Idegen nyelven - azaz nincs mindig langyos tavaszi idill

Szép tavaszi őszünk van, rügyeznek a fák, énekelnek a madarak, és Balambér, a kecskebakom úgy érezte, hogy épp ez az idő a legalkalmasabb egy kis kalandra. Ugyanis betört a gida-lányokhoz. Ami ugye majdhogynem liliomtiprásnak számítana még. Ott kezdődött, hogy leverte az egyik kerítéslécet, és azon nyújtózkodott befelé. Akkor mentem éppen etetni a lovat, hát látom ám Balambért a tilosban. Fogtam egy kalapácsot gyorsan, hogy visszaszögeljem a lécet, egyúttal fogtam a gereblyét is, és elmagyaráztam vele Balambérnak, hogy helytelen, amit csinál. Nagyon művelt kecskéim vannak, értenek idegen nyelven - például gereblyéül - mert Balambér pillanatok alatt bűnbánatot gyakorolt, és kihussant a szerájból. Nyomában a szintén gereblyéül tudó gida-lányokkal, akik félreértvén a helyzetet, szintén kiviharzottak a kerítés-likon. Na, erre lettem igazán mérges, mert a gidák sokkal jobbat futnak százon, mint én, és akkora nagy területen esélyem nem volt elkapni őket. Jobbat nem tudtam kitalálni, mérgemben Balambér után küldtem a gereblyét. Helyette azonban a kerítést találta el fejjel szegény szerszám, és megelégelvén a megpróbáltatásokat, elvesztette a fejét. Magamban mérgelődve a gereblyét is Balambér számlájára írtam, és elmentem egy tál kukoricáért, hogy elkapjam a kicsiket. Mire visszaértem, mit látok - Balambér épp az egyik kicsire ugrott rá! Teljes súlyával, nyilvánvaló párzási szándékkal. Szegény kicsi persze összerogyott a böszme bak súlya alatt, és úgy is maradt. Megijedtem, hogy most aztán még a gidámat is megdöglesztette ez a bakkecske, odaszaladtam - addigra persze Balambérnak hűlt helye volt csak - nagyon megtanulhatott gereblyéül. Szerencsére a kicsinek nem lett baja a korai bepárzáson kívül. Leizzadtam, mire mindenki a helyére került...
Ez egy ilyen dolog - nincs mindig langyos tavaszi idill...

A gyúróikecske "krémje"

Sokan kérték, kérdezték már az elmúlt néhány évben, amióta kecskézek, hogy mikor készítek már krémet kecsketejből. Eleinte a sajttal voltam elfoglalva, majd a szappannal kísérleteztem. Most már mindkettőben van annyi gyakorlatom, hogy megpróbálkoztam a krémkészítéssel is. Kezdetben gőzöm nem volt, hogy hogyan lesz a tejből krém - ez egy misztérium volt számomra, nagyobb, mint a szappané annakidején. Aztán utánaolvastam pár helyen, és még nagyobb misztériumnak éreztem, és még kevésbé értettem belőle valamit is. De úgy látszik, kissé lassan érő, érlelődő típus vagyok, mert miután abbahagytam az utánanézést, és elkezdtem tűnődni az olvasottakon, szép lassan körvonalazódott a kép - azaz a krém.
Nem lettem avatott ismerője a szakmának, és bevallom, sokszor tanácsot kértem Paroda Henitől, aki viszont avatott szakértője a szakmának, és minden alkalommal azonnal és türelmesen válaszolt az alighanem néha butácska kérdéseimre. De megszületett a krém, csupa-csupa természetes összetevővel - a jelenleg használatos az elsőnek némiképp módosított változata, és mindjárt három formában is elkészítettem: kecsketejsavóval(ez a legkevésbé zsíros), kecsketejjel (ez közepes, és az egyik kedvencem) és csalános kecsketejes formában, ami ekcémára, kisebesedett bőrre nagyon alkalmas, hámosít, nyugtat - kipróbálva! :D A héten még citromfüvest is tervezek csinálni, kíváncsian várom a teszteredményeit! :)
És íme a krém (képe) :)

Kiskacsa fürdik sárga edényben...:)

A faluban egy ismerősünknek elült egy tyúkja. Ez már önmagában is esemény, mert a mai "gépi" tyúkok nem ülnek el, nincs benne a programjukban. Ismerősünk végigjárta a faluban a tyúkosokat, hogy kinek van fias tojása, de úgy látszik, ma már nem divat kakast tartani, mert nem talált. Mesélte nekem ezt a történetet nagy búsan, nekem meg volt épp öt kacsatojásom, és hát fiasak, mert minden nap látom az emeletes kacsáimat, naponta többször is. :) Hát odaadtam, ha lesz belőle kiskacsa, majd osztozunk. És hát lett. 3 napja keltek ki, még akkor reggel felhozott nekünk kettőt. Az egyik elég kis gyenge volt, nem állt a lábán, laposkúszásban közlekedett, mert a feje kicsit nehéz lehetett, de élt. Betettem a szappanos szekrénybe, föléjük egy asztali lámpa melegíteni, kerestem finom, friss füvet az udvarban, vágtam nekik ollóval kis fecniket belőle, és tettem nekik inni is, meg egy kis darát. Köszönik szépen, jól vannak, a gyerekeim percenként megállnak mellettük, hogy de cukik - és tényleg azok! Ahogy esznek, ahogy kinyúlva alszanak a lámpa alatt, vagy épp a pléd egyik redője alá bújva...És ahogy isznak! Pár órásak voltak csak, és már nyelték a vizet, mint a kacsa a nokedlit :) Csináltam egy videót róluk - sajnos a melegítő lámpa bekavar picit, de nagyon tündérek amúgy. A végén még pár csippantást is megeresztettek. :)

A kecske is költözőmadár? :)

Vasárnap elkezdtük lebontani a kecskék régi ólját. Ezzel párhuzamosan bekeríteni a karámjukat. Ezeken a képeken még munkában a csapat.

Késő estig dolgoztunk a hidegben, egy szögbelépés és egy bőrsérülés a tenyéren volt a mérlege a munkának.

Az ól maradéka még áll, mert Rómeót az választja el a külvilágtól - különben szabadon kószálna a kertünkben egy ló :) De már nem sokáig.
És ez pedig a kilátás az új fejőállásomból, ami még csak idézőjeles fejőállás, mert kissé még huzatos - hiányoznak az ablakai - főleg nekem, mikor olyan szeles, esős idő van, mint tegnap este. De remélem, hét végén meglesz ez is, és a szigetelés is. Már látszik az alagút vége :)
Itt pedig már a tulaj birtokbavétele látszik :) Nagyon tetszik a kecskéknek az új lakás!

Piac? Piac!

