkinek van kedvence. Saciaboci például a talicskában látja mindenkori leszámolnivaló ellenfelét. Eleinte, amikor Géza bevitte benne a szénát neki és Rómeónak, elég volt csak egy pillanatra félrefordulnia, amíg a kaput becsukta maga után, addigra repült a talicska szénástul. Most már rutinosabb Géza. Először beviszi Sacikának az abrakot, és amíg azzal elvan a boci az ólban, addig beviszi a szénát nekik. De azért nem hagyja Sacikát mókázás nélkül - minden nap hagy egy icipici szénát a talicskában, és úgy csinál, mintha ott felejtette volna az istálló előtt. Sacika kijön az ólból száját nyalogatva, körbenéz, meglátja ősi ellenségét, a talicskát, már villan is a szeme, és nekifutásból durrrrrr! A talicska repül, a boci boldog - megint leszámolt az ellenséggel. És ugrabugrálva elszalad.
A pulykákkal is van újság. A saját óljukban szerettük volna, ha költenek. Ugye a pulyka nagyon jól elül, hát reméltük, hogy lesz sok-sok édi kis pulyánk újra. Volt is egy-két tojás, de nem igazán foglalkoztak vele. Történt pedig, hogy a kertjük kerítését építettük, így át kellett őket helyezni egy-két napra. a kecskék ólja mellett döntöttünk - ők találnak maguknak elég elhullajtott magot, férget, zöldet a kecskeudvarban. Nem is baj, ha kicsit átkapirgálják, rendbe teszik. Második nap Géza mesélte, hogy a pulykakakas a tyúk hátán gyakorlatozik. Szupi. Harmadnap vissza akartuk tenni őket a helyükre - egyszer csak látjuk ám, hogy három tojás figyel Balambér óljának a legsarkában. Hát gyors meghányásvetés után úgy döntöttünk, a pulykák maradnak. Maradtak is, és hamarosan tíz tojás figyelt az ól sarkában. Egyszer aztán Pulykamama ráült. És kucorgott rajta. Pulykapapa pedig kint kódorgott elárvultan. De hamar visszatért szíve hölgyéhez. Mert valahogy nem esett le neki, hogy ő most már Pulykapapa. És csak ácsorgott szerencsétlenül az asszony mellett. "Mi a baja? Mért nem jön kapirgálni? Mér' fordult föl a világ?"
Pulykamama csak üldögél, kucorog a tojásokon. Pulykapapa meg sértődötten rutrutol. És nem érti. :)
Ma( 2015.04.16) du. a 17.15-kor kezdődő "Kosár"-ban ismétlés smile hangulatjel. Valószínűleg 17.30 után kezdődünk smile hangulatjel. Online is megnézhető, holnaptól a médiatárból kikereshető, 60 napig fent lesz.( http://www.mediaklikk.hu/mediatar/ a "Kosár " április 16. adás)
Hajrá Gyúró! Két termelő és egy séf egy helyről! grin hangulatjel
Pár héttel, hónappal ezelőtt Csepelen jártam, a tízemeletesek közötti főúton. Az egyik ház falán egy óriásplakátról egy kedves fiatal lány mosolygott le a gyanútlanul autózgatókra. A leány egy bolti pénztárnál ült, kezében az épp lehúzni való áruval. Amikor jobban megszemléltem a plakátot, valami ilyesmi feliratot láttam, mintegy az ifjú hölgy gondolatait: "miért csináljam ezt itt ennyiért, amikor külföldön is csinálhatom négyszereséért". Megdöbbentem. Ugyan ki az, aki fel meri vállalni ezt a hirdetést? Az autófolyam azonban továbbhaladt, és mivel nem vagyok nagy városjáró, ez a kérdés bekerült a "tisztázatlan kérdések" mappába archiválásra.
Nemsokra rá egy facebook bejegyzést olvastam, amelyben az illető író arról cikkezett, hogy nem tudott vasárnap két pohár tejfölt vásárolni felháborító módon, de nem baj, mert lejött egy pofa, aki a kezébe nyomott két pohár tejfölt, mivel ő másnap úgyis elhagyja az országot. És jöttek más hőzöngők is, akik mind ezt nyomták, hogy ez az ország itt élhetetlen, pocsék, stb, el kő menni...
Aztán egy másik megosztásban egy intelligensebbnek tűnő ember ugyanezt taglalta, mert itt szerinte az emberek bunkók, kulturálatlanok, meg sem köszönik, amit kapnak, nem veregetik egymás vállát, stb. Konklúzió: ki kell menni külföldre. Ott jobb. Hm.Sőt: HMMM....
Ma pedig mit olvasok az index oldaláról beollózva? Egy kedves, szimpatikus házaspár történetét, akik egy street-food éttermet akartak becsületesen üzemeltetni, ámde a NAV, ÁNTSZ, bürokrácia, stb, jól betett nekik mindenhol, végül eladták jókora veszteséggel. Konklúzió: most külföldre készülnek.
Annakidején, amikor bejöttek az első filmek és reklámok, csináltak egy kísérletet. A film közepén, egyetlen filmkocka erejéig bevágták a filmbe azt a mondatot, hogy "szomjas vagyok". Senki nem vette észre, pláne mivel még nem volt megszokott az átvágás ilyen mértékben. De érdekes módon a film után a büfét megrohanták a szomjasabbnál szomjasabb emberek, miközben máskor semmi ilyesmi jelenség nem volt megfigyelhető. Pont ezt látom a beszúrt mondatokban. A megoldás: külföld.
Valamikor hasonló módon, hasonló rafinériával vette be a török Budát. A lakomára hívott főurak eltávolítása után, szép lassan beszivárogva a várba, egyszer csak vér nélkül kitűzték a félholdas zászlót. Mire az urak visszatértek, oda volt Buda, oda volt az ország.
Nos, nekem gondolatom támadt...Mert Magyarországon az élet TÉNYLEG élhetetlen. TÉNYLEG nagy gond a bürokrácia. TÉNYLEG nem lehet vállalkozni becsületesen.TÉNYLEG keresztbetesznek az embereknek a hivatalokban. TÉNYLEG félelemben és bizonytalanságban élünk. És lehet, hogy nagyon-nagyon megjárom, amiért ezt a bejegyzést közzé teszem. Lehet, hogy a végén én is külföldre kényszerülök. Lehet. De nem biztos. Ha nem maradok egyedül...
Én szeretném hívni a szakembereket - jogászokat, könyvelőket, közgazdászokat, marketingeseket, gazdákat, stb - találjunk ki valamit, amivel ITTHON, a mi élhetetlen törvényeink mellett, a mi megfélemlítő és bürokratikus rendszerünkben élni és dolgozni lehet. Mert csak a káosz és a szétszórtság az, ami bizonytalanságot okoz. Mert hazudik.
