Ma délelőtt kaptam egy cikket, sajátos hangvétellel és irománnyal. Első körben csak pislogni tudtam, és vakartam a fejem, hogy vajon mi lehetett a motivációja az írójának,
http://24.hu/kozelet/2015/11/12/muparasztok-es-mas-nepmesehosok-avagy-eljen-a-videki-elet/
Nem rövid, és ezzel szemben még hosszú is. Ami csak azért bosszantó, mert - mint mondtam - eléggé sajátos a stílusa és a mondanivalója.
Az első gondolatom az volt, hogy a cikk rendelésre készült. Személyesen is volt szerencsém ilyesmihez. És még csak meglepő sem lenne. Ebben az esetben a cikk no comment.
A másik lehetőség az irigység. Savanyú a szőlő - megpróbálta valaki vidéken, de nem jött össze, és ez ilyen keserű nyálban - köpésben jött ki belőle. Ebben az esetben sajnálom ugyan az illetőt, de a cikk továbbra is no comment.
Ha viszont azt a lehetőséget vesszük, hogy a cikk írója felelőssége teljes tudatában írta, amit írt, akkor nagyon is van mit beszélni róla. Mert igen csúnya a stílusa, és még igaztalan is.
Van ennek egy szociológiai oldala:
"Falun nehéz. Sokaknak nincs munkája, az emberek sokszor rosszkedvűek, fásultak és a magyar falvak többsége egyáltalán nem gyönyörű, nem veszik körül hegyek, sem tiszta vízű patakocska nem folyik át rajta. A magyar falvak többsége szegény, mint a templom egere."
Én úgy látom, hogy alapvetően az emberek Magyarországon sokszor rosszkedvűek és fásultak. És hogy erre kinek van oka és kinek nincs, nemcsak az határozza meg, hogy hol él. Az emberek a városokban is sokszor fásultak és rosszkedvűek. A város sem mindenhol festői, s az emberek ott is szegények, mint a templom egere. Kivéve a gyevi bírót. Mert az nem szegény, de kivétel. A városi szegénység bizonyos értelemben még rosszabb, mert nincs perspektívája. A falusi ember, ha elveszti a munkáját, azért éhen nem hal. De az erkélyen nem terem túl sok megélhetés. Amellett majdnem teljesen igaz, amit leír, csak nem mindegy, mi a következtetés belőle.
"Nem is törekszem a teljességre, de leírom, miért hazugság ez a nagy hurráhangulat meg hepiskedés a vidéki élettel kapcsolatban. Kezdem azzal, mi nincs, ha állatot tartunk, gyümölcsfáink vannak és veteményesünk: időnk.
És ezt úgy kell érteni, hogy soha. Nincsenek spontán programok, hosszú hétvégézés, kéthetes nyaralás, nincs „beugrom-a-városba-és-ha-későn-végzek-ott-alszom-a-Gyöngyiéknél”. Mert etetni kell. Nem csak egyszer. Mert a tyúkokat reggel ki kell engedni. Mikor beűtek, be köll őket csukni. Mert a cseresznye, időjárás függvényében négy nap alatt le tud érni és akkor ott kell lenni leszedni"
Ez az aspektusa a történetnek már egy hatalmas átverésen alapul, amit ma nagyon divatos axiómaként elfogadni. Nevezetsen azt, hogy az ember élete attól boldog, ha részt vehet minél több kúl eventen, azaz koncert, Sziget, megnyitók, stb. És persze hozzátartozik ehhez, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia. Ámde ha ez tényleg így lenne, azaz ettől lenne boldogabb az élet, akkor miért van ennyi alkoholista és drogfüggő a fiatalok között? Nagy-nagy becsapás ez bizony, becsapás a köbön. Idő, az tényleg nem sok van, de azért van. Az emberek korábban is dolgoztak reggeltől estig, de megtartották az egy pihenőnapot - és ehhez én is ragaszkodom. Tény, hogy nem alszom sosem a Gyöngyiéknél, bárki is legyen ez a vendégszerető hölgy, mert haza kell jönnöm fejni. De én ezt szeretem. Szívesen csinálom, választottam és nem kényszerűség. És ismerek jópár hasonlóan gondolkodó embert, akik szintén ezt választották. És csinálják. Két kézzel, nem olasz szandálban. Ja, és nincs 25 hektáros földjük. Nekünk sincs. Semmi földünk sincs, csak ez a telek a faluban. És itt már az irigység az, ami dominál a cikkben, amikor a vidékre költözött, jómódú emberekről ír.
"Ők a fő- vagy nagyobb városból falura (falu szélére) kiköltözött emberek, akiket meggyötört a zaj, a por, a kosz, a húgyszag, a munkahelyi stressz. Jó részük rendkívül sikeres vállalkozást vagy felsővezetői pozíciót hagyott ott a falusi életért, megint mások (akik szintén rendkívül sikeresek voltak, de űrt éreztek a lelkükben mégis) a gyerekeik miatt jöttek ide, a mindig tiszta és gyönyörű, hegyekkel vagy erdőkkel körülölelt kis községbe, mert azt akarták, hogy nekik jó legyen. Két év múlva szerepelnek először valamelyik magazinban, akkor már önellátóak és boldogok. Hogy hogy nem, éppen akadt a faluban 25-30 hektár eladó, jó minőségű föld, amin azonnal elkezdtek páros ujjú patás papucsállatkát tenyészteni, a másik húsz hektáron meg nyunyubogyót, ami egy elfeledett, ősi magyar növény, Árpád, Előd, Ond és Kond, meg a többiek a vérszerződés előtt ilyet haraptak ketté. Egy kedves kis viskóban laknak, ami egykor uradalmi kastély volt, hetvenkét millióba került a passzív házzá alakítás, de ez négyszáznegyven év és három hónap alatt megtérül. "
Műparasztok? Nem, ők a modern földbirtokosok. Lehet utálni, lehet irigykedni, de régebben is megvolt ez a réteg. És igen, tényleg nem ők hordják a trágyát. Viszont munkát adnak a faluban azoknak, akiknek egyébként nem lenne. Ha telik rá nekik, miért ne csinálják nagyban? Csak mert sok kisstílű ember irigykedni fog? Toll a fülükbe. Irigykedjenek. Vagy mutassák meg ők is, hogy mit tudnak!