A gazdálkodás egyik sarkalatos - nagyon sarkalatos - pontja a piacozás. Sokan itt adják fel a dolgot, mert  vagy nincs idejük az általuk készített terméket piacra vinni, vagy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, vagy szégyenlik, hogy az ismerősök látják őket árulni - pedig az általuk készített termék jó, megállná a helyét a piacon.
Jól piacozni csak azzal a szemlélettel lehet, ha tudom, hogy érték, amit csinálok. Hogy nem tesz alárendeltté az, hogy értékesítek. Egy silány minőségű, kínai terméket én sem vinnék piacra, mert másnap visszajön a vevő, és megkérdezi tőlem, hogy miért nem mondtam, hogy ez a cipő "egyszerhasználatos"? De csak ha jó humorú vásárlóról van szó. Ha nincs humora, akkor a fejemhez vágja a "cipőnek eladott tárgyat". És igaza is van.
Piacozni csak úgy szabad, ha hiszek a termékem értékében. Mert értékes. Értékesíteni - sajnos - sokan tudnak. Kit ne hívtak volna már föl újságtól, hogy vegyen előfizetést, biztosítótól, hogy kössön biztosítást, alapítványtól, hogy támogassa a szegény, vak, béna, leukémiás vagy egyéb gyerekeket - és mellesleg az alapítványt...Mindenkinek tele a hócipője ezekkel az "értékesítésekkel". Sajnos sokan lelkiismeretfurdalás nélkül eladnak bárkinek bármit - én ezért jöttem el a mobiltelefonos cégtől.
Viszont nagy kedvencem a piac! Ez az a hely, ahol a legtöbb visszajelzést kapom arról, hogy a termékem jó. És ez fontos számomra. A minap Géza piacon volt Budapesten, amikor a következő párbeszéd játszódott le közte, és egy kedves hölgy között:
-Jó napot, kívánok, kecskesajt, ismeri?
-Igen, igen, ettem már, de nem szeretem.
-Nem szereti? Miért?
-Túl erős az íze, és büdös is!
-Ez nem az, kóstolja meg!
-Nem, nem köszönöm, nem kérek.
-Kóstolja csak meg, higgyen nekem, nem fogja megbánni! :) (Közben kínálja a sajtfalatot)
-Nem, tényleg nem.
-Csak ezt a falatot! Próbálja ki!
-Na jó, de nem fog megharagudni, hogy ha azt mondom, hogy nem ízlik?
-Nem, nem, de biztos, hogy ízleni fog!
A hölgy megkóstolta a sajtot - és mondanom sem kell a végeredményt. :) És ezek a jelenetek minden piacon megismétlődnek, némi változtatással. A kifogások, hogy a kecskesajt büdös, erős ízű, stb, sokszor egy rossz gyerekkori emlékből származnak - törzsvevőim egy része ebből a "körből való - vagy egy rossz felnőttkori emlékből, ami egy nemtörődöm termelőtől származik, aki nem figyel a tartási, fejési vagy készítési körülményekre, és rövid távon gondolkodik - most eladjam a termékem. Hogy másnap, egy hét múlva, egy hónap múlva az a vevő már messze elkerüli az asztalát, erre nem gondol. Sokat ártanak nekem is ezek a "termelők", és gondolom, nemcsak nekem, hanem az országban szerte található sok-sok, finom és nem büdös sajtot készítő "kollégámnak".
A piac tényleg élmény, habár vannak hátulütői. Ezek egyike pl. az időjárás, a másik a betegség. És van, amikor ez a kettő összekapcsolódik. Mint ma is.
Csütörtök este "lerobbantam", bár akkor még csak a fáradtságnak tudtam be az állapotomat, nem betegségnek. Egy-egy ilyen hétvégi piac megszervezése és lebonyolítása - ki hova megy, mit visz és miben - nem egyszerű feladat, pláne, ha ketten háromfelé kellene menjünk. Aztán péntek délután, a törökbálinti piacon világossá vált számomra, hogy ez bizony nem fáradtság, hanem alighanem tüdőgyulladás. Utoljára kisbabakoromban volt. Sajnos egyrészt addigra már nem rendelt az orvos, másrészt a piac akkor is piac, és meg kell tartani. Utána lehet ágynak dőlni. Mert ez a megélhetés. Szóval a betegség, és ehhez ez a remek idő! Egy egésznapos, országos eső! Pacallá áztunk. Bianka, aki szintén ott volt az édesanyja termékeivel, csinált rólam egy fotót, de azt hiszem, ez nem adja vissza azokat az állapotokat, amiket én láttam a sátorban - minden csupa víz volt, még a sátor közepén is. A sajtot letakartam nejlonnal, de a szappant el kellett raknom, a terítő tocsogott, a cipőmben ebihalak úszkáltak a lábom alatt, és csak azért nem fagytam meg, mert a "szomszéd" húsárus,Karcsi, akit Törökbálintról ismerek, kölcsönadta a kabátját.
Íme a piac:)

Istálló épül - épülget :)

Tavaly megálmodtunk egy istállót, amire aztán pályáztunk, de az előfinanszírozás hiányában végül nem valósult meg. De a siránkozás nem az én műfajom, habár akkor nagyon bántott a dolog - és elkezdtük felépíteni majdnem ugyanazt, de fából. Önerőből. Már majdnem áll teljesen. Önerőből építeni többféleképpen lehet. Mi azt választottuk - magad, uram, ha szolgád nincsen - hogy minden egyes deszkát kézbe véve lecsiszoljuk, lefestjük, felszögeljük. Nem gondoltam, hogy ez ekkora munka lesz, július óta csináljuk :) Hát, nem vagyunk sem ácsok, sem kőművesek, meglátszik, hogy nem szakember készíti, biztosan nem kapnánk mestervizsgát egy szakiskolában - de a mienk. Mekkora öröm, amikor egy-egy szakasz vagy munkafolyamat elkészül! Mindig eszembe jut az ól, amit a nagyapám épített anno nekünk - aminek a bontásáról írtam is - hát, ez az istálló kicsit hasonló lesz ahhoz, már ami a megítélését illeti. Mert a munka kivitelezése nem olyan szakszerű, mint nagyapám estében volt :) De hát ő kőműves volt, amellett mindenhez értett, mi meg...nos, nem vagyunk azok. De az épülő istállónkat nagyon szépnek látjuk. :)
Amikor elkészültünk egy résszel, ami eredetileg a tyúkoknak lett szánva, bementem - hát, még lakni is szívesen laknék benne, olyan szép!
Az utolsó eső előtti napon, amikor a deszkákat festettem, ezt láttam :) :

Mire jó a polcos szekrény a padlásról?

Férjuram 14 éve dolgozott egy multinál vezetőként. De mint minden vezetőnek, neki is volt vezetője. Új. És ahogy az lenni szokott sokszor, a hiányzó szakértelmet nem pótolni akarta az illető saját magánál, hanem inkább kirugdosta azokat, akik nálánál jobban értettek a dolgokhoz - így nem tűnt fel a saját hiányossága másoknak. Különösen, mert a közvetlen főnöke a sógora volt. Aki szintén hasonlóképpen cselekedett anno.
És hát valamiből élni kell, így aztán belefogtunk egy bővítésbe, ami a sajt- és szappandolgot illeti. Nyáron ugyanis uborkaszezon van az állásajánlatokban, de az embernek élnie kell akkor is. Június volt.
 Szóval, elkezdtem számolni. arra jutottam, hogy ha a hét minden napján csinálok szappant azokban a dobozokban és formákban, amivel eddig dolgoztam, akkor majdnem megélnénk valahogy. Persze ebben még nincs benne a piac, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz. Egyelőre e gyártás a kérdés. Elfilozofálgattam a dolgon, mivel a három szappanadagom, amit készíteni szoktam (két fiók és néhány szilikonforma) megtöltése több, mint fél napot vesz igénybe - hát ez nem látszott járható útnak. Akkor mit csináljak? Felmerült, hogy asztalossal csináltatni kéne még ekkora formákat, mint a fiókom. Na, az aztán szép lehetett volna. Már nem fél napom megy el, mire megtöltöm mindet, hanem a 24 órából akár 32 is. egyszóval lehetetlennek tűnt. Ráadásul anyagilag sem volt megvalósítható. Na, gondoltam, felmegyek a padlásra, annyi minden van ott. És lőn. ÉS IGEN! MEGTALÁLTAM! Egy régi gyerekszobapolcunk, amit majd 20 éve csináltattunk. Amikor megláttam, azonnal tudtam, hogy ő az. Megmértem, osztottam, szoroztam a mennyiségeket, és igeeeeen! Mivel kivehetők a polcai, így magamnak állítom be, hogy több, különböző szappant akarok csinálni, vagy egy nagyot. Ma már használatba is vettem. Íme az eredmény:

Beletettem az egyik régi dobozomat - csak az összehasonlítás kedvéért :)
A kép magáért beszél :)

Legyek, pókok, darazsak!!!

Amikor elkezdtem írni a blogot, eleinte automatikusan azokat az eseményeket írtam meg, amelyek tetszettek, örömet okoztak vagy viccesek voltak. Aztán valaki írt nekem egy olyan e-mailt, amelytől rádöbbentem: becsapom azokat, akik a gazdálkodásról akarnak olvasni élőben. Merthogy nem mindig kék az ég, nem mindig orgonaillat lengedezi be a tájat, nem mindig zöld a fű és nem mindig van ideális 22C fok. És elkezdtem írni azt is, ami nem ideális. Persze nagyon nehéz a nehézségeket az én tollamból is akár nehézségnek látni, mert egyrészt számomra ezek a dolgok nem gondot vagy problémát, hanem megoldandó feladatot jelentenek, izgalmas, érdekes kihívást - másrészt aki csak olvassa a március 15-i bejegyzésemet a hóviharról, az sosem fogja tudni a valóságot, amikor az üvöltő szél- és hóviharban ketten a férjemmel próbáltuk szigetelni az ólat a minden résen beömlő hó elől, és védeni a már megszületett és éppen aznap születő gidákat a hidegtől. Nem fogja tudni, milyen az, hogy nem érzem a lábam, mert már rég elfagyott, de legalább már nem fázik, és nem fogja látni azt a fehér homályt, ami a külvilág, miközben apró szögeket adogat valakinek, aki szintén fehér homályt látva próbálja beverni azokat, hogy a meleg kartonokat odaszögezze a résekbe, amelyek jelenlétéről mindeddig nem is tudtunk...De nem fogja érezni azt a szaunameleget sem, amit az amúgy télen nagyon jó szolgálatot tevő OSB lemezek nyomnak, mint a radiátor, a nyári 42 C fokos melegben. És akkor jönnek a legyek! És a pókok, meg a darazsak. De azok kevésbé zavarnak. Szóval jönnek a legyek. Nyár elején feltettem egy tuti kis szúnyoghálót a fejőállásom ajtajára, mert előrelátóan arra gondoltam, hogy ez majd megvéd a legyektől, azt a néhányat meg majd lecsapom, lelégyirtom, amelyik áttör ezen a dupla rétegű védővonalon. Ez így is ment elég sokáig, majdnem júliusig. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült megakadályoznom a légyinváziót, mert amikor az embernek olyan részein is folyik az izzadság, amelyeket társaságban nem illendő említeni - hát akkor nagyon nem hiányoznak a zümmögő légytömegek, amelyek nemcsak a kecskéket, de a fejőembert is csípik, bosszantják...
 Szóval július volt, amikor a kismacskák úgy döntöttek, hogy birtokba kezdik venni ezt a kertet, a hozzá tartozó ingatlanokkal együtt. És rájöttek, hogy a fejőállásban van egy kis tálka, amelyikbe csurran-cseppen a nagycicáknak egy kis tejecske. Eddig nem is lett volna baj - már ami engem illet, mert a nagycicáknak igenis baj volt, hogy a kicsik elitták előlük a jussukat, holott pedig amúgy is megvolt a napi szopizásuk. A baj ott kezdődött, amikor a kicsik jóllaktak. Ez lett a következménye annak, hogy kicsit körbenéztek az "irodámban", ahogy a férjem nevezi tréfából a fejőállásomat. ("Megkezdted már a rendelést?" ezt szokta kérdezni tőlem, ha kimegyek fejni :) )
Szóval itt a következmény:















És akkor jöttek a legyek...