Az ember természete olyan, hogy a kisebb feszültség felé hajlik. A kisebb feszültség pedig külföld. Ne gondoljátok, hogy nekem nem fordult meg már sokszor a fejemben, hogy el kéne menni! Ne gondoljátok, hogy kárhoztatom azokat, akik meg is tették, mert igazuk volt: egyedül voltak a káoszban. De tenni kellene azért, hogy ezután ne így legyen! Nem kell elhinnünk, hogy a kudarc az rossz. A kudarc jó, mert tanulhatunk belőle. a kudarc segít a teljesebb és jobb megoldás felfedezésében, csak tovább kell csinálnunk. Nem kell elhinnünk, hogy minden egyszerű, azonnal oldódó, működtethető! Nem kell elhinnünk, hogy rohanni kell, gyorsan kell csinálni, egyszerűen kell csinálni, tökéletesen kell csinálni! A hangsúly a "nem kell elhinnünk"-ön van!
Nézzük meg, hogy ha már ezt a rendszert és törvényi hátteret kényszerítik ránk, akkor mit lehet tenni a túlélésért. ITT. Az emberi faj ezért maradt fenn - mert alkalmazkodott. Mert bundát varrt a hideg ellen, csizmát húzott, megsózta az ételt és megfüstölte, hogy legyen későbbre is...
Ha nem tudunk együtt gondolkodni, szép lassan elveszítjük azokat, akik életképesek az országban. És maradnak a védtelenek és maradnak a gerinctelenek, akik kiszolgálnak bárkit, aki eteti őket.
Nem optimistáknak kell lennünk - úgy tanultuk, hogy ők a boldog hülyék. Akik csak a jót akarják észrevenni és hinni. És nem pesszimistáknak - ők a boldogtalan hülyék, akik mindig csak kárognak vagy siránkoznak. Realistáknak kell lennünk. Látnunk kell, hogy mekkora a baj körülöttünk. Látnunk kell, hogy életveszélyes helyzetben vagyunk és ez csak egyre rosszabb lesz. De meg kell találni a módját annak, hogy éljünk, itt, ezek között a rettenetes körülmények között! Nem hagyhatjuk magukra azokat sem, akiknek esélyük sincs elmenni! És hát mégiscsak ez a mi Hazánk!
Ami rajtam múlik: NEM oda Buda!
Mit főzzek?
Nos, ma nyulat, 'Gyúrói miisvanitthon módra". Nálunk sokszor van "Miisvanitthon módra" készült étel. Egyfelől sokszor nincs időm gondolkodni a vasárnapi ebéden, legfeljebb pénteken, a törökbálinti piacon, amikor is Márti, a szomszédasszonyom tendenciózusan felteszi a kérdést: "Mit fogtok főzni hétvégén?" Ilyenkor kapok esetleg ötletfoszlányokat. Másfelől nem szeretem a kereteket magam körül, szeretek kísérletezni, és van is már annyi tapasztalatom, hogy a kísérletek általában jól süljenek el. Vagy ki.
Úgy döntöttem, megosztom a "Miisvanitthon"recepteket mindenkivel, hátha valaki kedvet kap egy egészséges és finom ebédhez belőle.
A mai ebédünk tehát Nyúl "Miisvanitthon módra".
Kellett hozzá egy darab friss nyuszi darabolva, egy hagyma apróra vágva, két szelet füstölt szalonna kockára vágva, egy káposztával töltött csemegeubi, néhány szem borókabogyó, fehérbors, kb 2dl pezsgő, 15-20 dkg friss sajt(kecskéből jobb lett volna, de most boci volt). És só. Meg zsír. Olvasztva. Bele a hagyma, szalonna, megdinsztelni. Utána bele a sózott hús, rá a paprika, ubi, boróka, bors, sajt és a pezsgő. Felengedni vízzel, aztán csak ülni az ínycsiklandó illatözönben korgó hassal, ám hatalmas fakanállal a kézben, hogy a rajzó családtagokat elkergethessük, amíg az étel elkészül. :)Én sóban-vízben főtt krumplival tálaltam.
A kezdet
Ez az a fázis, amikor rajzani kezdenek a családtagok körülöttünk...
Jönnek a "Gyúrói kabátosok" smile hangulatjel Érlelt kecskesajt fahamu, pirospaprika vagy őrölt zöldfűszer kabátkában, övvel a hasukon smile hangulatjel. (Ez nem látszik a képen, meglepetés, csak a sajt felvágásakor lehet meglátni). Április végétől...
Csütörtökön este levágtuk magunknak az első gidát, fincsi vacsorának. Aznap délután még érkezett egy meglepetés-kenyér Cselikovics Évitől, frissiben a sütőből, így a gidához egyből meg is volt a köret. Még olyan finom, olvadós húst a frissen sült kenyérrel...Mmmmm!
Képek kedvcsinálónak :)
Tegnap délután-este éppen gyártottam a burratáimat, közben énekeltem magamnak, amikor bejött Dia a konyhába, leült a kisszékre, hogy akkor ő most hallgatja az énekemet. A kedvence a Harangok dala ( https://www.youtube.com/watch?v=lYblxfA6uRg) és az István, a királyból Réka. Koppány és István (https://www.youtube.com/watch?v=P-xEHHHCrH4 ) Szeretem ezeket a dalokat én is, és dolgozni énekszó mellett könnyebb, mint ha azon nyögdécselek, hogy jajdebeszakadahátammindjárt...És hát ezek az énekek alkalmat adnak a beszélgetésekre is, amikor az ember lánya elkezd magyart faragni a gyerekéből. Illetve folytatja a magyarfaragást, mert a kezdet az első elringatáskor volt, amikor is a magyar népdalok és gyermekdalok hangzásvilágával, ritmusával a fülében alszik el a gyermekecske, s alakul benne láthatatlanul egy olyan valaki, aki olyan, mint Koppány volt - hűséges és becsületes, mert hiszi, amiért küzd. Olyan, mint István volt - rugalmas és kemény, mert célja van, és az a cél a közérdek, nem a saját kényelme. Olyan, mint a hősök, akik nemcsak szavalták, de élték is, hogy "sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer..." És olyan, mint az anyaföld - ringat, éltet, táplál - és eltakar. Van valami a magyar népdalokban, gyermekdalokban, ami bennem a pusztában vágtató lovak szilajságát, a szélben hajladozó, arany búzamezőt, a kaszáló parasztot és a fürgén szaladó, friss patakot juttatja eszembe. És bízom benne, hogy ahogy a gyerekeim esze egyre jobban rányílik a világra, egyre jobban felismerik majd azt a végtelen sok kulturális értéket, amit az évszázadok halmoztak fel bennünk, nekünk.