Mi megmutattuk. Csak kicsiben. Ennyire futotta. Egy kis lakótelepi lakás - kölcsönkifzetés után megmaradt - árából vettük a házunkat, nem a falu szélén, nem hektáros területtel. Csak a telek. Ennyi. És dolgoztunk rajta, vele. Aztán az állatokkal. A gazdasággal. A két kezünkkel. Kecskesajtot és szappant készítve. Igazából, a kézzel fejt kecskék tejéből. És most, hét év után is csak azt mondom, hogy jó itt lenni. Jó ezt csinálni. Megtehetnénk, hogy elmegyünk, de minek? Nincs az a kúl event, amiért feladnám ezt. Szeretünk dolgozni, szeretünk fáradtan ágybaesni, szeretjük a vasárnap csendjét. És igen, van, amikor pokolba kívánom az egészet, és nincs kedvem és elegem van. De tegye fel a kezét az, aki időnként nem érzi ezt a - mégoly kedvelt - munkájával, lakhelyével kapcsolatban. Ja, és nem nevezem magam parasztnak, gazdának nevezem magam, mert az vagyok.
Szóval, kedves cikkíró, igazán sajnálatos, hogy csalódott, hogy nem így képzelte, hogy nem jött össze valami, de ez még nem ok arra, hogy hazugnak bélyegezze azokat, akik ezt másként látják.
Szóval, kedves Türelmes és Állhatatos Olvasóm, aki végigkövetted ezt a cikket, ne hidd el, hogy minden hazugság, csak használd a szemed és az eszed, hogy meg tudd különböztetni a valódit a hazugtól. Mert vidéken élni jó!
:)
Pulykaügyben nagy a rendetlenség. Sajnos az eddig költő pulykamamát és a lányát valami végzetes baleset érte egy azonosítatlan ragadozó állat formájában, így végsőt szusszanva nyugodni tértek az örök legelőkre. Sok állatom van már ott, biztos örömmel csatlakoznak a gidákhoz, egyebekhez. Itt maradt viszont a fia, és a másik pulykamama, aki a meddő tojásokon üldögélt olyan szorgalommal, hogy majd' négy hónapba tellett, míg felállt róluk. Ugyanis olyan helyre rakta őket, hogy nem fértünk hozzá.Ők ketten fittyet hánytak egymásra, bár a pulykáknál nem szokott fennakadást okozni a generációs probléma. Jött viszont egy vendégjátékos, a szomszédasszonyom egyik pulykaleánykája, aki szép, barna-fehér pöttyös tollazatával - és ki tudja, milyen pulykaszépségeivel - elbájolta a pulykafiúmat. És nem akart hazamenni. Párszor átdobtuk a túlsó oldalra, de mindannyiszor visszatért. Együtt jöttek-mentek a kertben csipegélve, majd csatlakozott hozzájuk a nagynéni-pulyka is, de távolabbról. És a fiúpulykánk elkezdte védeni a kis csiribiri lánykát, mint saját tulajdonát. Hát megbeszéltük a szomszédasszonyommal, hogy maradjon :) Így aztán most törvényesen is egybekeltek, gazdáik áldásukat adták a frigyre.
"Kecskésnéni" - így szokott csúfolódni-viccelődni velem Márti, a szomszédasszonyom, amikor őt Tojásos néninek nevezzük. De lehet valami ebben a "Kecskésnéni"dologban, mert valahányszor kiderül, hogy kecskéim vannak, azonnal elkezdik felidézni az emberek, hogy milyen kecskés élményeik vannak gyerekkorukból. És kiderül, hogy bizony jónéhány családnál voltak kecskék. Sok idősebb ember meséli, hogy kecsketejen nőttek fel (érdekes lehetne megfigyelni, hogy vajon nem ez-e a hosszú élet titka :) ). Hogy ment utánuk a kecskéjük legelészve, amikor ballagtak ki a tanyára. Vagy hogy mivel fűszerezem a kecskehúst, amikor megsütöm, és hogy ők rántani szokták otthon. Nagyon tetszettek a kisgidák is nekik, úghogy csak úgy izzottak a fényképezőgépek a sok fotózástól. Másokat meg Balambér impozáns méretei nyűgöztek le, ahogy felágaskodott a kerítésre, hogy jobban lássa a történéseket.
És ma volt egy kis látogatóm. Tarka egyik kislánya, a kis rövidfülűke, tanulmányi kirándulásra jött a fejőállásba. "Megnézni, mi újság a kerek világba." Aztán hívta őt a mamája, és kistartolt a fejőből :)