A ló humora

Néhány nappal ezelőtt, amikor az esti lovagláshoz készültünk, a két lányom szokás szerint elkezdte fellocsolni a pályát, hogy ne nyeljük a port se mi, se a ló. Ez úgy néz ki, hogy a kecskéknél lévő csapból megtöltik a kannákat, bemennek Rómeóhoz, és a locsolórózsával belocsolják a területet. Ezt ismétlik addig, amíg a teljes terület vizet nem kapott.
Rómeó aznap vicces kedvében lehetett, mert az első kanna víz bevitele alatt beállt az ajtóba, és amikor a lányok ki akartak menni újabb kanna vízért, feléjük kapott, feléjük csípett a szájával. Hiába próbálkoztak hát kimenni, Rómeó nem hagyta. Állt ott rendületlenül. Én éppen fejtem a kecskéket, így hát szóltak, hogy "Anya, helyzet van", de épp nem tudtam segíteni. Mondtam, hogy próbálják megoldani. Kb. 5 perc múlva könyörgőre fogták, hogy "Anya, szabadíts ki!" Épp akkor végeztem az aktuális kecskével, kiengedtem hát, beengedtem a következőt, és kimentem. A következőt láttam: az ajtóban állt egy marhanagy fekete ló és röhögött. A lányaim meg próbáltak az ajtóhoz férkőzni, de Rómeó mindig odakapott feléjük, így aztán nem sikerült kijutniuk. Egyfajta társasjáték volt. Rómeó nagyon élvezte. Én is. Sajnos a lányok meg nem látták, hogy a ló röhög, mert hátrébb voltak, így ők kevésbé élvezték. Mindenesetre felmentő seregként bementem Rómeóhoz, hátratoltam és jól leszidtam, hogy mit csinál. Olyan bűnbánóan nézett rám, hogy teljesen egyértelmű volt, tudta, mit csinál :) A szeme szinte azt mondta: "Csak játszottam, már ez is baj?"
Ha nem a magam szemével látom, nem hiszem el, hogy így történt. De nagyon örülök, hogy láthattam! :)

Mióta vártunk erre! :)

Az első lovaglás Rómeón :)
Elsőnek Panna próbálta ki,

a második utat a férjuram stoppolta le, a harmadik befutó pedig - némi rábeszélés után - Dia vollt. Aki pedig segítségünkre volt mindebben: Újvári Béla, akinek ezúton is nagyon köszönjük a sokrétű és azonnali segítséget! :) Én pedig futószáraztam - életemben először. Elmondhatatlan élmény, amint egyetlen apró szóra vagy jelzésre 600 kg tömör izomzat engedelmeskedik.:) Lép, üget, megáll. Ennél többet nem mertünk most csinálni a szűkebb hely és a meleg miatt, de ha elkészül végre Rómeó teljes kertje - hú, már alig várom!!!! :) 
Ez tényleg csodálatos egyébként, hogy az ember mennyire gazdája tud lenni a természetnek! Itt van ez a hatalmas ló, és engedelmeskedik nekem.Mert ember vagyok!
 Ma amúgy megint meglépett -  leszedett egy deszkát a kerítésből,ami picit csálé volt, és az alacsonyabb palánkon egyszerűen átugrott :) Arra kaptam föl a fejem, hogy az egész kert megrázkódott, ahogy Rómeó földet ért a kecskék felőli oldalon :) És persze azonnal vissza is ment, ahogy odaértem, és kaput nyitottam neki...Egyszerűen tudja, hogy kell. Pedig egyetlen laza mozdulattal fellökhetne, de nem. Engedelmeskedik :) És 600 kg! Fantasztikus!:)

Kánikula és a mindennapok...

Lassan, de biztosan növekszik az állatállomány, habár nem egészen így terveztük. Az istállók készülnek, a jövendő lakók várakoznak ideiglenes lakóhelyükön. Szombat este újabb két befutóval gyarapodott az állomány, két nyuszi érkezett, egy foltos és egy fekete. A fekete nyuszi a Hatun nevet kapta, a tarka nyuszi még nem lett elkeresztelve, a bőség zavara miatt. A két nyuszi egy alomból való, mindketten lányok, a, és gyönyörűek. :)
 És nagyon-nagyon melegük van. De hát kinek nem?



A kecskék is jobbára az árnyékban pihegnek. Tejet alig adnak, egyedül akkor mutatnak aktivitást, ha úgy látják, a másik jobb helyet talált az árnyékban, mint ők - a szomszéd árnyéka mindig zöldebb:) Ilyenkor aztán megvívják jogosnak nem nevezhető harcukat, majd lerogynak a megszerzett - vagy eredeti - helyükre, és tovább pihegnek kérődzve.






Emma, a kis vagány csaj egyedül az, aki szomszédol. Ő Rómeó barátnője - szigorúan csak baráti alapon. Ahányszor megyünk ki hozzájuk, annyiszor van Emma odaát a lónál. Együtt esznek, talán még beszélgetnek is...






Ma Rómeó ismét találkozott szívszerelmével, Felhővel. Elég bánatosan nézett a lóhölgyek után, sőt, nemcsak nézett, hanem méltatlankodva kiabált is, amiért nem mehetett utánuk. Lassan mi is megtanuljuk a különböző hangjelzéseit :)Amikor messziről meglát minket, tudja, hogy friss víz és fincsi széna érkezik, esetleg egy kis nyalánkság - sürgetően kiabál és morog. Amikor a kecskék lucernaszénát kapnak, és megérzi a szagát, követelőzve kiabál, toporog, amíg nem kap belőle egy kicsit ő is. Ma a szomszédban szedték össze a pár napja lekaszált lucernát - hát nem ott zörgette a kerítést toporogva, amíg neki is dobtak át egy nyalábbal? :) De a legjobb a szabadulóművészi tehetsége. Rájött valahogy, hogy a kapuját ki tudja nyitni, és akkor kikirándulhat a kecskékhez. Első két alkalommal véletlenül, aztán már sportot űzött belőle. Először is odaáll az ajtóba - ez egy szokásos beállás. Körülnéz. Ha tiszta a levegő, odadől az oszlophoz. Megint körülnéz, majd nyom egyet a vállával, és aztán "csodálkozva" nézi, amint a kapu - zárt riglivel - lassan szélesre tárul. És ha már nyitva a kapu, hát megnézi, mi van a kapun túl. De amikor meglátjuk, és határozott léptekkel felé indulunk, hogy visszahajtsuk, bezzeg azonnal tudja, hogy tilosban jár! Még oda sem érünk, már rongyol vissza a helyére, és úgy néz ránk, mintha azt mondaná: "...az a fránya kapu, hát nem kirántott a kecskékhez?"
Nagyon izgalmas nap mint nap így látni az állatok "humorát" :)

Ki szeret engem?