Vannak, akik már hallották, hogy van egy vendégünk Amerikából - Elizabeth, aki sajtozni jött hozzám, hozzánk. Elmesélte, hogy a dédnagyszülei magyarok voltak, és Budapesten éltek, egy saját vállalkozásuk volt, jeget szállítottak . Aztán három éven át nem fagyott be a Duna, és a vállalkozás bedőlt, ők pedig kimentek Amerikába. Elizabeth megmutatta a fényképüket, és amikor ránéztem a két idősödő ember arcára, megdöbbentem. "So Hungarian" - Annyira magyar! Ezt mondtam neki, ha jól emlékszem, és tényleg! Sosem láttam őket, mégis a mieink voltak.
Én még a kommunizmusban gyerekeskedtem, nem volt sok lehetőségem megismerkedni Magyarország értékeivel. Később, épp a népdalokon és hősökön keresztül döbbentem rá, hogy magyar vagyok, és ez egy különleges hely a világban. Talán nem a leghálásabb, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb. Szilaj. Céltudatos. Kemény. Önfeláldozó. Termékeny. Ezek a szavak jutnak eszembe, ha a magyarságomra gondolok.
És a gazdaságom. A gazdagságom - no persze nem anyagi értelemben. Erről is beszélgettünk a lányokkal - a mai világ globalizációs törekvéseiről, hogy Magyarország csak felvevő piaccá váljon. Nagyon felháborodtak, amikor megértették, mire megy ki a játék. Dia rakétatámadással fenyegetőzött, Panna nem emlékszem, mivel. Aztán elmagyaráztuk nekik, hogy nem rakéta kell ide, hanem sok gondolkodó magyar. És hogy mi bizony egy rakétatámadás vagyunk a globalizáció ütközetében. A magyar gazda, aki két kezével élelmiszert készít. Ez bizony egy forradalom. Harc a magyarokért. Mert amikor azt írom a blogom bemutatkozásában, hogy vigyázat, fertőző a szemléletem, ezzel harcba hívok másokat is. És hányan, de hányan voltak már itt megnézni minket, a munkánkat, az életünket. És most már közülük is vannak forradalmárok. Remélem, az ő munkájuk és kitartásuk is fertőző lesz - ez bizony forradalom. És szabadságharc.
Március 15. margójára...Mert "Kik szabadon éltek, haltak, szolgaföldben nem nyughatnak..."
Pá-lin-ka smile hangulatjel A legjobb orvosság a magyar embernek smile hangulatjel Biztos mindenki emlékszik még: falusi gyógymódok-ami vérzik, arra leukoplast, ami nem vérzik, arra pálinka. Elizabeth is megjegyezte, szombat este úgy néztem ki, like a ghost, aztán megérkezett a pálinka, és vasárnapra visszatértem a testembe. smile hangulatjel Jutalmul dolgozhatok smile hangulatjel
Egy kis falusi életkép, nemcsak pálinkával :) : Töltött káposztát főztem a hétvégén.
A zuram a lábos fölé hajolva igyekezett minél több illatanyagot magához venni minél rövidebb idő alatt. Egyszercsak megszólal: "Én ezzel fogok inhalálni". És lőn... :)
Az új gidák bemutatkozása minden esetben a reggeli etetés-fejés után történik. Tapasztalatból tudom, hogy előtte nem jó kiengedni őket, mert egyfelől a nagykecskéket is megzavarja, hogy a friss anya újra meg kell vívja a rangsorharcot, másrészt a kicsiket is megzavarja, hogy a mamájuk, akit amúgy is nehezen találnak a lábrengetegben, hirtelen eltűnik valami ismeretlen helyen, ahova nekik tilosazá. Vagyis nem mehetnek be. Korábban próbálkoztam, hogy oké, jöjjenek a gidák is, de mindig káosz lett a vége, és palotaforradalom. A friss anyát meg gidáinak panaszos mekegése kényszeríti, hogy ne a reggelire figyeljen, hanem a kicsiket induljon megkeresni és megmenteni. Szóval senkinek sem jó a dolog, Nekem sem, mert uralnom kell a káoszt. Így aztán etetés után, a bölcs kérődzés idejére marad a bemutatkozás. Még így sem zökkenőmentes, de a végén meglesz a mama :)
Talán vannak, akik emlékeznek a csalódottságunkra, amit a pályázatok kiíróinak lehetetlen feltételkialakítása okozott két évvel ezelőtt, amikor is vissza kellett mondanunk a megnyert pályázatot az előfinanszírozás lehetetlensége miatt.
Nos, a jelenlegi helyzet annyival kedvezőbb, hogy a 2014. januárjában lezárt pályázati kiírásra megint beadtam egy pályázatot, amelynek nyertes határozatát már októberben kézhez is vehettük. :) Szerencsére az eredeti megvalósítási határidőt december 31-ről május 31-re változtatták, így még esély is lett a megvalósulásra.
Szóval a jelenlegi helyzet az, hogy a pályázati munkák elkezdődtek! És ha nem voltam elég hangos, akkor újra elmondom: A PÁLYÁZATI MUNKÁK ELKEZDŐDTEK! JIPPÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!
Na jó, azért le is kell zárulniuk, de ha minden jól megy, és az idő is engedi, egy hónap múlva készen leszünk! De addig még sok a munka, nekem is, mert ki kell alakítani a projekteket, megírni, elkészíteni a szórólapot, nyomdába tenni, és a többi, és a többi...
De most örüljünk a kezdésnek! :D
Pontosan ennyi a ma élő gidáim száma. Akik már nem vonszolják hordóhasukat: Nagyfehér, Tarka, Nyakas, Csucsuka, Kisfehér, Kece és Bogyi. Heten, pedig nem gonoszok. :) Nyakas kisfia, akit halottnak hittünk, de nem volt az, él és remekül van. Sőt, sikerült újra kiszoktatni az istállóba, most már éjszakára is. Igaz, szopni nem engedi a mamája, etetni kell üvegből...Szerencsére már sok a gida kint, így tud kint ugrálni. Legtöbbet a tesójával "játszik", aki jóval nagyobb és erősebb nála, úgyhogy ez csak a tesónak játék, a kis Manómnak nem biztos, de mégis - amikor a tesóka nem figyelt rá, ő kezdte el bizgetni, aztán meg menekült. :) Szóval él, egészséges, jól táplált és szalad, mint egy kis fürge patak. Nyoma sincs a lábában a kezdeti gyengeségnek.