 Állatsimogatás - még félkész állapotban a bemutató, de a lényeg már megvan :)
Mind a gyerekek, mind a kecskék, sőt még Rómeó is nagyon élvezte a váratlan népszerűséget, a sok finom almát és dinnyehéjat. :)

Új lakó :)

Kedden új lakó költözött a kertünkbe. Olyasvalaki, aki sosem járt még nálunk. Sosem álmodtunk arról, hogy valaha is hozzánk fog tartozni. És most itt van. Nyugdíjas éveit tölti velünk - Rómeó, egy szép fekete paripa :).
Kedd este érkezett. Tudtuk, hogy jön, készültünk is rá, de akinek még nem volt lova, nem tudja pontosan, hogy mire számítson. Ami azt illeti, napok óta készítettünk neki egy istállórészt - jóllehet, nem a végleges helye lett volna. Gyönyörű volt, új, pompázatos. Szerintünk. Még össze is néztünk az urammal - itt még mi is el tudnánk aludni, de szép is lenne! Na, Rómeó más véleményen volt. Nem lehetett bevinni. Illetve - mentségére legyen mondva - egyszer bejött a kedvünkért nagy nehezen, de egyből ki is ment, köszönte, de nem kért belőle. Így hát - némi felhámveszteség és csekély alkari zúzódások árán végül is visszavittük a kertjébe, amit addigra már alaposan körbejárt. Kb kétszázszor. Akkor végre megnyugodott. Evett, ivott, este lett és reggel, a második nap. A szomszédunkban lakik két bájos kanca, Felhő és Bambi. Rómeó meglátta őket, és herélt ide vagy oda, bizony beindult a szépséges lólányok miatt. Most a hátsó kerítéshez vájt árkot a fel s aláügetéssel. Panna egyszer bement hozzá, amikor nem figyeltünk éppen - ugyanis a kertje megnagyobbításán dolgoztunk a férjemmel - és hát Rómeó sem Pannára figyelt, rá is lépett a lábára. Sikított is egyet szegényke, mert szép darab ez a ló, jó öt mázsa. Szerencsére nem történt baja a lábának, nem tört el. Mázli. Végül a lólányok elvonultattak - becsukták őket éjjelre, Rómeó pedig lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba, és elvonult vacsizni. Még aznap megoldódott a kertje megnagyobbítása, egy csodaszép deszkakerítéssel leválasztottunk egy részt a kecskék udvarából, így kétszer akkora helye lett a lónak. Nagyon boldog volt, és mi is megnyugodtunk, hogy már nem történhet nagyobb baja, mint hogy megázik. Esőről azonban szó sem volt aznap, és másnap még csináltunk neki egy szép, nagy, fedett színt, ahova beállhatott. Eleinte háttal ácsorgott a legtávolabbi kerítésnél, mert az uramat még nem nagyon ismerte akkor, és zavarta a betolakodás. Végül Pannával közösen kicsalogattuk a csigaházából némi alma, széna, és helybe hozott víz árán. Megfordult, megcsodálta a helyét, és minden rendben is volt. Már nem fordult be többet a fal felé. Sőt! Egészen kíváncsi lett, jött, megszagolt mindent, ott mászkált körülöttünk, figyelte az építkezést. Talán a szakfogásokat igyekezett ellesni :). Lényeg, hogy elkészültünk. Friss szalmával, feltöltött etetőládával nagyon hívogató kis hely lett. Rögtön birtokba is vette - odapisilt. :)
Aznap már csak egy apró meglepetés volt hátra -  a húgom két kislánya, Virág és Lori, a másik két lómániás jött megnézni a lovunkat. El is hűltek a méretein :). Rómeó nagyon örült nekik is - odajött, megszaglászta őket fentről lefelé és lentről felfelé is. Nagyon vicces volt. Kicsit megböködte őket az orrával, hogy lássa, biztosan állnak-e a lábukon, aztán továbbsétált. A kislányok csiripelése aztán kicsit hangosabb lett, és kezdte zavarni a lovat, idegesebben mászkált fel-alá, úgyhogy kiparancsoltuk a lányokat a lótól, és beparancsoltuk az ágyba. És este lett és reggel - harmadik nap.
Pénteken meg lett körmözve, de egyébként otthonosan viselkedett, a kötőfékbe is elsőre beletalált.
Ma pedig már rutinos ittlakóként követeli a jussát - szénát, almát, abrakot. Megismer mindannyiunkat, örül nekünk. Pannával nagyon bizalmas, odabújik, engedi, hogy átölelje a nyakát a gyerek.
Hihetetlen, hogy az élet miket produkál. Egy ló van a kertünkben!!!!! :)

Gyúró kismacskái, egyesüljetek! :)

Nemrégen írtam az újdonsült cicacsalád(ok)ról, azután kiderült, hogy csak egy van. Mármint cicacsaládból. Tiszta krimi volt, ahogyan a kiscicák eltűntek, már lemondtunk a keresésükről, és egyszer csak előkerültek. Azóta idebent laknak. Nem vagyok igazán híve a dolognak, de az események kedvéért kivételt tettem. Csakhogy a pici macsekok nőnek, és a kis, szőrös kupac, amelyik olyan édesen összegömbölyödve és összekeveredve aludt a kis szőnyegén, most már szétválik hat eleven, örökmozgó és mindenre kíváncsi gazfickóvá. És mindehhez el kell képzelni azt az ártatlan és hatalmasra nyíló szemüket, meg az édes kis pofájukat, amikor felelősségre akarjuk őket vonni a kiborult tejesedényért, a szétszórt kajáért, a szétdobált cipőkért, amiben az éjszaka dolguk után igyekvő családtagok aztán barátságosan hasra esnek. Vagy a reggel  dolga után induló illető a cipőjébe akarván bújni, már mást talál benne.

Vagy éppen a székünk alatt - mellett - mögött - stb, egy nagy kupac macskát találunk, amint édesdeden összebújva szopás utáni alvásukat végzik. A legkülönbözőbb - és nyilván a legkényelmesebb - pózokba csavarva a testüket. Olyasmire kell gondolni, ami a leggumibb testű tornászoknak is csak évekig tartó kemény gyakorlással menne.

Néha már Csibészt is hagyjuk, hogy megismerje őket. Megszagolgatja a kicsiket és tüsszög. De nem bántja. Cirmi meg teljes nyugalommal szemléli a nagy kutyát. Cseppet sem fél tőle. Sőt, büszkén tekint szét népes fészkealján, mintegy bemutatva őket. "Látod, Haver, ezek a kölykeim. Ez itt Milka (köszönj szépen Csibész bácsinak!), ez meg Lilla. Ő itt Gombóc, az ott Cukika. És ezek itt..." (Na, ennek a kettőnek a nevét még nem sikerült kiszednem Cirmiből. Valószínűleg a tájszólása miatt nem értem :). De mihelyst megtudom, közzé fogom tenni őket is! : ) )

Nagyfőnök

Már írtam arról, hogy a kecskék nyájban élnek, és a nyáj vezetője nőstény. Nálunk sincs ez másképpen, a kecskecsapatom vezetője Főnökasszony, a nagy, fehér, szarvas kecske. Az ő feladata az, hogy vigyázza a nyájat, a biztonságot és a rendet. Ennek a feladatnak maximálisan eleget is tesz, rendet tart a csapatban. Amikor verekedés tör ki, először megvárja, hátha lerendezik egymás közt a felek, és nem lesz túl hosszú életű a dolog. De ha elfajulna a konfliktus, akkor közbelép, és szétválasztja a verekedőket.
Ezt én már többször is megfigyelhettem élőben, de most először sikerült kamerával is rögzíteni. Ha nem magam csináltam volna a felvételt, nem is hinném el, hogy a kecskék ennyire intelligensek! :)
A verekedők: a barna kecske Őzi, akinek sebes a füle, és ez izgatja a többieket. A fehér kecske Kisfehér, és a kicsi fehér kecske, aki nem mer szemből támadni, csak orvul hátulról, Cofika. A nagy, fehér, szarvas pedig Főnökasszony.

Morzsák

Első morzsa: Mindig történik valami. A legutóbbi cicás bejegyzés utáni napon Cirminek eltűntek a kiscicái egy kivételével. Arra gyanakodtunk, hogy Sziamiau hordta el, de bizonyítékunk nem volt rá. Az utolsó kicsit behoztuk a mamájával az előszobába - szerencsére Cirmos nagyon okos cica, szobatiszta. Először mindenáron vissza akarta vinni a kölkét az etetőbe. Aztán rájött, hogy jó neki itt bent, de hiányzott a társaság neki, így aztán amerre mentünk, jött utánunk és hurcolta a kölket is. Végül beköltöztettük a hálószobánkba éjszakára, napközben meg az étkezőbe, mert így nyugton maradt valamennyire. Néha kikéretőzött az udvarra, hajnalban is. A többi kicsi nem került elő. Eltelt másfél hét. kinyílt a kicsi szeme, édes volt, és a nyaka sem nyúlt zsiráffá, mert a mamája felhagyott a hurcolásával.
Tegnapelőtt a férjem és a fiaim át akarták rakni a kutya régi házát árnyékosabb helyre. És ahogy felemelték, hááááát - ott lapult alatta öt kis gombóc cica - Cirmi elveszett kölkei!!! És éltek! Sziamiau ellopkodta őket, és etette. Hogy ez hogy lehetett, azt nem tudom, de az biztos, hogy előtte egy hónappal párzott, tehát neki még nem születhettek kicsinyei. Talán elvetélt, és a pici cicák anyai ösztönöket keltettek föl benne, ahogy Cirmi megszülte őket...Ez most már nem fog kiderülni soha.
Cirmi tudhatott róluk egyébként, mert sokszor jött hívásra arról, ahol a kutyaház volt. Mindenesetre felnyaláboltuk a kicsiket, és bevittük a mamájukhoz. Látni kellett volna az örömét!!! Magához ölelte, nyalogatta az elveszett kicsiket! Azóta nem lóg ki hajnalban. A kicsik is megnőttek, már kezdenek szétmászkálni. Együtt a család. :)
Másik morzsa: egyik nap arra lettem figyelmes, hogy Kece az ólban gubbaszt. ÉS ha épp nem, akkor a többi kecske őt csépeli. Hamar kiderült a turpisság : kötőhártyagyulladása volt. Valami belemehetett a szemébe a szénából. El kellett különítenem a többiektől pár napra, és kenőccsel kenegetni a szemét napi kétszer. Nem szerette. Nagyon nem! De meggyógyult :)
Harmadik morzsa: viszont Őzi azóta is kötözködött Kecével. Ma hajnalig. Addig kötözködött, amíg a füle - amiből tavaly kiesett a fülszám, és így lyukas maradt - beleakadt Kece szarvába. És hosszában kettészakadt. Pocsék látvány volt. Alaposan vérezhetett is a jelek szerint, de mire én kimentem, már elállt. De ettől nem lett szebb látvány. Le kellett fújni fertőtlenítő sprayvel, nehogy beköpjék a legyek - hárman fogtuk le hozzá. Mindenesetre elment a kedve a kötözködéstől...

Pályázat...

Megy az élet...Mit megy? Rohan, száguld! A kánikula nincs tekintettel az eseményekre.
Tavaly július végén írtam egy pályázatot, amelyen 12 millió Ft-ot nyertem - istállóépítésre. A bibi csak az volt, hogy a pályázat utófinanszírozott. Azaz kifizetik, ha megcsináltam. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy bankról bankra jártam - ugyan, nem adnának pénzt 3 hónap erejéig, amíg az MVH kifizeti a pályázati összeget? Mert már minden startra készen volt - vállalkozó, hely, árajánlatok, költségvetés...És mindenhol azt a választ kaptam: ingatlanfedezet nélkül nem megy. Meg hogy túl kevés volt a tavalyi bevételem. Persze ez is relatív, mert a saját statisztikám szerint két év alatt megháromszoroztam a bevételemet, ami szerintem egy kezdő vállalkozás esetében egész jó arány - de a banknak kevés. Mindenhol megkérdeztem, hogy hiszen ezért pályáztam -  ha nem kapok bővítési lehetőséget, hogy legyen több a bevételem? Mindenhol széttárta a kezét - az amúgy nagyon kedves és szolgálatkész - alkalmazott, hogy hiszen érti ő az én problémámat, egyet is ért vele, de mit tud tenni? Nem vitatkoztam, minek vitatkozzak kedves ügyintéző hölgyekkel, akik mindent megtettek, amit tudtak. Megkérdeztem magánszemélyeket is - mindenki a kezét tárogatta szét, nem akartak kockáztatni.
Mi lett a vége? Nos, vissza kellett mondanom a 12 milliót. Biztosan vannak, akiknek ez nem jelentett volna akkora nagy ügyet - nekem nagy fájdalom volt. Egyrészt rengeteget dolgoztam a pályázattal, beleöltem sok-sok pénzt a tervbe, engedélyekbe, reménykedtünk - és ujjongtunk, amikor kiderült, hogy nyertünk! Aztán jöttek a bankok. És hiába mutattam a határozatot, hogy de hiszen nézzék, itt van az összeg az MVH-nál, megvan, kifizetik, mert én tényleg azt akarom megvalósítani, amit leírtam. Mert jó ötletnek tartom, hogy megmutatom hivatalosan is azt, amit eddig csak személyesen, emailben kértek tőlem - hogy hadd nézzék meg a gazdaságot, a kecsketartást, az állatokat! Hogy a tehén nem lila, mint a csokipapíron. Hogy a kecskéket lehet nevelni és hallgatnak a nevükre. És hogy általában az embertől nem kell, hogy féljen az állat, mert el tudom érni, hogy megbízzon bennem.
18-val vissza kellett mondanom a pályázatot, mert nem találtam finanszírozót.
Nagyon csalódottak vagyunk! Nemcsak a munkánk és a kidobott közel félmillió miatt, amit az engedélyek beszerzésére költöttünk, hanem a hozzáállás miatt. Van egy gazda - na jó, gazdácska, mert még sok tanulnivalóm van, amíg gazda lehetek - aki dolgozna. Van ötlete, van munkakedve, fel is tud már mutatni valamit. És van a bürokrácia, ami mindezt ellehetetleníti. Nagyon diszkriminatívnak gondolom ezt a rendszert - akinek amúgy is van pénze, hogy csinálja, az pályázhat. Akinek nincs, az nem pályázhat, mert a házát hitelből építette, és ezért nem jó ingatlanfedezetnek. Anélkül meg nem adnak pénzt, hiába van ott a  pénz a minisztériumban. Ráadásul az Uniótól kaptam volna, tehát nem is az ország pénze. Itt csak parkolt.
A tervemet azért megcsinálom - egy sokkal egyszerűbb formában, fából. Most ezen dolgozunk, ezekben a kellemes, kánikulai napokban. A földmunka kész, hamarosan letesszük az oszlopokat.
 Megcsináljuk! Akkor is!

Hát még ilyet nem is láttam! :)

Ma hajnalban, amikor kimentem etetni és fejni - bocsánat, fejni és etetni, egyik macsek sem szaladt elém a reggeli tejecskéért. Cirmi esetében ez nem volt szokatlan, de Sziamiau mindig résen van. Mindig. De túl álmos voltam, nem tűnt fel. Fejés után azért megnéztem a kecskék etetőjének közepét, nem fiallt-e oda valamelyik, de üres volt. Hát jó. Szokás szerint vasvillával felhánytam középről a szénát a szélére, hogy a kecskék jobban hozzáférjenek. Eközben Csibész kutyám nagyon furán kezdett viselkedni. Fúrta bele az orrát kívülről a szénázóba, ugatott, mintha lenne ott valami. Még egyszer megnéztem - semmi. Gondoltam, hogy hátha vakond vagy egér vagy (erre gondolni sem merek)-patkány...De ügyes kutya mindkettő, megfogják a nemkívánatosakat :). Szóval kibontom a bálát, és mivel épp a közepéhez értünk, kilöktem egy vékony spulniban, és betettem az etetőbe. Hát abban a pillanatban rázendített egy vékony hangocskákból álló kórus, valahonnan a szénázó közepéről! Én, mint az őrült, szedem le a súlyt, a szénát kotrom szét, még mindig kotrom, még mindig kotrom - és egyszer csak előbukkan két nagy macskaszem. Először megnyugodtam - na, megvan a Cirmi - aztán látom, hogy nem ám, hanem a Sziamiau! :) szedem róluk a szénát, hát nem előbukkan még két nagy macskaszem! Mellette feküdt a Cirmi. A két cica egyszerre fiallt, egy helyen, egymás mellett! Egymás hátára fektetett fejjel szundiztak összebújva, a kicsik meg mászkáltak rajtuk össze-vissza. Nem is foglalkozott vele egyik kismama sem, hogy melyik kié, együtt gondozták az összeset :)

"Látjátok feleim, egyszerre meghalt..."

Ma késő délelőtt lebontotta Zsolti fiam a régi nyúlólat. Terveink szerint új épül majd a helyébe.
Nem volt szép ól, de sokszor szégyelltem magam miatta! És szégyelltem magam, amiért szégyenkezem...Mert ez az ól nem akármilyen ól volt. Ez volt az az ól, amit még a nagyapám épített. Ronda volt, szedett - vedett deszkákból, régi ajtókból készült, ráadásul a kőműves, aki az aljzatbetont készítette, nem nagyon volt otthon a biológiában, mert annak ellenére, hogy elmondtuk neki: nyusziól lesz az épület, ő elefántra méretezte a beton vastagságát. Jó nagyot kellett lépni, hogy bemehessen az ember. És bent is...hát ugyanaz, ami kívül. Szedett-vedett volt, de olyan stabil, olyan masszív, hogy semmi vihar meg nem rongálta, nem tudott kárt tenni benne. Papa kőműves volt, amíg nyugdíjba nem ment, utána pedig nyugdíjas kőműves, egészen a haláláig. Nehezen viselte a tétlenséget, minden tudását kihasználta és át akarta adni. Legjobban azt szerettem benne, hogy nem volt számára megoldhatatlan feladat. Nemrég egy családi szülinapon valaki felidézte róla azt az emléket, hogy annak idején biciklivel járt le Kecskemétre dolgozni. Minden nap. Hajnalban ment, este hazajött. És egyszer kipukkadt a bicikli kereke. Valahogy haza kellett jönnie - gondolt egyet, és egy vastag kötelet kötött a gumi helyére a kerékre - így tekert haza. És hazaért! Vannak biztosan, akik szerint ez snassz. Számomra mindig ennek a generációnak a jelképe marad ez a történet! Annak, hogy a feladat nem probléma, hanem feladat. Meg kell találni a megoldását. De sok válás, de sok tönkrement élet megelőzhető lenne ma is ezzel a hozzáállással!
Szóval nagyapám építette az ólat, nyáron, tűző napon. Már nem sok haja volt, a fejére kötött egy ruhazsebkendőt, mert a sapkáját otthon felejtette. És dolgozott. De úgy dolgozott, hogy három kamasz fiam és a férjem egymást váltva nem győzték a 86 éves öregember munkatempójának asszisztálását. Pedig nem pudingból vannak ők sem, ezt állíthatom!
 Jelkép volt ez az ól. A munka szeretetének, megbecsülésének, tiszteletének a jelképe. Magának a munka fogalmának a megtestesülése. Csúnya, ízléstelen, de minden eresztékében mérhetetlenül pontos, kiszámított, tartós és funkcionális.
Új épül majd a helyén, szép is, ízléses is, de minőségében valószínűleg sosem fogja megközelíteni a régi rondát. Sajnálom...De a lényeget megőrizzük belőle: a munka tiszteletét és szeretetét.