Kisfehér megint hármat ellett, de sajnos a harmadik kicsi tényleg kicsi volt és gyenge, így reggelre ő elhagyta kezdeti pályafutását, és az örök legelőkre távozott. Reméljük, ott a mindig zöld füvön és a napsütésben jól érzi magát :) Szép kis fehér gida volt, sajnálom!
És itt egy kis ugribugri videó a szép tavaszi télvégénkhez :)
Na neeeeem, nem igazából! De mégis. A kis kófic, aki alig élt, reggelre tényleg elég csehül nézett ki, hát behoztuk őt a melegbe. De nem is a meleg a lényeg benne, hanem a rendszeres táplálkozás, amit kint a saját szülőanyja nem biztosított. Mert ugyanis világgá ment a kis csavargó, kimászott az ajtón, annyira pici volt - és amikor visszatettük, az anyja elkezdte ütni, kergetni, nem engedte szopni. Nekem meg menni kellett mindig ki, hogy etetgessem. Na, ez aztán pont hiányzott a napirendemhez! Szóval végül behoztuk. Evett, aludt egy hatalmasat, aztán lábra állt és felfedezőútra indult a konyhában. Illetve előbb még bőségesen meglocsolta a szőnyeget - talán virágnak nézte...Habár annak biztos nem, mert akkor megette volna! Mert kecske. Még ha kicsi is. Szóval most bent van a lakásban, ami elég rossz ötlet, mert nehéz lesz újra kivinni, a tavaszt meg nem szeretném megvárni egy kecskegidával a konyhámban. De az is rossz ötlet lett volna, ha hagyom elpusztulni...Szóval rossz és rossz között... És íme a pici:
Amerre megyek, jön utánam, és ha nem lát, kiabál, mint egy kisbaba. Szóval anya lettem :)
És még egy kép, még a Főnökasszony gidáiról, mert éjfélkor nem tudtam fotózni.
Ja, és Kece ellik éppen, fogadok, hogy ő is éjfélre fog szülni! Amilyen pechem van...
Eltelt egy hét ellések nélkül, a kis Bikfic már kint szaladgál, és őrületbe kergeti szülőanyját, mert soha nincs sehol, ahol a mamája szerint lennie kéne.
Tegnap este - a szobánk átrendezése kellős közepén az összes ablakon egyszerre kopogtatott Dia lányom, hogy menjek gyorsan, mert megellett a Nyakas, az egyik kicsi elpusztult, a másik él. Mentem hát gyorsan, és tényleg megellett a Nyakas, de nem pusztult el a kicsi, csak alig volt benne élet, mert nemigen állt meg a lábán. Szokott ilyen történni, én lábgyengeségnek hívom, a szakneve biztos hangzatos latin, de a lényeg ugyanaz - nem bírja megtartani magát a hátsó lábán. Életre masszíroztam a kicsit, mert a mamája az élő, egészséges kicsijét nyalogatta csak, aki már ott sertepertélt körülötte. Megpróbáltam a tőgyére tenni a mamájának - és láss csudát, akkora ereje volt, mint egy szivattyú. :) Pedig már le akartam csapatni Gézával, hogy ne szenvedjen. De azért lábra nem állt. Beágyaztam a szalmába kicsit, hogy legalább ne fázzon, aztán fél tízkor megint kimentem, mert ez a két gyagya gida nem tanult meg szopni. A mamájuknak - ez tény - vastag, hosszú tőgye van, és ők fent keresgéltek, nem lent, de a lényeg, hogy nem ment. Mivel már ájulásszinten fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy természet-anyánkra bízom őket, és lefeküdtem aludni. Reggel hat után, amikor kimentem, biztosra vettem, hogy a kicsi már nem él. De élt, igaz, nem nagyon, de élt. Tőgyre tettem, szopott, mint a gép megint. A kislány is még mindig gyagya volt, hát őt is megetettem. És lábra állítottam a kis kóficot. És megállt. Na jó, nem stabilan, de megállt. Aztán tett pár lépést. Szuper! Járhatok ki szoptatni három óránként! Este tízkor kellett volna kimennem, de épp sajtban voltam, hát csak éjfélre jutottam ki. A kis család heverészett, és egy másik kis család épp akkor szedte össze magát. Nagyfehér, a főnökasszony, aki egész nap csak készülődött elleni (már én magamban letettem róla, hogy ebből csak reggeli gida lesz), hát gyorsan megellett. Accsudába! Mázli, hogy Bogyi boxa már üres volt, hívtam Gézát, és áthuzigáltuk az újdonsült mamát a boxba, kicsistül. Két leányka született, erősek, egészségesek, lábon állnak, jó kis tömörgyönyör mindkettő :). Egy barna és egy fekete-fehér foltos, de olyan szép, mint ... mint egy kis csodakecskegida! Ezt megtartom, már látom, annyira gyönyörű!
Szóval ezért volt a hallgatás annyira, nem hasvakartam :) Hanem az eccsomógidákat rendezgettem. Ez az egyik legszebb foglalatossága a gazdaéletnek! :)
Ami jól látszik abból, hogy meglehetősen tél van. Pedig egy kecske már van. Igaz, icike-picike, és a mamája legeslegelső csemetéje, de már van. Fiú, de nevet még nem kaphat, azt ki kell érdemelni az első túlélt éjszakával. Másnap elnevezzük.