Tápos...

...és tényleg!
Nem ismertem eddig ezt a szlenget, de annyira igaz, és annyira ide illik ebbe a blogba, és annyira ezt szoktam én is mondani mindenkinek, hogy csak a linket másolom ide. Nincs mit hozzátenni, és elvenni sem kell belőle semmit. Így igaz, ahogy van!

http://vanegypercem.com/tapos/

Pillanatképek az életből...

Ma többször is ráfaragtam. Máskor, ha kilépek az udvarra, mindig magammal hurcolom a telefonomat, hogy ha valami lencsevégre kaphatót találok kint, azt lencsevégre is tudjam kapni. Hát erről pont ma jópár alkalommal lemaradtam.
Ott kezdődött, hogy kivittem a kecskéket legelni az udvarra. Ezt sajnos nem lehet fotózni, mert fantasztikus látvány ugyan, de két kezet igényel. Sőt, többet is, mert minden kecske - mihelyst rádöbben, hogy mire készülök - egyszerre akar kijönni. Viszont a kert növényeit védendő, én le szoktam verni néhány helyes kis cöveket, amihez kötöm a kecskéimet, mert szabadon egész biztos nem azt ennék, amit én adnék nekik, hanem a barackfákat, mogyoróbokrot, rózsatövet. Stb.
Szóval kikötöttem őket, 11 helyes kis cövekhez. Egy bent maradt, mert Cofika ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy az életére akarok törni, és semmi pénzért nem volt hajlandó megengedni, hogy a nyakörvére madzagot kössek. Így hát - minden próbálkozása ellenére - bent maradt egyedül. Nem volt boldog. De hamarosan társa lett, mert Nagybarna elszakította a madzagját, és épp a negyedik barackfát nyírta, amikor kimentem. Egyből irány a karám. Ő sem volt boldog.
Délelőtt körbejártam egy vizesvödörrel itatás céljából. Kár, hogy az emlékekben tárolt képekhez nincs valami kábel, hogy áttöltsem a fejemből :) A fájós lábú Vicám ott feküdt a magas fűben, körülötte kamillavirágok és pipacsok nyíltak..."Kecske ül a fűben, ülve szundikálva..." :) Felejthetetlen és gyönyörű kép volt!
A következő kép Emma volt, a kis beszorulós.Ezúttal sem hazudtolta meg a minősítését. Ugyanis a napokban csináltam betonhálóból egy kis mobil-karámot a kisgidáknak. Tetővel, saját etetőrésszel, de mégis legelhetnek is benne. Nagyon tetszetős darab. Nos, ehhez kötöttem ki Emmát, mert épp ott volt lerakva egy szép zöld terület szélén. Nem volt jó ötlet. Hamarosan rádöbbent, hogy az etetőn belüli fű - amit előle orvul le akartam keríteni - sokkal zöldebb, ízletesebb és egészségesebb, mint az, ami az etetőrészen kívül van. Nos, nekilátott, hogy áttörje a védelmi vonalat, azaz bedugta a fejét a rácson. Aztán úgy maradt. Mert túl magasan dugta be a fejét, a fűhöz nem fért hozzá, de kihúzni - szokás szerint - már nem tudta. Innen már járt úton ment a dolog - Emma üvölt, én kimegyek, meglátom, kikacagom vagy megszidom attól függően, hogy milyen napom van - aztán kiszabadítom a rácsból, és mehet a dolgára. Jelen esetben a karámba vissza. Hát, így járt. Ízig-vérig kecske. Akár rajzfilmet lehetne csinálni belőle. :)
És a végére hagytam, mert időben is a végén volt - az esti fejést. Kb fél tízkor mentem ki, majdnem telehold világított. Amikor épp nem volt előtte felhő. Le akartam fotózni, amit látok - a diófa hatalmas sziluettjét, a felfelé menő utat, de a fényképezőm csak ezt látta:

Sebaj, gondoltam, majd a fejésnél fotózok. A fejőállásban ugyanis egy olajlámpás van világítás céljából - nem akartam oda áramot. Olyan szép fényt ad a lámpás :) Szépnek szép, de nem elég egy fotóhoz. A fejéshez igen, de a telefon többet akart. (Hiába, ez a modern világ szülötte, nem éri be a régi, hagyományos megoldásokkal.)
Viszont a kép szép lett :)

Hát nem bájos? :)

Ez az a nap...

...melyet a gazda rendelt...Azaz én. És hát nem örvendetes a kecskék számára. Vékonyhangú siránkozás az egyik oldalon, vastaghangú a másikon. Anyák és kölykök a kerítés két oldalán, köztük a lécek...Ezt a részét nagyon nem szeretem a történetnek. Ez az elválasztás.
A kicsik a kőól mögötti téren saját etetőt kaptak(amit - megjegyzem - maximálisan ki is használnak, nem győzöm tölteni nekik). Amúgy elég jól érzik magukat, és amikor épp etetek, a mamák hiába kiáltozzák csemetéik nevét, mert azok kb. a fülük botját sem mozgatják.
A legrosszabb a reggeli és az esti fejés időszaka. Ilyenkor fölhangosodik a zümmögő kórus, és ordító kórussá változik. Szegény szomszédaink...Hozzánk ugyanis nem hallatszik le, szerencsére elég messze vannak a kiabálók :)
A mamákat egyébként kevésbé viseli meg az elszakadás. Bambán merednek a semmibe kérődzés közben, bölcsen tudva, hogy ez az élet rendje, bele kell törődni. Na jó, ez a bölcsen tudás csak vicc. Nem tudják ezt bölcsen, csak azt érzékelik, hogy az én kezem lényegesen puhább (minden vízhólyag és bőrkeményedés ellenére), mint a kiskecskék szája-fogazata, nem beszélve a napi két adag finom abrakról. Így aztán ők pár nap után elégedetten veszik majd tudomásul a számukra kedvező változásokat. A kicsik viszont még sokáig kiabálnak...

Hírek...

"Ma este emberevő kecskegidák egy csoportja megtámadott egy kertjükben üldögélő, védtelen kislányt. A gyermeket végül sikerült biztonságban kimenekíteni a vérszomjas fenevadak fogságából! :D
Képes beszámolónk az akcióról:

"A mentőakcióban részt vetteket komoly nevetőgörccsel kísérték vissza a lakásba" :D

Események folyama..

Egy kicsit régen írtam, nem mintha esemény nélkül maradtam volna. Nagyon is sok volt, kicsit túl sok is. Ennek következtében pl. megtanultam injekciót beadni kecskének - sosem hittem volna, hogy valaha is képes leszek rá...
Emmát, Panna kiskecskéjét feltehetőleg egy kullancs fertőzte meg - szerencsére nem tejelő kecske. A fertőzés egy agyvelőgyulladást eredményezett, aminek következtében Emma egy kissé elvesztette magát. Úgy kezdődött, hogy depisnek nézett ki. Aztán mindig a sarokban állt és az eget nézte, mintha az időjárást fürkészné. Nevettünk volna rajta, ha ezzel párhuzamosan nem felejt el legelni. A szája elé tartott füvet még megette - aznap. Másnap már azt sem. Szerencsére épp aznap jött az orvos a "katolikus kecskéhez", akinek hosszabb ideje izületi gyulladása van, és megmutattam neki Emmát is. Mekkora mák volt! Kiderült, hogy nem az időjárást fürkészi, hanem súlyos beteg. Szerencsére nem fertőző. Kaptam neki - is - egy injekciót, amit öt napig kellett adni neki. Mivel életem első szurija volt, kapásból sikerült neki dupla adagot benyomni. Nem volt boldog tőle. Aznap este rájöttünk, hogy inni sem tud. Kicsit kánikula is volt szegénynek ráadásul. Szerencsére volt egy cuclisüvegem, abból belediktáltam egy liter vizet. Jó szomjas lehetett, mert megitta.
Másnap reggel még élt - jó hír. Gyorsan hívtam az orvost a jó hírrel, utána kimentem megnézni. a vér meghűlt bennem! Ott feküdt az ólban, mint egy darab fa, nyakát kinyújtva a földön. Szólongatom, meg sem mozdul, sem a szemét nem nyitja ki. Első gondolatom az volt, hogy ennek annyi. Aztán gyanús lett a hallgatása. Nem úgy hallgatott, mint egy haldokló állat. Mert az felnéz, próbál reagálni a jelenlétemre - ez meg úgy feküdt ott, mint egy kő. Akár az istálló ajtajához is beszélhettem volna ennyi erővel. És akkor rájöttem: alszik! Három napig ment körbe-körbe az udvaron, ólban, és egyszerűen kikattant az idegrendszere. Visszamentem egy óra múlva - még mindig aludta, de kicsit változtatott a helyzetén, átment egy sarokkal odébb. Később Panna is kiment, akkor már a fejét felemelve feküdt és nézett ki a fejéből zavaros tekintettel. Huh, megkönnyebbültem! Másnap reggel még élt! Hurrá! Ééééééés - bement a fejőállásba, és önállóan abrakolt!!!!! Tisztára boldog voltam! Még a végén sikerül, és életre ápolom! Vizet azért még üvegből adtam neki, elfogadta. De jó!
Másnap reggel - be volt szorulva az etetőbe a szokásos módon - aki nem emlékszik a történetre: befér a feje a rácson, de a szarva miatt kihúzni nem tudja - és onnan pislogott rám, mint aki álomból ébredt. Kiszabadítottam, és életemben először nagyon boldog voltam, hogy beszorult! Még meg is dicsértem :)
Aznap már nem kapott külön vizet. Evett és ivott. Öt napig szúrtam minden nap. Ma már nem kellett - elfogyott a szurija. Ünnepélyesen kidobtam a kiürült fecskendőt. Még nem teljesen a régi, mert még rohangált kicsit körbe - szerintem a szeles idő miatt volt zizi - de eszik, iszik, hallgat a nevére és bújik hozzám, ha meglát. :) Szóval meggyógyult! :)
A másik szúrandó a "katolikus kecske", aki a nevét a lányomtól kapta, ugyanis mindig térdel. :) Fáj a lába. Őt is szúrtam. És ezzel továbbra is párhuzamosan hasmenése lett a hármasikreknek, ott is kellett egy kis odafigyelés, hogy ne jussanak zöldhöz.
Lassan helyreáll a rend...

Reggeli, játék, vacsoraaaaa...

Ez egy nagyon vicces kép igazából, egy  gida reggelizik. Vagyis reggelizne. :) Szegény anyukák, már egyre jobban tiltakoznak a szoptatás ellen - nemcsak azért, mert az én kezem puhább a gida szájánál, hanem mert a gidák megnőttek, és egyre kevésbé van szükségük a tejre. A gidák persze egészen más véleményen vannak. És hogy ki győz ebben a vitában? Mindig más. A mamák "fegyvere az, hogy egyszerűen leülnek, és így a tőgyük kikerül a gidák hatásköréből. A gidák fegyvere az erőszakosság - ahogy az emberek esetében is a gyerekek sokszor a kitartásukkal érik el, amit akarnak. A gida eltolja a mama lábát, és alábújik. :) Így hozzájut a szopáshoz. Tejhez nem annyira, mert most voltak fejve a mamák - de nem is az kell, hanem a megnyugvás, a biztonság, ami egyenlő a mama tőgyével. :) A képen Csucsuka és a kis Cherry.

Reggeli után jöhet a játék. A férjem gyerekkori kis babakádja -  egy őskori, zománcozott darab - a gidák egyik kedvenc helye. Ki-be ugrálnak, löködik egymást, "na, ki a királyt" játszanak, szóval remekül elszórakoznak :)









Aztán pár korty friss vizecske, és uzsgyi vissza lökdösődni. Szerintem a pogó ötletét a kecskéktől lesték el...:)













És végül a szomorú esti búcsú a mamától, és a vidám vacsora jó társaságban, friss falatok a gazditól. Elnézem őket ilyenkor - vajon milyen lenne egy grillcsirkével és salátákkal teli asztal közepén ülve enni? Mert ők pontosan így csinálják...:)

Az érem másik oldala...

A kecskesajt készítésének van egy másik - számomra eddig nagyon kedves oldala: a piacok. A környékbeli piacokon már jól ismernek, köszönnek az emberek, mosolyognak, megállnak néhány szóra, megkérdezik, hogy vannak a kecskék, stb. Még ha nem is vásárolnak, akkor is megállnak megnézni, van-e valami újdonság, megszagolni a szappanokat, váltani két szót. A többi árussal is, akik legtöbben kézművesek, mosolygós jó viszonyban vagyunk. Ha valaki új érkezik, segítünk, beszélgetünk - egyszóval emberi a kapcsolat.
Ma egy közeli városban voltunk termelői piacon, ahol minden péntek délután tartanak piacot. Hát ennek a hangulatnak itt nyoma sem volt. Mindenki ordibált, elküldte a másikat melegebb tájakra, megfojtotta volna egy kanál vízben. De nem ez az, amiről írni szeretnék, mert ettől mi még tudunk függetlenedni - a szomszédasszonyommal mentünk, ő is kistermelő, ő tojásban "utazik" :). Ha valakit érdekel friss házi tojás - tápos, de nagyon szép - nagyon tudom ajánlani! :D
Mellettünk állt - a múlt héten és most is - egy "kistermelő". Családi gazdaság lehetnek, 250 kecskét tart, olyan sok marhát, hogy nem is tudja, mennyit, meg birkákat. Sokat. Gépesített üzem, embereket foglalkoztatnak, ami manapság nagyon szép dolog. Hát nekik aztán van sajtjuk. Sok és sokféle. Egyszer csak egy beszélgetés foszlányai jutottak el a fülembe felőlük. Hát ez volt az igazi döbbenet.
Egy jól szituált házaspár ment el előttünk, a piac vége felé, már akkor is tömény megvetéssel szemlélve  szerény kis asztalunkat. Visszafelé jöttek, és anélkül, hogy ránk néztek volna - egész pontosan keresztülnéztek rajtunk - odamentek a tejtermékes fiúhoz. Az asszonyka a szemközti zöldséges standjához ment, ott vásárolt, a férfi pedig a vásárlás mellett beszélgetett a tejtermékes fiatalemberrel, akit nyilván régebbről ismert, lévén régi piacos ott. A férfi a következőt válaszolta valamire, amit a fiatalember mondott neki:
- Nem baj, ti úgyis olyan dizájnosak vagytok, (és itt egy nagyvonalú mozdulattal körbemutatott a tejes kocsin), ezek meg (és itt megvetően legyintett felénk), úgy mennek el mellettük, hogy észre sem veszik őket...
Teljesen padlót fogtam! Mi ez? Hova kerültem?
Mert azt teljesen megértem, ha egy vásárló ahhoz megy, akit régóta ismer, megbízik benne - hiszen ez természetes. De miért kell leszólni a másik eladót????
Én dolgozom a kecskékkel, a két kezemmel etetem, fejem, körmözöm, a nevükön szólítom őket, és ők válaszolnak rá. Sajtot készítek, szappant készítek, a két kezemmel. Miért kell rosszindulatúan hozzáállni ahhoz, akitől nem  akar megvenni valamit. Ez döbbenetes volt számomra! Nem látom az értelmét...
Kérek mindenkit, aki ezt elolvassa, hogy ha piacon jár, nézzen a szemébe minden eladónak, mosolyogjon rá és köszönjön neki, még ha nem is vesz tőle semmit! Mert emberek vagyunk, mert dolgozunk (vagy dolgozni szeretnénk), mert értékesek vagyunk - egymás számára is! :)

Elment a kis Virág...

Ez a történet szépnek szép, de vidámnak nem vidám. A szeretet felelősségében benne van a fájdalom valósága is. a veszteség fájdalmáé...
Ma nem túl jól indult a nap...
Tegnap este észrevettem, hogy Petra egyik kicsikéje, a kis Virág nagyon hasmenéses. Kapott este gyógyszert, de a mamája mellett hagytam, nem zártam össze a többivel - részben, hogy ne fertőzze meg a többit, részben meg azt gondoltam, hogy a mamája mellett a szopással majd kiheveri a hasmenést. Sajnos reggel azt láttam, hogy nagyon kerek a kis pocija, húzza a hátsó lábait, nyújtja a testét - fel volt puffadva. Szegényke próbált menni a mamájához, de az elment mellőle, akkor Csucsukához akart bújni, de ő sem hagyta. Akkor odajött hozzám, odadugta a kis fejét az ölembe, simogattam, beszéltem neki, lefektettem a szalmára.
Kicsit megnyugodott, akkor beadtam neki a gyógyszert, de sajnos már nem maradt ideje, hogy hasson.
Egyre nehezebben vette a levegőt. Bevittem a fejőállásba magamhoz, hogy ne legyen egyedül, lefektettem a zsákokra, csináltam neki jó kis fészket ott. Egy darabig ott pihent szegényke. Beszéltem hozzá, amíg a kecskéket fejtem. Egyszer csak egy utolsó nagy erőfeszítéssel feltápászkodott és "odagurult" mellém, kiáltott egyet-kettőt, ahogy odasimult a lábamhoz, aztán nem mozdult többet...
Nagyon szomorúak voltunk, mert az egyik legszelídebb kislány volt a kiskecskék között, megsirattuk őt is! Megható volt a ragaszkodása, ahogy az élete utolsó percéig vágyott arra, hogy vele legyek! Senki ne higgye, hogy bármilyen antropomorfizmus van ebben a történetben! Az állatok - ha elkészültek rá, simán megadják magukat a halálnak, nincs bennük egy csepp rettegés sem, mégis az utolsó pillanatig szükségük van egy szeretett személy jelenlétére - legyen az a gazda vagy egy fajtárs...Sok gidát vagy egyéb állatot láttam már meghalni, amikor már nem lehetett segíteni rajtuk mással, mint a jelenléttel - és mindegyik ugyanígy ment el. Ragaszkodással, megnyugvással.
Béke poraira!