Reggel, amikor kimentem etetni, láttam a mamáján, hogy ebből bizony csemete lesz. De hogy mikor, az első ellésnél nem egyértelmű. Mindenesetre Gézával rendbe tetettem a kisólat, beszalmázva, beitatózva, tele szénarács - de nem tettem be Bogyikát, mert féltem, hogy az ismeretlen ólra nem jól reagálna, és az ellés vagy a pici megsínyli a dolgot. Így hát csináltam egy búcsúfotót még indulás előtt(Pestre kellett ma mennem), és a lelkére kötöttem, hogy nagyon körültekintő legyen, aztán elhagytam a pályát. Íme a fotó még egyben - sok nem látszik, csak az áhitatos tekintete, ahogy felnéz rám, a Gazdájára. :)
Aztán én elmentem, és dél felé járt már az idő,a mikor is eszembe jutott, hogy 'hűaBogyika'! Rákapcsoltam a hazafelé projektet az autóra, és amikor hazaértem, kilőttem a kocsiból, be átöltözni (odakint bokáig ér a sár szó szerint), és futóra! Először csak hallgatóztam, ahogy átevickéletm a sártengeren, és a szememmel kerestem Bogyit a kecskék között, de sem füllel, sem szemmel nem találatm. Végre elértem az istállót, beléptem, és megpillantottam a tündéri kis apróságot Bogyika alatt, aki már állt, szemmel láthatóan nem értve a helyzetet, de roppantul bosszankodva. Szerencsére tisztára nyalta a kicsit, már szinte száraz volt, és békésen üldögélt a mamája mellett. Bogyika szeretett volna valahol máshol lenni, valamikor máskor, és el is indult, amikor meglátott, de a pici felmekegett, erre Bogyi - mintha pányvával visszarántották volna - visszafordult hozzá, és megszagolta. A kicsi erre vett egy nagy lendületet, és első próbálkozásra felállt, nem esett orra, nem borult fel - kicsit ingadozott ugyan, de állt. És elindult keresgélni, akad-e valami harapnivaló ebben a világban. Csakhogy a mamája nem tudta, hogy itt bizony ő a harapnivaló, és nem nagyon tetszett neki a dolog. Különösen azért, mert a méhlepény épp távozóban lévén, valószínűleg erősebb fájásokat produkált, amitől Bogyi nem volt boldog. A kettő együttes hatása kissé agresszívvá tette - így esett, hogy amikor egy békés, összhangzatos élőképet akartam felvenni videóra az anyáról és gyermekéről, Bogyi kissé elrontotta az idillt, mert átment tyúkba, és kikapirgálta a szalmát a kisgidájával együtt.
Lehet, hogy nem ez volt az első eset, mert a kicsi szó nélkül tűrte, és megpróbált újra lábra kapni a hanyattesésből - úgy látszik, ezt a hanyatteséses műveletet apatikusan ennek a világnak a velejárójaként szemlélte - szóval közbe kellett avatkoznom. De megnyugtatásul elmondhatom, hogy immár a méhlepény eltávozott, a fájások abbamaradtak, és a mama, picijével együtt jól van. Időközben átkerültek a kisólba, amit Bogyika elég rossz néven vett, de majd belejön. A kicsit rá kellett cuppantanunk közös erővel a mamájára, mert az - még tapasztalatlan lévén - nem tudta, hogy a szopás neki is jó, mert megkönnyebbül a tőgye a feszüléstől. Géza lefogta a mamát, én pedig a kicsi szájába dugtam a mamája tőgyét, amit azonnal és mohó cuppogtatás közepette letüdőzött, de végül sikerült a szopás, és egy cuki tejbajusszal hagytuk abba a műveletet. Közben Bogyi is rájött, hogy mire való a gida, és onnantól már nem kapirgálta, hanem csak nyalogatta és finoman böködte. Szóval jelentem, mindenki elégedett, megtanulta a dolgát, és várjuk a reggelt - persze egy késő esti razziát még tartunk náluk, aztán meglátjuk. Elég erősnek látszik a pici, ki is pocakosodott, minden esélye megvan a túlélésre. És íme a család:
...nem túl pozitívan indult az idei elléssorozat :(. Ma reggelre megellett Emma, de alighanem túl korán, mert a kicsi teljesen életképtelenül született, holtan. Szegényt a lányok találták meg reggel, amikor mentek ki a kecskéket etetni. Még vizes volt, de nem élt. Szegény Emma vigasztalhatatlan...persze, azért egy falat almáért (kárpótlásféleképpen) hajlandó egy percre abbahagyni a kiabálást. :) Mert kecske.
...nyílj ki csak egy cseppet..."
Reggeli etetés után, a sok éhenkórász még mindig az ajtóban áll reménykedve - pedig már jóllaktak :). Habár ez a fogalom a kecskék szótárában nem létezik. :)
Ez pedig Kisfehér, az abszolút pocakkirálynő. Minden évben hármasikreket ellik - reméljük, most is így lesz! :)
Megkezdődött a fiatalok Mennyországhoz - azaz a fejőálláshoz - való szoktatása. Ketten hibátlanul betalálnak a fejőállásba a vödrökhöz, de ez a másik kettő csak erőszakkal és csellel vihető be...A maflái :)
Újabb év száguldott el - velünk. Szerencsére nem mondhatom, hogy nélkülünk múlt el az életünk, alaposan meg- és átéltük! Nagyon kemény év volt, az első, a legeslegelső azok közül, amelyekben - reményeink szerint - önállóan el tudjuk tartani magunkat.
Ebben az összegzésben a legelső szó nem lehet másé, mint a háláé. Mert "ez a műsor nem jött volna létre, ha..."...ha nem bízhatunk Isten szeretetében, aki segítségét - mint mindig - a természetre építette, és meghívta a barátainkat, ismerőseinket és nem utolsósorban a családunkat arra, hogy támogassák kezdeti, roskadozó lépéseinket, majd egyengessék erősödő lépteink számára az utat.
Szeretném megmutatni, hogy milyen utat jártunk be, és egy kicsit mesélni arról, hogy mit is éreztünk, gondoltunk aközben, miközben a névtelen hétköznapokat nyűttük, dagasztottuk. Nem magamutogatásból, hanem mert remélhetőleg lesznek, akik bátorságot merítenek abból, amin keresztülmentünk. Sokaknak ma sincs a kezdéshez meg a lottó ötös, így nem támaszkodhatnak másra, mint szorgalmas kezükre, feladatmegoldó eszükre, céltudatos és kitartó szívükre és segítőkész barátaikra - no és az esetleges előttük járókra, akik megosztják velük tapasztalataikat. Akinek pedig nem aktuális, de szívesen végigjárja velünk gondolatban az évet - vagy egyszerűen csak kíváncsi - azoknak szép perceket és áldott, békés új évet kívánok szeretettel! :) Fussunk neki!
JANUÁR:
Valószínűleg nem derült ki akkoriban, de egy viszonylagosan jó adventi vásár után a nagy semmibe hullottunk bele. Kecskesajt híján gyakorlatilag nulla bevétellel kellett megélnünk azt, hogy Isten biztosan gondoskodik majd rólunk valahogyan. A januári bejegyzések nem tükrözik ugyan a szívünk riadt gondolatait, de jól emlékszem rájuk, és arra is, hogy összeszorított foggal nem engedtem a kétségbeesésnek. Pedig de sok lesajnáló pillantásnak, "mértnemhagyjákmárabbaeztabohóckodást" arckifejezésnek lehettem tanúja akkoriban! Az állatok közt viszont béke volt bennünk, helyünk volt köztük. Ők csak a pocakjukat érezték egyre nehezebbnek...
FEBRUÁR:
"A nemzetközi helyzet fokozódik" - mondta volna az elvtárs, ha ismeri a helyzetünket. Szerencsére nem volt köze hozzánk :). A bejegyzéseket látva és visszaemlékezve kezdett a kiút képe kirajzolódni bennünk, a tehénsajt képében. Világos volt, hogy kell valami, amivel pótolni tudjuk a hiányzó bevételt azokban az időkben, amikor a kecskék szünetelnek. Igaz, még sok idő eltelt, amíg Saciaboci színre léphetett, de a kezdeti lépéseket megtettük. Megcsináltam az első tehéntejből készült sajtjaimat. Hát igen, ezek még apró gyermektotyogások :).
Aztán hónap végére megérkeztek a régen várt gidák is :)
MÁRCIUS:
Kétségkívül legnagyobb élménye, és egyben első pénzforgalmi lehetőségünk a Kiskőrösi Agrárexpóra való meghívás volt, amit örömmel és várakozással el is fogadtunk. Emellett ismét megtapasztaltuk barátaink segítségét - Kiskunhalason látott minket vendégül egy éjszakára református hitoktató exkolléganőm és családja, mert szállást nemigen tudtunk volna fizetni magunknak.
A másik élményünk a Képmás magazinban rólunk megjelenő cikk volt. Küldtem egy bemutatkozó írást a szerkesztőségbe - igazából írni szerettem volna - de az sem jött rosszul, amikor végül egy újságíró kopogtatott nálunk, és háromoldalas riportot készített velünk - többkevesebb tévedéssel pontos képet rajzolva a családunkról és a munkánkról. :) Az ÁPRILIS is tartogatott meglepetéseket és élményeket. Ez volt ugyebár az a bizonyos hónap, amikor is olyan sokat szerencsétlenkedtem a kisnyuszikkal. Ekkor érkezett meg Pöri, a kismalac :), és végre teljes erővel elindult a sajtkészítés a konyhában. Újra világosodni látszott az ég felettünk. De könnyebb még nem volt. Rengeteg mínuszt halmoztunk fel, és a rosszalló pillantások a család részéről egyre jellemzőbbekké váltak eddigre. Ezt nem azért írom le, mert haragszom, vagy be akarom mószerolni akár a szüleimet vagy a testvéreimet. Ennek hatalmas jelentősége van - egyfelől, mert erre számítani kell annak, aki nem lottó ötössel...stb - másfelől a változás drasztikus nagyságának megfigyelése szempontjából.
MÁJUSBAN megérkeztek a lilikék boldog csivatolással.
ÉS az első sajttál-felkérésünk a magyar öregfiúk válogatott ajándékaképpen.
JÚNIUSBAN befutottak a Pulyák, a kiscicák bejutottak a Mennyországba, a kert kizöldült, és mindenkinek kezdett bizakodóbbá válni a kedve - engem kivéve, mert én már tapasztaltam, hogy jön a nyár, a sajtosok hét szűk esztendeje, amikor mindenki elutazik, és eszébe sem jut senkinek, hogy sajtot vásároljon a piacon. És lőn...
JÚLIUS ÉS AUGUSZTUS, amikor is mindez beigazolódott. Ezzel párhuzamosan pedig annyi volt a munka és a sajt, hogy alig volt megállás. Hozzájárult ehhez, hogy tapasztalatlan módon - az illetők többszöri kérésének engedve - megvásároltam kecsketejet olyan termelőktől, akik maguk nem tudták értékesíteni a piacaikon a sajtjukat. Vagy nem volt piacuk. Nos, minden jótett elnyeri méltó büntetését. Az egyik termelő a négy literes üvegben sorozatosan csak háromésfelet rakott, de megsértődött, amikor szóltunk. A másik csak akkorra gondolta eladni, amikor neki is sok van, aztán már nem adott. A harmadik pedig, amikor meglátta, hogy én is ott vagyok Budaörsön, a piacon, ahova ő is járt, nem adott több tejet, és ráadásul elterjesztette a piacon, hogy nekem nincsenek is állataim, csak veszem a tejet. Még nekem kellett magyarázkodnom a piacszervezőnél. Szerencsére ott volt a márciusi újságcikk, így gyorsan pont került a történet végére. Pedig ő volt az, aki legjobban könyörgött, hogy vegyük meg a tejét....Egy tapasztalattal több. Idén már nem leszek kedvesésaranyos. A magam erejéből, a magam termelte tejjel boldogulok.
SZEPTEMBERRE a libáink, pulykáink, malacunk megnőttek, lassan-lassan kezdtünk elmélkedni a vágásokon.
És ez volt az a hónap, amikor felfedeztem az életfalamat, amit azóta számos ember csodált meg élőben, aki a blogon olvasta.
És végül, de nem utolsósorban állandóan esett az eső. És az eső is esett. No és az időjárás is esősre fordult. Brrrr....de utáltam! :)
Az OKTÓBER nagyon eredménygazdagra sikerült. Elkészült életem első burratája,
csináltam füstölt parenyicát
ééééééééééééééééés - hazaérkezett Saciaboci :))))))) háromszoros hurrával!
Hát ez egy mozgalmas hónap volt!
NOVEMBERBEN átlényegült Pöri, a malacka és a négyből két libus. Egyiküket most ettük meg a karácsonyi menüben fííííínom-finom ludaskásaként :). Nyami! :)
És elkezdtük rettegni a decemberi hajtást - nem ok nélkül. Elkészültek a szappanok, dísztasakok, így - majdnem - felkészülten vártuk a
DECEMBERT, ami az adventi vásár jegyében telt.
És most utalok vissza a családra és a bizonyos arckifejezésekre, amelyek az utóbbi hetekben jócskán megváltoztak. A csepeli nagycsaládosok ugyanis vásárba hívtak minket a sajtjainkkal, amire - más lehetőség nem lévén - a szüleimet kértem meg eladónak, azzal a titkos reménységgel, hogy ha meglátják, megérzik, amit mi a piacokon átélünk - a jó és minőségi munka eredményének örömét - akkor megváltozik a hozzáállásuk. Amúgy is már egy ideje - konkrétan, mióta megkóstolták a parenyicánkat, erősen omladozott az előítélet fala és bástyái, de ez a piac végképp meggyőzte őket arról, hogy ez bizony érték, és milyen finom és sikeres érték, amit csinálunk! Igaz, ezen a hétvégén pl 8 piacra kellett készülnöm a szokásos négy helyett az adventi vásárokkal együtt, de megérte. Nagyon kemény hónapot zárunk, ez igaz. De túléltük. És most már csak egy holnapi piac Törökbálinton, azután egy hét szünet következik. Pihenés, filmek, olvasás, beszélgetés...Illatos fürdők, állatsimogatás, tea és Sangria (a húgomék jóvoltából). És alváááááááááás! :)
Aztán jön a boldogbékésújév, amikor igyekszünk ismét állni a hétköznapok nehézségeinek sarát, rácsodálkozni a mindennapi csodákra, felfedezni napjainkban a Teremtőnk által elrejtett és becsomagolt ajándékokat, élvezni a barátok és a család adta meleget és békét és továbbadni azt szóban és írásban a lehetőségeink szerint...