Esti fejés...

Ma este úgy alakult, hogy este 6 körül vásárolni mentünk. Nem sok mindent, de végül minden sietség ellenére kilenc után értünk haza. (Annyira azért nem kapkodtunk, szeretjük kiélvezni a kettesben töltött pillanatok lehetőségét, még ha az autóban vagy egy bevásárlóközpontban telnek is :D).
Szóval kilenc után értünk haza, és ez együtt jár azzal, hogy a Kisfehéret akkor kellett megfejni. Tudom, nem meséltem róla - nem volt időm rá még - de a hármasikreket le kellett választanom róla - persze átmenetileg - mert véresre harapták a tőgyét. Mert ugye a kecske tőgye kétágú, a gyerekek pedig hárman vannak...Hát valahogy rögzíteniük kellett magukat evés közben, mert különben kitúrták egymást. A rögzítésre pedig legalkalmasabb a frissen kinőtt fogacska. Csakhát a mama tőgyének ez nem kedvez nagyon. Most tápszeren és zöld füvön "tengődnek" a kicsik, míg a mamájuk regenerálódik tőgyileg.
Szóval Kisfehérhez baktattam kifelé a kancsócskámmal és egy befőttes üveggel fölszerelkezve. Este fél tízkor. Szerettem volna lefotózni, amit én láttam, de a telefonom ragaszkodott ahhoz, amit ő látott, és az bizony a teljes sötétség volt. Pedig nem is volt az. Majdnem telehold világított, és ebben a szép fátyolos ezüst fényben valószínűtlenül gyönyörűvé vált az udvar. És ha ehhez hozzávesszük még azt a finom tavaszi időt, hogy egy meleg polár pulcsiban, szoknyában egészen kellemesen érzetem magam, azt kell mondjam, hogy elképzelni sem lehet ennél valóságosabb valóságot! A békák hangversenye felhallatszott a tóról, de egyébként csönd volt, a csillagok ragyogtak, és mindennek egészen más színe volt, mint a nap fényében. A szürke - ezüst egészen különleges árnyalatai figyelhetők meg a holdvilágnál.
Nos, eddigre felértem a kecskékhez, bementem a fejőállásba, hogy előkészítsek mindent - és akkor rádöbbentem, hogy ma holdvilágnál fogok fejni :) - ugyanis a gyufa az átnedvesedés elleni intézkedésem eredményeképpen a kabátom zsebében maradt a házban. Szerencsére vakon is tudom, hogy mit hol találok, és a legszebb az egészben az volt, hogy a majdnem teljes sötétség ellenére Kisfehér - egy pillanatnyi megtorpanás után - (szó szerint és képletesen is)vakon megbízva bennem fölugrott a helyére, és nekilátott ropogtatni az abrakot. Teljesen meghatódtam, hogy ennyire bízik bennem, hogy nem látja, de hiszi, hogy minden úgy van, ahogy lenni szokott. Az egyetlen kárvallott a macska, Sziamiaú volt, aki tiszta fekete lévén hiába várta a szokásos löttyintésnyi tejecskéjét - nem láttam őt a sötétben, így aztán lemaradt az esti tejelésről...
A lefelé vezető út a holdfényben, a meleg tejjel a kezemben...
Azt hiszem, szerelmes vagyok! Az életbe! :D

Csöves kecskék?

Napok óta csodálkozom, hogy majdnem minden kecskémnek tiszta sár a HÁTA. Néztem, hogy mi van, átmentek ezek malacba, és hemperegnek a sárban? Mert a kecskék tiszta állatok szoktak lenni, nem engedik meg maguknak az ápolatlanságot. És mégis, a fehér kecskémnek tiszta mocsok a háta, a Tarka kecske szőrében sárcsimbókok csimpaszkodtak...Szóval tiszta csöves kecskének néztek ki.
Na, ma reggel fény derült a titokra.
Elcsíptem. :)

Gidaözön - bővített kiadás :)

Itt már jól látszik minden. :) Sajnos a térdig érő mocsár is, pedig mi egy dombtetőn lakunk. Mi lehet a falu elején, a völgyben?!!!
A végén a kis Tibor szalad oda hozzám segítségért, kétségbeesve: "Nem találom a mamááááát! " De végül megoldódott a baj nélkülem is. :)

Gidaözön

Ma sikerült felvennem a gidaözönlést, de sajnos valamiért összetörte a felvételt a telefonom. A lényeg azért megvan, de holnap megpróbálok egy újabb felvételt készíteni. :)

Fejés után...

Minden este fél hat körül becsukjuk az idősebb gidáinkat az ólba, hogy el legyenek zárva a mamájuktól. Így a reggelig összegyűlt tej már a miénk. Reggel megfejem a mamákat, és kiengedem a kicsiket hozzájuk. Hát ezt a látványt érdemes lenne látni. Holnap megpróbálok róluk egy videót csinálni, habár nem fogja tudni érzékeltetni a valós jelenetet! Azt a keresést, amit a mamák és a gidák csapnak...A mamák hangosan kiabálják a kicsinyeik nevét - legalábbis én úgy gondolom :), "Palkó, Kata, hol vagytok?" - a kicsik kiabálnak: "mama, mamaaaaa" - aztán egyszerre elcsendesül az udvar, mindenki ráakadt a csemetéjére, megtörténik a csatlakozás, mohó kis gidaszájak tapadnak az egész éjszaka hiányolt tejforrásokra...És szopnak. Nem sokat, mert nagyon nincs mit, és nem is az a lényeg, hiszen már megy a szénaeszegetés rendesen náluk - inkább a vigasz, a biztonság, hogy minden rendben van, megvan a mama :). És a mamáknak is megnyugvás. Tízen vannak, mire mindenkit megfejek, idő. És aki már szabadult, hallja a kölykét az ólból kiabálni, hát visszakiabál: "türelem, kicsim, itt vagyok!" :) És ott járkálnak a kisól körül:" Jaj, mikor jöhetnek már?". Aztán nyílik az ajtó, kiömlik rajta a sok gida, és béke lesz...

Az idei első

Ma elkezdtem a fejést...Hát, kicsit kijöttem a gyakorlatból :) Azzal indítottam, hogy csak a tejtartó bödönt vittem magammal. Volt egy kis hiányérzetem, de nagyon magabiztos voltam. Csak amikor az első kecske beállt a fejőállásba, akkor döbbentem rá - már későn - hogy mi hiányzik. Így hát a tejtartó bödönbe voltam kénytelen fejni. Aztán a negyedik kecske - mert nálam szigorú sorrend van a fejésben - nem akarta megérteni, hogy ő jön. Sosem csinált még ilyet. Egy darabig szólongattam, nézett, majdnem el is indult, de végül mégsem. Kimentem érte, és amikor hátranéztem, hát, az összes nyavalyás kecském egy tömegben beszabadult a fejőállásba. :( Valahogy kinyitotta a szarvával az egyik az ajtót - gyanítom, hogy a Kece volt, ő a renitens - és betódultak. A tíz kecskéből harmincan biztos voltak bent :). Legalábbis látszatra. Megizzadtam, mire kipateroltam őket. Persze az abrakot jól megdézsmálták...
Kisfehér egyik tőgybimbójába beállt egy tejdugó, nem tudtam fejni. Először azt hittem, elzárta a csapot - a kecskék tudnak ilyet, visszatartják a tejet a gidának. Megfejtem a másik tőgybimbót, és addigra derengeni kezdett, hogy ha a másik megy, akkor nem lehet elzárva, hát megnéztem az elsőt újra, kinyomtam belőle a tejdugót, és lőn tejecske. Ezek után már csak a kecskeudvar kapujában csúsztam el a felázott, sáros földön - szerencsére nem ültem fenékre, mert meg tudtam kapaszkodni. Mindenesetre már csak az hiányzott volna a boldogságomhoz ezek után, hogy a hideg, bokáig érő iszapban üldögélhessek, kezemben a tejesbödönnel...
Az már csak hab a tortán, hogy a sajtkészítés során kiborítottam egy jó adag savót a konyhában, ami köztudomásúlag szuperül ragad, úgyhogy moshattam fel Viszont most tiszta a konyhám, és van egy kicsi guriga fokhagymás sajtom. Minden jó, ha jó a vége! :D