Így kívánok mindenkinek valóságos, sok-sok igazi örömben gazdag, erővel és kitartással megáldott új esztendőt a 2015. évre szeretettel! :)
Ha valaki arra számítana, hogy valami magvas és bölcs gondolatokat fogok megosztani a karácsonyi bevásárlási láz ellen, sajnos ki kell ábrándítsam! Ma én is vásárolni voltam.
Reggel még pasztőröztem a túrónak szánt tejet, és hagytam kihűlni magától. Közben Géza elhúzott a lányokkal az utolsó adventi vásári nap elébe, a csajok a napot Csepelen töltötték, a tesóiknál.
Én pedig nekigyűrkőztem a bevásárlásnak. Először is elmentem az Ofotértbe, és elpanaszoltam, hogy már többször arcot mostam szemüvegben (mert újkeletű még, pár hónapja hordom csak, azelőtt sosem volt), s hogy párásodik és állandóan leverem az orromról. Kontaktlencsét szeretnék, de izibe. Hát az izibe csak az ünnepek után jön össze, de sebaj. Legalább ünnepek utánra is marad izgalmas várakozás.
Utána elindultam a bevásárlásnak. Először a Campona. A földszinten nem volt parkoló. Ennyi autót még sosem láttam itt. Nem gond, szerencsére többszintes a parkolóház, egyel följebb mentem. Onnan viszont nem volt közvetlen átjárás a Camponába, mert bár a bevásárlóközpont csak egy emelettel büszkélkedhet, a parkolóház kettővel, ami azt jelenti, hogy a Campona földszintje és első emelete között még van egy parkolószint. Egy emelet lépcsőzés. Na jó, bejutottam. Kódorogtam, próbáltam valami értékeset találni a sok csillogó izé között. Figyeltem az embereket is - íme az értékesek a sok csillogó izé között :). Vettem egy-két dolgot, amikor is eszembe jutott, hogy minek menjek én át a tervezett másik bevásárló monstrumba, mikor a Camponában ott a Tescó, amit ugyan nem szívlelek, de most talán kompromisszumot köthetnék magammal időspórolás végett. És lőn. Bementem, kezdtem összeszedegetni a venni- és sütnivalóimat. Többek között vettem egy Tescó márkájú műszaki cikket is. Nem vagyok rá büszke, de szegény ember vízzel főz. A kedves pénztáros néni figyelmeztetett, hogy a jótállást a vevőszolgálaton kapom meg, aztán áldását adva az ünnepeinkre, szárnyamra bocsátott. Én pedig megálltam, mint a villámcsapott : most hogy megyek fel a mozgólépcsőn és a sima lépcsőkön a bevásárlókocsimmal??? Volt ott egy szimpatikus biztonsági őr, gyorsan odamentem megkérdezni, hogy ugyan akad-e olyan hely, ahova letehetem biztonságban a bevásárolt cuccaimat kocsistul, amíg leállok az autóval. Mondja erre, hogy ott a lift, meg is mutatta, merre. Mondom neki én, hogy igenám, de vajon a lift megáll a félemeleten a parkolóházban? Hát, azt mondja, azt nem tudja, mert nem járt arra még, de szerinte megáll. Azt már nem is részletezem, hogy amikor megtaláltam a liftet, jó öt percet törtem az agyam, hogy miként tudom hívni, mert a lift ajtaján egy szemernyi hívógomb sem volt, holott a két liftajtó között a falon világosan ki volt írva, hogy hogyan működik a lift. "Nyomja meg a hívógombot" Igen ám, gondoltam, de a hívógombot csalafinta módon lehagyták - vagy, mint Berzsián költő, belülre építették be a liftbe. Tanácstalanul ácsorogtam, mígnem egyszer csak - lejjebb tévedt a szemem a két fal között (de az is lehet, hogy akkor nőtt ki) egy szép fényes csövet láttam meg, rajta két gomb, fölfelé és lefelé nyilacskákkal. Ujjé, megvan!!! :)
Tudni kell, hogy rettenetesen utálok vásárolni, nem szeretem a tömeget és a nyüzsit, így el lehet képzelni a lelkiállapotomat. Mint a fuldokló, aki levegőhöz jut...
Na igen. Jól sejtettem. A lift a második parkolószintre vezetett. Jó, letalicskáztam az autók lefelé vezető útján. Pakolok be a kocsiba, hát bevillan, hogy nem kértem el a jótállást. Aztafűzfánfütyülőrézangyalát! Hát én vissza nem megyek érte! Na de mégiscsak Tescós termék, ki tudja, elindul-e egyáltalán - vissza kéne menni. Úúúúú...Bezártam az autót, és a bevásárlókocsiban terpeszkedő dobozzal elindultam lefelé az autók levezetőjén. Szerencsére elég széles volt...Lent beálltam a sorba a vevőszolgálaton, és magamban 10 ponttal jutalmaztam azt a fiatal srácot, aki a kiírása szerint vevőszolgálati vezető volt, és aki egy durcás idős asszonynak olyan türelemmel és segítőkészséggel oldotta meg a problémáját, ami egy idősebb, tapasztaltabb embernek is becsületére vált volna. Sorra kerültem végre, itt már csak súlyemelni kellett kicsit, amíg a szép magas pultra feljuttattam a nagy dobozt. A hölgy hálásan mosolygott, amiért nem morcogok miatta, és egykettőre lepecsételte a papírokat. Utána már csak vissza kellett kirándulnom az autóhoz. Győzelem. Ki Csepelre a lányokért. Onnantól már a kocsiban is nyüzsi volt. :) Még be kellett menni mégiscsak a madaras tescóba :), mert néhány dolog nem volt kapható a nemmadarasban. Utána haza. Sötét volt már, a lányok kimentek becsukogatni az állatokat, én meg nekiláttam a tejnek. De nem sokáig jutottam, Dia kopog az ajtón, hogy Balambér is - egyik oldalról - és Kálmán is(az új, egyben jövendő bakunk) betört a kecskelányokhoz, és biztos nem azért, mert féltek egyedül a sötétben...De ezt a helyzetet már kezeletlenül hagytuk reggelig. Sokkal több kár már nem történhet, ami történt, megtörtént. Melegszik a tej, és közben gyorsan befejeztem a hajfestést Diának, aki kitalálta, hogy melíroztatni szeretné a haját. Szerintem egész jó lett, bár tény, hogy nem vagyok fodrász. Közben Cirmos macskánk felfedezte az elöl felejtett csirkecombokat, és lemeózta, hogy nehogy romlott húst együnk véletlenül...
Aztán hazajött Géza, és helyreállt a rend. :)
Mert ugye itt a képen már lapul, összeállt, de reggel még teljesen folyós volt. Igyekeztem meglazítani alatta a sajtruhát, hogy a felső rétegekből is le tudjon szivárogni a savó, amikor is túl nagy lendületet vettem, és a meglendített sajtruhából a híg túró szép nagy része a falon landolt, majd onnan lecsorogva, cuppanva földet ért az asztal mögött. A zsíroslábos fedelén. Mögötte. A parkettán. És a többi. Hozhattam a felmosót. Oké. Van ilyen. Aztán kezdtem melegíteni a tejet, hát nem kiborítottam, ahogy szedem át a lábosba? Most tejben úszott a dolgozószoba. Felmostam. Aztán megint borult. Megint felmostam. Aztán a fürdőben - mert a mérete miatt a konyhában nem tudom - elmostam a másik tejeslábost, aminek a szélére tegnap ráégettem kicsit a tejet. Lekapartam. Elmostam. Meg a nagy műanyag ládákat is. Az nem volt leégve - de jó! Amíg melegedett a tej, három régebbi és két frissebb sajtot beviaszoltam érlelés céljából. Csak kétszer forráztam le az ujjamat. Öt sajt - két forrázás. Egész jó arány. Gyorsan megmostam még a hajamat - épp ahogy elkezdett habzani a sampon, csörög a telefon. Lenyomtam, és arra gondoltam, milyen jó, hogy nem csöngettek. Azt nem lehet lenyomni...
Aztán túlmelegedett a tej, mire végeztem. Akkor már kezdtem kicsit amortizálódni idegileg. Kiszedtem hűlni, beszórtam hamuval a leégett részt a lábosban. Utána felmostam a pancsból a fürdőt. Az utolsó felmosókicsavarást alaposabban akartam végezni, megbillent a felmosóvödör és a tartalma kiborult, elárasztva a fürdőt és a hálószobánk bejáratát. Azt a mindenit! Kezdtem mondani a "Dicsőségeket".
Felmostam. Megszáradt. Beindítottam a mosógépet, ami kicsit vacakolt pár napja. Kezdett büdös lenni, és a kapcsolója elindult körbe. Sóhajtottam. Újabb "Dicsőség!"Ugyanis ez azt jelentette eddig, hogy valami volt a szűrőben. Ennek ellenőrzéséhez le kellett szednem a szűrősapkát. Minek következtében kiárad a mosógép víztartalma a fürdőbe. Ez volt a kegyelemdöfés. És még büdös is volt. Végigdőltem az ágyamon, felhívtam Gézát, aki épp a vásárban ázott (megint a víz!), és elpanaszoltam neki, mi minden történt. Szerencsére nagyon rendes férj, nem tanácsokat kezdett osztogatni, hanem együttérzést. Így egy kicsit magamhoz térve mentem, hogy felmossam a fürdőt, és kihívjam a szerelőt a mosógéphez. Újabb "Dicsőség!". Felmosás közben arra gondoltam, milyen jó, hogy a tej, a víz, a túró járatják velem a bolondját, és nem emberek, mert így anélkül tudom gyakorolni a türelmet és a hálaadást, hogy valakit is bántanék közben. :)
Aztán készítettem egy teát, és most írok. A fejemet a homokba dugva, mert valószínűleg a túlmelegedett tej most már épp túlhűlt. Legfeljebb újra túlmelegítem... :)
Szeretettel hirdetem, hogy mától karácsonyig minden hétköznap, kb 11-től este 7-8 óráig Géza a Szabó Ervin téren van az adventi vásárban, a Szap-Panka kecsketejes szappanokkal, díszcsomagokkal és a kecsketejes krémmel.
A következő állomás a kecskék voltak, sokan már alig tudták kivárni, amíg odajutnak. Megjegyzem, a kecskék is alig várták a gyerekeket, kivéve Kistarkát, akinek pillanatnyilag egyedül van gidája, így csak ő tud reprezentálni. Barka szeret szerepelni, de ilyenkor Kistarka a rémülettől félholtan keresi a gidát. Igazából akár sajnálhatnánk is, ha nem játszaná ezt naponta többször, ugyanis a kis Barkát egyáltalán nem érdekli a kedves mama aggodalma. Sokszor az anyja végigjárja ordítva az udvart a gida után, miközben az az árnyékos ólban fekve, a deszka rései közt figyeli, amint szülőanyja épp aggodalomtól reszketve kutatja őt. Fogadok, hogy jókat kacag magában...
És hát tegyük hozzá, hogy a kecskék várakozása is teljes mértékben beteljesült, mert a gyerekek - felfedezvén, hogy a kecskék erőst szeretik a libatop nevű gyomnövényt, félig kigyomlálták a belső kertet, amíg a kecskéket torkig nem lakatták libatoppal. 
Legalább tíz kisgyerek hordta szorgalmasan nekik a zöldet, de nem unták meg. A kecskék. A gyerekek egy idő után igen, és akkor lementek cseresznyézni. De előreszaladtam picit, mert a kecskék és a cseresznye közt foglalt helyet Saciaboci, aki többszörös bocipuszival köszönte meg hódolói tetszésnyilvánításait. Abszolút primadonna lelkialkat (testileg nem annyira :) ). Rómeó távolabbról utálkozva szemlélte a hódolói megnyilvánulásokat, de szerintem csak savanyú volt a szőlő...Ezt abból is gondolom, mert másnap, csütörtökön eljött egy gyúrói gyerektábor hozzánk, vegyes korosztály, és Rómeó előbb ért a kerítéshez, mert Saci a trágyadombon épp azt játszotta, hogy ő Kakas, így több időbe tellett, amíg tudatosult benne az újabb rajongói csoport. Viszont ő tényleg nagyon emberszerető jószágocska , nincsenek hangulatingadozásai :)
A gyerekek az állatozás és egy gyors kézmosás után még sajtot is kóstoltak - szüleikkel együtt a diófa alatt, így mindenki teljes elégedettséggel hagyta el a terepet. ( egy kislányt kivéve, aki elvesztette az alvósnyusziját, de szerencsére két nap múlva meglett a kocsiban...:) ) Minden jó, ha jó a vége!
